A szuverenitás a magyar politikai egyik alapkérdésévé vált. A kormánypártok Soros Györgytől akarják függetleníteni az országot, az ellenzék a kormánypárti oligarcháktól. De vajon az érdekképviseletek megőrizték-e szuverenitásukat, például a  magyar szakszervezetek függetlenek-e?

Az Új Egyenlőség online „hasábjain” rendszeresen foglalkozunk a magyar és nemzetközi szakszervezetek helyzetével. Szakszervezeteknél dolgozó szakértők szóltak hozzá a jogszabályi környezethez, alapvető egyéni és kollektív jogokhoz, bérrendszerhez. Választott szakszervezeti vezetők írtak a fejlődési lehetőségekről, hibákról. Az Új Egyenlőség közbeszélgetést szervezett a pártok és a szakszervezetek kapcsolatáról, illetve stúdióbeszélgetést a nők helyzetéről a szakszervezeteken belül. A feldolgozandó témák sora folytatódik, hiszen ebben a tekintetben komoly hiányosság van a magyar közéletben.

A mostani írás egy olyan részét érinti a szakszervezeti mozgalom működésének, amely az egyik legfontosabb szuverenitási kérdés. Ez pedig az anyagi működés, anyagi függetlenség kérdése. Miért fontos a szuverenitást és az anyagi kérdést összekapcsolni? Könnyen belátható, csak az az érdekképviselet tud hatékonyan fellépni az általa képviseltek érdekében, akinek a működése főként saját teljesítményétől függ. Hogy néz ki a magyar szakszervezeti mozgalom felépítése és anyagi működése?

Ebben a tekintetben a Policy Agenda által indított kutatási program eredményeit használom fel. A program keretében feldolgozásra került az összes olyan szakszervezet pénzügyi adata, amelyek 2016-ra vonatkozóan benyújtották pénzügyi beszámolójukat. Ez 702 szervezetet jelent.

Két adat lesz érdekes a vizsgálat szempontjából. Egyrészt az összes bevétel, másrészt a tagoktól származó bevételek. De először nézzük meg, hogyan épül fel a magyar szakszervezeti mozgalom.

Gyártól az országos szintig

Lényegében a szocializmusból örökölt struktúra jelenik meg a mai rendszerben. Ennek alapja, hogy a szakszervezeti mozgalom sejtjei a munkahelyek. Azaz amikor valaki belép egy munkahelyre, az ott működő alapszervezeten keresztül léphet be a szakszervezetbe. Amennyiben kilép a munkahelyről, azzal lényegében elveszi szakszervezeti kötődését is.

Az a dolgozó, aki olyan munkahelyen dolgozik, ahol nincs szakszervezet, két dolgot tehet. A nehezebb út, ha megszervezi saját munkahelyi szervezetét, erre elvileg van törvényi lehetőségek, csak éppen társak kellenek hozzá. A másik út, hogy csatlakozik valamilyen területi szinten működő szakszervezethez. Ez utóbbiak viszonylag ritkának számítanak, hiszen nagyon nehéz úgy érdekképviseletet folytatni, hogy a megoldandó problémák nem területi alapon képződnek, hanem munkahelyi szinten.

Hangsúlyozom: jogszabályi lehetőségek elvileg adottak minden fajta szerveződésre, de a jelenlegi szervezettségi szint és a működési struktúra mellett munkahelyi alapszervezeti tagozódás a létező alapja a rendszernek.

A munkahelyi alapszervezetek előtt is több tagozódási lehetőség van. Az egyik, hogy önálló, és ágazatoktól, konföderációktól független marad. Azaz jogilag önálló szervezetként saját maga érdekeit képviseli, nem kér és kap ehhez külső segítséget. Ezt az utat követi például az Audi győri gyárában működő Audi Hungária Független Szakszervezet, amely majd 8 ezer taggal rendelkezik.

A következő szervezeti modell-lehetőség egy munkahelyi szintű alapszervezet számára, ha részévé válik egy ágazati (néhol alágazati) szövetségnek. Ez a gyakoribb lehetőség, hiszen így a munkahelyi érdekérvényesítéshez is kaphatnak a tagok az ágazati szövetség szintjéről segítséget, illetve a több azonos ágazatban működő szervezet összekapcsolódásával erősebb ágazati szintű érdekérvényesítés jöhet létre. Ennek egyik legfontosabb megjelenési formája az úgynevezett ágazati kollektív szerződés. Ezekben az általános szabályokhoz képest kedvező foglalkoztatási, munkaidő-szervezési, juttatási feltételeket érhetnek el a szakszervezetek. Ennek fontosságáról szól Bábel Balázs írása, aki a német IG-Metall sztrájkjáról és megállapodásáról ír.

A harmadik szervezeti út egy munkahelyi alapszervezet számára, ha nem ágazathoz kapcsolódik közvetlenül, hanem konföderációhoz. Azaz lényegében átlép egy szintet. Ilyen szervezetek megtalálhatóak a legnagyobb konföderációknál is, ami miatt ez erősen vegyes szervezeti struktúrát jelent.

A konföderációk, amelyek lényegében azt jelentik, hogy tagságuk több ágazatot is átfogóan jön létre, képezik a rendszer országos szintjét. Úgyis mondhatnánk, hogy ők a látványpékség, akik leginkább megjelenítik a szakszervezeteket a nyilvánosság előtt. Ők a részei az országos érdekegyezetési fórumoknak. Amikor egy munkavállaló, ha nincsen munkahelyén közvetlen tapasztalatszerzési lehetősége, a szakszervezetekkel találkozik, és az egész mozgalomról képet akar kapni, akkor a konföderációkkal, azok tevékenységével találkozik leginkább.

Jelen pillanatban hat konföderáció van, amelyek működési területüket nézve két csoportba sorolhatóak. Vannak a szinte kizárólag közszférában működők (Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, Hetedik Szövetség), és vannak a főként versenyszférában működők (Liga, Magyar Szakszervezeti Szövetség, Munkástanácsok). Ezeknek a konföderációknak a tagsága két módon alakulhat ki. Az egyik az ágazati szervezetek, amelyek jelentős szervezettséggel rendelkeznek saját területükön, több munkahelyen is jelen vannak. A másik lehetőség, ahogy korábban is említettem, ha egy munkahelyi alapszervezet közvetlenül kapcsolódik a konföderációhoz. (Természetesen szervezeti nagyság alapján a döntéshozatali rendben eltérő súllyal vesznek részt a szervezetek, de ez mégiscsak sajátos elegyet jelent.) A főként a versenyszférában működő konföderációk mindegyikénél megtalálható ez a vegyes modell, éppen csak abban térnek el egymástól, hogy milyen arányban szerepelnek az ágazatok és a munkahelyi szintű alapszervezetek.

Honnan van a pénz?

A működési struktúra hosszabb bemutatása szükséges feltétele volt annak, hogy megértsük a rendszer finanszírozási rendszerét és problémáit. A szakszervezet fő bevételi forrása a tagdíj. A legutolsó hivatalos statisztika szerint (2015-ben készült, azóta minden bizonnyal csökkent a szervezettségi szint) 9%-a a dolgozóknak vallotta magát szakszervezeti tagnak. A tagság feltétele rendszeres tagdíjfizetés. Ez általában a bruttó fizetés 1%-át jelenti.

Érdekes összehasonlítani a pártokkal a szakszervezeti tagdíjbevételeket. A 2016. évi gazdálkodásuk alapján az összes parlamenti képviselettel rendelkező párt (kilenc olyan párt van, amely ha nem is rendelkezik frakcióval, de legalább egy országgyűlési képviselője van) éves tagdíjbevétele 226 millió forint (!) volt. Ezzel szemben a tíz legnagyobb ágazati szövetség konszolidált tagdíjbevétele 2,6 milliárd forintot (!) tett ki. Természetesen nem feltétlenül szabad összehasonlítani reprezentativitás szempontjából a pártokat és a szakszervezeteket, de nagyon beszédes a két adat.

Nem hiszem, hogy erős lenne az az állítás: miközben a pártok valódi legitimitásukat négyévente szerzik meg, addig a szakszervezetek a tagjaik által fizetett tagdíj által naponta.

A szervezeti tagdíj, ha teljes mértékben önálló a munkahelyi alapszervezet, akkor marad helyi szinten, és ebből kell megoldani a teljes működést. Ha van ágazati, és/vagy konföderációs tagozódás, akkor általában a tagdíj 50-60%-a marad helyi szinten, és a maradékon osztoznak a „feljebb” lévő szervezetek.

A tagdíjbevételt több forrás is kiegészítheti. Egyrészt lehetnek vállalkozási célú bevételek (főleg ingatlanok bérbeadása, eladása után), másrészt munkaidő-kedvezmény megváltását is lehet pénzben kifizetni (külön megállapodás alapján), valamint a munkáltató által adott támogatások (főleg szociális segélyek fizetését bízhatják rá a szakszervezetre, és célzottan ehhez járul hozzá a vállalat) is lehetőségként merülnek fel. Ágazati és konföderációs szinten már más a bevételi forrás struktúra. Ott a tagdíj és a vállalkozó célú bevétel mellett megjelennek a pályázati támogatások és a kvázi normatív alapú állami támogatások. Főleg az utolsó az egyik legérdekesebb része a rendszernek. Erről később még szót ejtek.

Nézzük a számokat: 2015-ben az összes bevételnek az 59%-a származott tagdíjból, 2016-ban már 64%-a. Vállalkozási célú bevételek szinte minimálisak. Az egyéb támogatások, pályázati pénzek értékelhető módon nem követhetőek a mérlegekből, ezért ott csak nagyon óvatos becsléseket szabad tenni.

Ahol a gondok kezdődnek

A működési struktúra bemutatásakor már jeleztem, hogy a konföderációs szint jelenti a látványpékséget a szakszervezeti mozgalomban. Azaz erre összpontosul a legnagyobb médiafigyelem, itt zajlanak az országos bértárgyalások. Ebből a szempontból egészen furcsa a finanszírozási módja ezeknek a szervezeteknek.

Alapvetően nem igaz az az állítás, hogy a tagszervezetek tartanák fent a konföderációkat. Miközben a szakszervezeti mozgalom egészét nézve a tagdíjak jelentik a teljes bevétel 64%-át, addig konföderációs szinten ez már csak 10%-ot tesz ki. Magyarán, míg 2016-ban a hat konföderáció összes bevétele 1 milliárd forint volt, 104 millió forintot kaptak a tagjaiktól. Honnan van a többi pénz?

A konföderációk bevételeinek 10%-a vállalkozási bevételekből adódik (a hat konföderációból háromnak egyáltalán nincsen ilyen bevétele), 70%-uk pedig különféle támogatásokból. Ezekhez tartoznak a pályázati (főképpen az európai uniós) támogatások és az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanáccsal (OKÉT), valamint a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumával (VKF) kapcsolatos célzott támogatások. Az OKÉT-ben és a VKF-ben ülő szakszervezetek összesen 600 millió forintot kapnak a költségvetésből. Ez a teljes bevételük 60%-át jelenti.

Összefoglalva tehát a magyar szakszervezeti konföderációk bevételeinek 10%-a tagdíjból, 10%-a vállalkozási bevételekből, 10%-a pályázati támogatásokból, 10% egyéb bevételekből és 60%-a közvetlenül az államtól származik. Ez utóbbi a rendszer szuverenitási problémájának sarokköve.

Hangsúlyozom, nem probléma, hogy az állam országos érdekegyeztető tanácsok szakmai működésének támogatására költségvetési forrásokat biztosít a szakszervezeteknek. Ez helyes, hiszen magas színvonalú érdekharmonizációs mechanizmus segíti elő, hogy valódi egyeztetési rendszer legyen.

A probléma az, és ez bárki is van kormányon igaz állítás, ha egy rendszer túlságosan rá van utalva egy forrásra, annál kiszolgáltatottabb lesz.

Ez helytelen és hibás irány. A költségvetési forrás ugyanis egyik évről a másikra bármikor elvehető, ezáltal az adott szakszervezetei konföderáció működés válik lehetetlenné.

Az sem állítható, hogy ez a pénzügyi kiszolgáltatottság tetten érhető lenne a szakszervezeti döntéshozatalban. Hiszen láttuk, hogy voltak olyan kormányzati vagy kormányhoz közeli kezdeményezések, amelyek elbuktak a szakszervezetek ellenállásán (lásd munkaidőkeret időtartalmának bővítésére vonatkozó 2017 tavaszi Munka Törvénykönyve módosítás). Ugyanakkor ezek a túlzott költségvetési források Damoklész kardjaként lebegnek a konföderációk felett.

Az ágazati szint sincsen rendben

Az Új Egyenlőségben többször foglalkoztunk az északi modellel mint adaptálható gazdasági, társadalmi modellel. Ennek alapját a kollektív alkukra épülő megállapodások adják, amelyek segítségével magasabb szintű gazdasági teljesítmény, magasabb bérek érhetők el. A kollektív alkuk csak erős munkaadói és munkavállalói szervezetek segítségével érhetőek el. Az erős szakszervezet alapja a magas szervezettség, és a magas színvonalú szakmai háttérmunka. Ez utóbbi nélkül minden követelés csak pusztába kiállított szó, amit könnyű lesöpörni.

Ha megnézzük az ágazati szervezeteket, akkor az látszik, hogy nagyon egyenlőtlen struktúrában vannak jelen a gazdaságban. A legnagyobb szervezetek az iparban (autóipar, vegyipar, villamosenergia-ipar), a MÁV-csoporton belül (a TOP10 ágazati szövetségből kettő is itt működik), a közoktatásban, a kiskereskedelemben, az egészségügyben és a Magyar Postán találhatóak. Azok a szakszervezetek, amelyek nem egy nagy állami vállalathoz kapcsolódnak, a korábban említettek alapján kénytelenek jelentős tagdíjbevételeket az alapszervezeteknél hagyni. Ez utóbbi források szinte szétporladnak a rendszerben (rendezvény, nőnap, segélyezés stb.), ami ugyan a tagszervezéshez hozzájárulást biztosíthat, cserébe azonban egy gyengébben finanszírozott ágazati szint és egy alulfinanszírozott, a kormánynak kiszolgáltatott konföderációs szint alakul ki.

Megoldási irányok

Érdemes a jelenlegi rendszer kapcsán feltenni néhány kérdést, és ez alapján megoldási irányokat kijelölni. Az első, hogy szuverénnek tekinthető-e pénzügyileg a szakszervezeti mozgalom? Ennek kapcsán az a határozott válaszom, hogy általában nézve igen, de konföderációs szinten a pénzügyi szuverenitás korlátozott. Ebből következően meg kell nézni, hogy mit lehet tenni a szuverenitás megteremtése érdekében. Az első, hogy meg kell próbálni a kormányzati pénzek szétosztását, mértékét úgy meghatározni, hogy ne lehessen politikai fegyverként élni ezekkel.

Azaz nem lehet döntés kérdése az éves költségvetési törvény elfogadásakor, hogy kapnak-e 600 millió forintot a szakszervezetek, vagy sem. Nyilván nincsenek arra jogi technikák, hogy politikai kurzusok akaratától teljesen független módon bármilyen körülmények között is támogatást kapjanak a szakszervezeti konföderációk. Azt azonban el lehet érni, hogy a mértéket és az az elosztási mechanizmust akár sarkalatos törvénybe is rögzíteni lehessen. Ennek persze van egy nagyon fontos alapja. Objektív módon mérhetőnek kell lennie a szakszervezetek társadalmi beágyazottságának.

A költségvetési források normatív módon történő pénzosztásának lehetséges alternatívája, hogy a civil szervezetek és az egyházak mintájára, a szakszervezetek is jogosultak lehessenek a személyi jövedelemadó 1%-ára. Ennek megvalósítása nyilván sok problémát előhozna, de járható útnak tartom.

A két verziónak van egy közös vonása. Nevezetesen, hogy a változás nem a szakszervezettől indul, hanem külső aktivitást várnak el. Ezért érdemes azt a vitát is elindítani, hogy helyes-e a jelenlegi finanszírozási modell.

Azaz jól oszlanak-e el a pénzek, helyes-e, hogy a munkahelyi szinten marad a források többsége, a szakmai munkát pedig egy olyan helyről várják el, amelyet nem finanszíroz túlságosan a rendszer.

Kívülről nyilván egyszerű tanácsokat adni, és a rendszer felforgatásra javaslatokat tenni. Ez azonban felelőtlenség lenne, és ezért nem is vállalkoznék rá. Könnyen lehet, hogy ennek a folyamatnak önmagától, minden erőszakos átalakítási igény megfogalmazásával kell végigmennie. Ebben az írásban egyetlen célom volt adatok segítségével rávilágítani arra, hogy milyen szuverenitási és belső rendeződési problémái vannak a szakszervezeti mozgalomnak.

Előfordulhat, hogy egyes olvasók más kérdéseket fogalmaznak meg ennek kapcsán – jogosan. Többször felmerült, hogy szükséges-e ennyi szakszervezet egy 4,5 millió főt foglalkoztató munkaerőpiacon. Ezt a kérdést szándékosan nem érintettem, még a megoldási lehetőség szintjén sem. Éppen amiatt, mert középtávon sem látom reálisnak a mostani szervezeti struktúra átalakítását. A finanszírozási rendszer újragondolása ugyanakkor még a mostani többszereplős rendszerben is hatékonyság növelést hozna.

És még egyszer, hiszen nem lehet elégszer kiemelni: miért fontos a hatékonyabb szakszervezeti mozgalom? Mert elősegíti a gazdasági struktúraváltást, magasabb béreket, több munkavállalói jogot és kevesebb kiszolgáltatottságot jelent. Most már csak az a kérdés, képes-e erre a változásra a szakszervezeti mozgalom?

Forrás: Új Egyenlőség