Vágó Gábor népszavazásra szánt kérdés-feltevése - „Egyetért-e Ön azzal, hogy köztulajdonban álló gazdasági társasággal foglalkoztatási jogviszonyban álló személy onnan származó éves jövedelme a köztársasági elnök tiszteletdíjának éves összegét ne haladhassa meg?” - egy újabb olyan kezdeményezés, amely erős kritikák kereszttüzébe került. „Megosztja az országot” – mondhatnánk, ha ezt az országot lehetne még ennél is jobban megosztani – írja Földiák András a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának elnöke a Népszavában.
Manapság egyre gyakrabban kerülünk képtelen, szorongató helyzetekbe, amikor világosan látjuk, hogy nincs jó válasz. Mintha kényszerzubbonyban azon vitatkoznánk, hogy balkézzel kell megfogni valamit, vagy jobbal, miközben egyik kezünk sem használható. Végül többséget kap az egyik változat, ami ellen ádáz harcot indít a kisebbségben maradtak csoportja, holott az egésznek nem sok értelme van, közösen azon kellene törni a fejünket, hogy ki rakta ránk a kényszerzubbonyt és hogyan tudnánk megszabadulni tőle.
Az egyik vad ellenző Dávid Ferenc, a VOSZ, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkára (Véleménye: Népszava, 2017. aug. 7. 10. o.). Nem értek egyet vele, miközben teljes mértékben belátom, hogy igaza van. Fő érve az, hogy csak káros hatása lenne, ha Áder János szerény, havi bruttó másfél millió forintos fizetése alkotná a bérplafonját olyan többségi állami tulajdonú cégek vezetőinek, mint a MÁV, a Posta, a villamos művek, a központi bank. Mint írja: 1) Elmennének a tehetséges vezetők többszörös pénzért a valódi versenyszférás magánvállalatokhoz; 2) A cégek kieszelnék, hogy milyen jövedelemnek nem számító juttatásokkal javíthatnak vezetőik sanyarú helyzetén, azaz a főnökök valahogy csak „kivennék a jussukat” – és ebben szemernyit nem kételkedhetünk. A harmadik veszély, amit lát, az tulajdonképpen az első aggályának az egyenes következménye (nem is kellett volna cifrázni), hogy a távozó és szerinte rátermett vezetőket a bérplafont örömmel elfogadó, „megbízható”, de semmire sem alkalmas pártkatonák váltanák fel. Be kell vallanom, hogy a főtitkár úrnak ezen félelemét sem tartom alaptalannak. Sőt állíthatnánk, hogy egy Kasszandra veszett el benne, ha még egy lehetőséget megemlített volna, azt, hogy felemelik a köztársasági elnök jövedelmét a két-háromszorosára és kész. Egyetlen fizetésemelést azért csak kibír az ország.
Akkor hát miért nem a népszavazási kezdeményezés ellenzőinek oldalán áll az igazság? Azért mert azt, ami ma Magyarországon a bérekkel történik, nem lehet elfogadni, nem lehet elviselni, és minden eszközzel tenni kell ellene! Ezen az egész sűrű anarchikus igazságtalanság-tömegen valahogyan változtatni kell. A bérekről sajnos nem lehet népszavazást kiírni, már régen megtettük volna – akkor hát írjunk ki a bérek arányairól. A Szakszervezetek Együttműködési Fóruma is e népszavazás mellett áll, és személy szerint én is támogatom, minden ellentmondásossága ellenére. Az összes aggályra azt mondjuk, hogy 680 ezer közszolgálati dolgozó helytállása és nyomora „mi a jó nyavalyáért” nem izgat senkit sem!? A VOSZ-t sem, a politikusokat sem, a közvélemény elég széles körét sem. Nagyon becsülöm a Posta vezérigazgatójának a munkáját, és aggódom, hogyha alkalmatlan ember kerülne a helyére, akkor a szolgáltatásuk még drágább és meg rosszabb lenne. De ha egy nővér néhány percre nem figyel a betegre, akkor az belehal(hat). És mindnyájan veszélybe kerülünk, ha még több egészségügyi dolgozó megy el nyugatra („Nyugatra”), vagy haza Erdélybe, mert már több szakmában ott is megkapja azt, amennyiért itt volt 20 éven át – mondjuk – éjszakás nővér. Talán a nővérhiánnyal lehet a legriasztóbb rémképeket festeni, de az sem jó, ha az orvos fáradt a harmadik mellékállásában és nem figyel oda, ha a bölcsődei dolgozó vagy az óvónő egy kicsit kikapcsol gyermeksétáltatás közben, ha a köztisztviselő elír egy számot az okmányunkban, ha a bíró igazságtalan ítéletet hoz, ha a rendőr elkésik a helyszín(elés)ről. És így tovább, nem akarom a botladozási lehetőségek listáját tovább dagasztani, éppen elég megalázó ez így is.
Emberi sorsok múlnak nem csak a szakmákon, hanem ezeknek a szakembereknek a munkaidőben töltött percein is. Ezt miért értik meg olyan kevesen?
Nem fogunk azon keseregni, hogy néhány vezérigazgató kénytelen az ország első emberének a jövedelmi szintjén tengődni, amikor kiváló és munkáját becsülettel végző szakemberek százezreinek, köztük egy-egy akadémiai doktornak a fizetése is a garantált bérminimum, azaz havi bruttó 161 ezer (!) forint. Ez a kiharcolandó bérplafonnak alig több mint egytizede. Nem sokkal haladja meg a nettó egy-százezer magyar forintot. Csak az ő számukra létezik a hivatástudat? Csak ők szolgálják legjobb tudásuk szerint embertársaikat? Csak őket hatja át a nagy nemzeti buzgóság? Nem, köszönjük szépen, nem akarunk ilyen kivételezett helyzetben maradni, legyenek a vezérigazgatók is a nemzet elkötelezett katonái rongyos havi másfél millióért. Elvégre a nemzeti kormány rakta oda őket.
Az elmondottakat persze a színtiszta indulat diktálta, nem más ez, mint az elkeseredettség vinnyogása. De hát elkeseredettek vagyunk, igen, és nem tudunk a versenyképesség bonyolult összefüggéseire figyelni. Sokan egyáltalán nem is akarnak, pedig hát világos, hogy józanságra lenne szükség. Elsősorban is annak kimondására, hogy az országnak hatékony, igazságos, ösztönző és minden ágazatra, foglalkoztatási csoportra kiterjedő bérpolitikára lenne szüksége. Nem kell mondanom, hogy ennek a leghalványabb árnyékát sem látjuk. Nincs hely itt az önkényes és mérhetetlen károkat okozó kapkodás eseteinek a leírására, de hát mindenki tudja: egyik szakterületen létrehoznak életpályamodellt és adnak béremelést, a másikon csak az egyiknek futnak neki, a harmadikon egyiknek sem. Miért? Nem tudom. Soha egyetlen magyarázatot nem kaptam országos érdekegyeztető fórumokon és másutt sem arra, hogy miért van mindösszesen 4, azaz négy szakterületen életpályamodell és miért nincs tucatnyi másik közszolgálati területen erre vonatkozó ígéret sem. Csak. És a hasonlóan komoly szakmaisággal megindokolt átgondolatlan intézkedések felsorolását még bőséggel folytathatnám.
A célszerű és igazságos bérpolitika kidolgozásában kellene összefognunk, s meg is tudnánk alkotni a munkaadói és a munkavállalói érdekeket is érvényesíteni képes, jó rendszert, ami egyszer felváltaná a mai minősíthetetlen, bűzölgő dagonyát. De addig is örülünk, ha kifejeződik mélységesen mély elégedetlenségünk például egy népszavazási kezdeményezés formájában.
Forrás: Népszava
