A munkaidő kihasználtsága számítástechnikával is ellenőrizhető, de az ötlet százéves. Annak idején a kontrollt nem csak elszánt osztályharcosok ostorozták – írja a HVG.

Gurultak a nevetéstől a Modern idők című film nézői, amikor a chaplini sétapálcás, keménykalapos figura szalagmunkásként valósággal belecsavarodott az őrjítő monotóniába. Két csillagkulccsal a kezében újra és újra húzott egyet az elé „tálalt" csavarokon. E mozdulat olyannyira beléidegződött, hogy ha megpillantotta a gyárcsarnokon áttipegő titkárnő szoknyáján vagy az utcán sétáló termetes asszonyság blúzán a divatos – természetesen anyacsavarra emlékeztető – hatszögű gombokat, azonmód csavarozhatnékja támadt.

A filmkomikus 1936-ban korának egyik legégetőbb politikai, gazdasági és egyben filozófiai kérdéséhez szólt hozzá. Mivé silányítja a modern gyáripar a gondolkodásra hivatott embert? A film bemutatásának évtizedében úgy látszott, hogy győzelmet aratott a korszerű munkaszervezés egyik első teoretikusának, Harrington Emersonnak XX. század eleji mámoros jelszava: „Hatékonyság mindenben és mindenhol!" Az amerikai autóipart és a tömeggyártást forradalmasító Henry Ford és a futószalagrendszert kitaláló Frederick Taylor termelési módszerét Európa is importálta. A munkavégzés „racionalizálására" üzemmérnökök hada állt a legjobb teljesítményűeknek ítélt dolgozók mögé stopperórával, később fényképezőgéppel, majd filmkamerákkal. Az aprólékosan felmért mozdulatok és másodpercek alapján aztán megállapították az óránkénti normát, s ha valaki ezután a „megengedett mértéken alul" teljesített, arra elbocsátás várt, a túlteljesítők némi pluszjövedelemhez jutottak.

Ezt az előző századfordulós fejleményt Kuczi Tibor gazdaságszociológus, a munka kikényszerítésének történetét feldolgozó, 2011-es, Munkásprés című monográfia szerzője a HVG-nek olyan „új alkuként" jellemezte, amelyben a munkaadó a „tudományosan kidolgozott" kisajtolásért cserébe hajlandónak mutatkozott többletjövedelmet adni. E kényszermegegyezés kedvezőbb feltételeiért a szervezett munkásság Amerikában is, Nyugat-Európában is sztrájkokkal nyomatékosított harcot folytatott évtizedeken át.

A taylorizmus közép-európai változata a francia származású amerikai üzemszervező nevét őrző Bedeaux-rendszer volt. Charles Bedeaux nevéhez a fáradtsággal kapcsolatos felismerések fűződnek. Például az, hogy az emberi test hatékony használatához a munkafolyamatokba meghatározott számú és hosszúságú szüneteket kell beiktatni. A pihenési időből származó termeléskiesést „elkerülhetetlen veszteségnek" nevezte. A közép-európai gyakorlatban mégis inkább azt a számítását hasznosították, amely szerint úgy jön ki az átlagmunkások egyórás teljesítménye, hogy az egy perc alatt elvégezhető munkát automatikusan beszorozzák hatvannal. Méltányolható pihenésről már nemigen esett szó. A mégis túlteljesítőket jutalmazták ugyan, de sokkal jobban jártak a „bedó-mérnökökként" emlegetett munkafelügyelők. Az általuk kihajszolt teljesítmény után a munkásoknak kifizetett, egyébként szerény többletjövedelem egynegyede jutott nekik.

A gyorsan magyarított névvel emlegetett bedórendszert Magyarországon a XX. század első harmadában kezdték alkalmazni, elsősorban a textil- és a gyáriparban. A Ganz-gyárban 1911-ben azzal az ígérettel vezették be, hogy ha a kipróbálás után nem válik be, visszatérnek a rég megszokotthoz. Nem tértek vissza, s a gyár története úgy is leírható, mint az ott dolgozók folyamatos, nemritkán sztrájkokkal is nyomatékosított tiltakozása a „munkásnyúzó", „embergyilkos", „kiszipolyozó" rendszer ellen.

A világgazdasági válság éveiben különösen kiéleződött a helyzet. 1930 tavaszán – a Pesti Napló tudósítása szerint – azért hágtak tetőpontjukra az indulatok, mert a gyár vezetői, ragaszkodva a Bedeaux-rendszerhez, ötezer engedetlen munkást kizártak a gyár területéről. Az országossá dagadt ügybe közvetítőként még az akkori népjóléti miniszter, Vass József is beavatkozott. A korabeli 100% című folyóiratban megjelent, a sztrájkolók igazságát kidomborító helyszíni riportból az is tudható, hogy a tárgyalások során az igazgatóság a haladással, a technikai fejlődéssel, a versenyt követelő racionalizálással indokolta a bedó szigorítását, mivelhogy azzal a termelés költségei 30 százalékkal csökkenthetők, s akkor nem lesz szükség elbocsátásokra, ami, ugye, „az összmunkásság érdeke". Az ekképpen meggyőzött szakmunkásokat – állította az egy esztendővel későbbi egyik szakszervezeti röplap – segédmunkási órabérrel vették csak vissza, s bár a termelés nőtt, a fizetésük csökkent.

A bedó azonban nem csak a munkások körében vált a kizsákmányolás szimbólumává, így használta a fogalmat a falukutató mozgalom élharcosa, Féja Géza is. A Viharsarok című szociográfiájában a társadalmi rend felforgatása miatt perbe is fogott író részletesen ismertette, miként hódított teret e munkamódszer a mezőgazdaságban, miként fordították a „feltörekvő alakokat" az amúgy is kifacsart társaik ellen azzal, hogy „botossá", az uradalmak hivatalos hajcsárjaivá léptették elő őket, merthogy „a jó, a megtermett külsejű botos mellett" a kisebb létszámban felfogadott napszámosoknak szaporábban jár a kezük.

A fogalom 1930-as évekbeli közismertségét nem csak az említett Chaplin-film kesernyésen kacagó fogadtatása jelezte. A kereszténydemokrácia későbbi jeles alakja, Barankovics István írta egy könyv előszavában: „a szellemi életnek egyetlen parcelláján sem végzett oly gyilkos munkát az üzlet, mint a sajtóban, nem is annyira az agyvelők és a lelkiismeretek felvásárolása, mint inkább a Teremtő tehetségének agyonhajszolása és a szellemi erőnek Bedeaux-rendszerű kiszipolyozása által".

A Gömbös- és Darányi-kabinet igazságügy-minisztere, Lázár Andor a parlamentben és díszünnepségeken is visszatérően szónokolt arról, hogy a kormányzatnak engesztelhetetlen harcot kell folytatnia az „Isten képmására teremtett emberből gépies, érzéketlen lelket formáló" racionalizálás ellen. Amikor azonban rádöbbent, hogy szociális indíttatású beszédeit az „idegenszívűek" elleni kirohanásként is értelmezik, így a zsidótörvények indoklásául is felhasználják, benyújtotta lemondását.

A munkásmozgalom történetírásában rendre a kapitalizmus legborzasztóbb megnyilvánulásaként megbélyegzett bedó-rendszer az 1950-es évek Magyarországán ugyanúgy sajátos reinkarnáción ment át, mint két évtizeddel korábban a Szovjetunióban. Amikor 1935. augusztus 30-án Alekszej Grigorjevics Sztahanov bányász a hatórás műszak alatt 102 tonna szenet fejtve 1457 százalékra teljesítette a normát, útjára indult a neve nyomán hírhedtté lett szocialista munkaverseny. A káprázatos egyedi teljesítményről született beszámolók arról persze nem tudósítottak, hogy hány tagú brigád dolgozott az élmunkás keze alá. A bedórendszer eredményeit irreálisan túlszárnyaló sztahanovista mozgalom magyarországi fénykorában nem volt tanácsos Charles Bedeaux nevét emlegetni, nehogy valaki még összehasonlításra vetemedjen.

Digitális taylorizmus

Főnöke a nap 24 órájában figyelhette Myrna Ariast, egy amerikai pénzküldő cég ügynökét. Még azt is látta, mennyire gyorsan hajt. Amikor pedig a hölgy törölte a nyomkövető alkalmazást az okostelefonjáról, egyszerűen elbocsátották. Magánszférájának megsértése és az elmaradt jövedelme miatt félmillió dollárra perli volt munkaadóját, az ítéletről még nincs hír. A nem régi eset csak egy példa a sok közül, amelyekkel az amerikai sajtó illusztrálja, mennyire terjednek a digitális, elektronikus módszerek a munkaerő megfigyelésére, ellenőrzésére, bemószerolására. A The New York Times két riportere szeptember elején nem kis meglepetéssel tudatta az olvasókkal, hogy a lap internetes történetének leghevesebben kommentált – 5800 megjegyzéssel kiegészített – cikkét sikerült közzétenniük augusztus közepén az Amazon munkahelyi módszereiről.

A részben igen hagyományosan megszégyenítős és furkálós, részben már digitális eljárások hatalmas fluktuációt, a munkaerő tömeges menekülését is eredményezik, viszont nyilván nem is haszontalanok: augusztusban az Amazon volt az Egyesült Államok legnagyobb piaci értékű kiskereskedője, a főnök, Jeff Bezos pedig a világ ötödik leggazdagabb embere. A The New York Times leleplezőnek szánt cikke nyomán az Amazon részvényárfolyama meg is ugrott.

A módszereket jellemzi a szép nevű Anytime Feedback Tool, vagyis az azonnali mószer. A vállalati telefonkönyv útmutatóval szolgál, sőt előre gyártott mondatokat is ad ahhoz, hogyan küldjön bármely kolléga valamelyik munkatárs főnökének digitális panaszt vagy dicséretet – e kettő arányát csak találgatni lehet. A vélemény eredményét az érintett kolléga hamar tapasztalhatja, a szerző személye titokban marad.

A világ menedzsereinek egyik kötelező olvasmánya, a londoni Economist hetilap a múlt hónapban digitális taylorizmusnak minősítette ezt, és továbbiakat is felsorolt. Az Amazonéhoz hasonló eszközöket a vállalati szoftverek több komoly szállítója, köztük a Workday és a Salesforce is kínál. Ezeknek lényege, hogy a kollégák kommentárjai révén a szokásos éves értékelés folyamatosan zajló ítélethozatallá fajul. A neves amerikai műegyetem, az MIT egyik kutatója, Alex Pentland szociometrikusnak nevezett bárcát talált fel, amely nyakban hordva folyamatosan regisztrálja a munkaerő hangszínét, gesztusait, társalgási hajlamát. A Turner Construction cég drónokkal figyeli, hogyan haladnak a dolgozók egy kaliforniai stadion építésével. A Motorola raktári munkásai nem tudhatják, hogy a karjukra csatolt számítógép, amely a munkájukat hivatott megkönnyíteni, mennyiben közvetít róluk adatokat.

Megvan ezeknek az ellenkezője is: a Glassdoor weboldalon az alkalmazottak értékelhetik munkaadójukat, akit ez azzal fenyeget, hogy ha rosszul viselkedik, akkor csak olyan dolgozókhoz jut, akik nem annyira jók, hogy válogatni lehessen közöttük. A digitális mószerkultúra nem minden cégnél vált be. A Microsoft, a General Electric és az Accenture példáját említi az Economist: ezek a világcégek abbahagyták a folyamatos megfigyelést, mert azt tapasztalták, hogy munkatársaik kiégnek, ha állandóan hátba támadva érzik magukat. A Pentland-féle bárcáról pedig a Bank of America telefonos ügyfélszolgálati munkatársaival kapcsolatban ezt hozta ki egy felmérés: nem az volt a legsikeresebb csoport, amelyiknek a tagjai a menedzserek kedvére osztották be a munkaidejüket, hanem az, amelyikben az emberek időnként csevegtek egymással.

Más kérdés, hogy nem is minden megfigyelt munkavállaló fordul bírósághoz vagy a sajtóhoz. Akiknél a munkaértékelés azzal végződik, hogy az év végén csinos prémiumot kapnak, azok nem annyira érzik sértve emberi jogaikat.

Forrás: HVG