Kádár János július 6-án halt meg a rendszerváltás évében. Ennek apropóján (is) adódnak a kérdések: miért nem vált a munkások ügyévé a rendszerváltozás; hová tűnt a kilencvenes években a munkásosztály; miért nincs esély a polgárosodásra? Többek között ezekre kereste a választ Tóth Eszter Zsófia történész-társadalomkutatóval, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársával a Magyar Nemzet munkatársa. És arra is, hogy hol bukkan fel váratlanul mindennapjainkban az egykori pártfőtitkár, Kádár János.

– Hová tűnt „társadalmunk vezető ereje”, a munkásosztály?

– Felbomlott, felszívódott. Egyébként sohasem volt vezető erő, legfeljebb a propagandában. Nagyon meglepődtem, hogy a „Puszi Kádár Jánosnak” című első kötetem képanyagából az utóbbi időben több nagy sikerű kiállítást rendeztek már. Meg is kérdeztem a diákokat: miért ennyire érdekes az egykori munkásnők világa? Mert ilyet már nem láthatnak a hétköznapokban – hangzott a válasz. A munkásokra visszatérve: a kilencvenes években tulajdonképpen átcsapott felettük a történelem, a gyárak nagy részét bezárták vagy leépítették. Tetézte mindezt, hogy szakszervezeti mozgalom ide vagy oda, a munkásoknak nagyon alacsony volt az érdekérvényesítő képességük.

– Gondolom, ez utóbbi összefügg azzal, hogy a kommunista rendszer negyven éve alatt a valódi szakszervezeteket megsemmisítették, csak ál-érdekképviseletek működhettek.

– Igen, és mindez a szakszervezetek jelenlegi állapotával is összefügg. A Horthy-rendszerben például a maihoz képest jóval erősebb érdekképviseleti rendszer működött. Persze ennél összetettebb a helyzet, hiszen az ötvenhatos forradalom idején elemi erővel támadt fel a munkás-önérdekérvényesítés. Nemcsak a semmiből megszülető, gyorsan szervezeti formát öltő munkástanácsokra gondolok, hanem arra a tényre is, hogy a fegyveres forradalmi csoportokat sok esetben korábbi sztahanovisták vezették – gondoljunk csak Bárány Jánosra vagy Nickelsburg Lászlóra –, a harcolók között pedig sok segédmunkást is találunk. De gondolhatunk arra a kevésbé ismert tényre is, hogy jó néhányan az 1949-es alkotmányban rögzített, lakhatáshoz való jogukkal is öntevékeny módon éltek: az október–novemberi napokban félkész házgyári lakásokat foglaltak le, kitéve a bejárati ajtókra a lakatot. Érdekes módon később sem kellett kiköltözniük, csupán büntetést fizetniük.

– 1947–48-ig mind a paraszti, mind a munkáslétből – ha lassan is, de – szerves út vezetett a polgárosuláshoz. A Rákosi-rendszerrel ez megszakadt. Hogyan hatott a radikális váltás a munkások szokásaira, életmódjára?

– A második világháború utáni óriási társadalmi kataklizma a hagyományt részlegesen vagy egészében érvénytelenítette. Különösen igaz ez az erőltetett iparosítás idején vidékről városba költözöttekre, ami látványosan tetten érhető az ateista propaganda hatásában. Munkásnők között végzett felmérésem szerint tízből ketten jártak templomba titokban, öten nem hívőnek mondták magukat, hárman pedig az átmeneti kategóriába tartoztak, az élet nagyobb fordulóin egyházi temetést és egyházi esküvőt választottak. A vallásos magatartás persze nem volt veszélytelen, hiszen előfordult pártfegyelmi ügy abból is, hogy valaki keresztet hordott a nyakában.

– Milyen hatással volt a vallás elhagyása ezekre a jórészt paraszti sorból érkezett emberekre?

– Amit az állam a vallás helyett kínált – az eszmébe vetett hit rituáléitól a felvonulásokon, ünnepségeken vagy akár a névadókon át a közösségi eseményekig –, az a keletkezett űrt nem tudta pótolni. Elvettek valami fontosat az emberektől, és ezzel magukra hagyták őket a sorsfordító pillanatokban, tragédiánál, halálesetnél. A halál például tabuvá vált, nem illett többé bevinni a közösségi térbe. Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltozás hajnalától valamiféle pótlékként hatalmas keletje lett az ezotériának a kanálhajlítástól a távgyógyításig, az ufókba vetett, szinte vallásos hitig.

– Ellentétben ötvenhattal, miért nem vált a munkások személyes ügyévé a rendszerváltozás?

– A forradalom idejére az általam meginterjúvoltak úgy emlékeztek, hogy harcoltak a jogaikért, az ország függetlenségéért, a demokráciáért. Fontos volt számukra a munkásönkormányzat. 1989-ben pedig azt élték meg, hogy nélkülük, a fejük felett dőlt el minden. Nemcsak a véleményüket hagyták figyelmen kívül, de a talajt is kihúzták alóluk. Előtte viszonylagos biztonságban éltek, elfogadható fizetéssel, a szerencsésebbek vehettek autót, hét végén pedig kijártak a telekre, ahol részben tovább élt a paraszti múlt. Aztán minden fenekestül felborult.

– Milyen életstratégiákat láthatunk a rendszerváltás utáni talajvesztett helyzetben?

– Az idősebbek közül többen rokkantnyugdíjba vonultak, az így kapott kevés pénz mellett általában alkalmi munkákat vállaltak, szinte mindig feketén. Az asszonyokból konyhai dolgozók, iskolai vagy vállalati takarítók lettek. Még a külsejük is megváltozott. A 35 éves megfáradt, elöregedett, bivalytestű munkásnők eltűntek. Ma már képtelenség kinézet alapján megállapítani, ki az, aki éppen a gyárba siet. A férfiak közül – ez piliscsévi példa – többen visszaparasztosodtak, van, aki vegyesboltot nyitott, más nyulat tenyészt. A fiatalabbak sokszor új szakmát tanultak, vagy szakképzetlenek maradtak, és a szolgáltatásban helyezkedtek el.

– Nyilván ők a szerencsésebbek. Mi lett a többiekkel?

– Sokan lecsúsztak, olykor a hajléktalanságig. Az is megfigyelhető, hogy újjáéledtek a Horthy-korszakbeli munkavállalási formák. Egyre többet látni éhbérért dolgozó, vidékről toborzott kubikosokat. Visszatért, általánossá vált a cselédség intézménye is. Amikor volt piliscsévi harisnyagyári munkásnőket interjúvoltam, tanúja lehettem annak, hogyan beszélték ki egymás között a „naccságákat”. Éppen úgy, mint régen. Óriási a szegregáció, s ez csak erősödni fog, hiszen a szakmunkásképzésből egyre kevésbé lehet majd átlépni a közismereti tárgyak megtizedelése miatt az értelmiségi létbe. A társadalmi különbségek ennek következtében is állandósulnak, a röghözkötöttség általánossá válik. A be nem jelentett munka mára mindennapos jelenséggé lett.

– A mai töredék munkásréteg és az egykori többmilliós munkásosztály között van-e bármiféle hasonlóság?

– Van, a legszembetűnőbb módon a kizsákmányolás hasonlóságában. A multicégeknél a betanított, nyolcvanezer körül kereső munkásokat kamerával figyelik, és azonnal szólnak, ha valaki lassabban dolgozik. Ez metodikájában gyakorlatilag az ötvenes évek felsrófolt normarendszerének, illetve a Sztahanov-mozgalomnak a másolása. Nincs szó véletlenről, hiszen a Rákosi-korszak kizsákmányolása, a sztahanovizmussal együtt, az úgynevezett Bedeaux-, illetve az automatizálást először tökélyre fejlesztő Taylor-módszerből ered. Ezek lényege, hogy az elbocsátás fenyegetésével a norma túlteljesítésére serkentik a munkavállalót, akit üzemmérnökök hada figyel. Ha alulteljesít, megválnak tőle, ha túlteljesít, esetleg jutalmazzák. A Sztahanov-mozgalom annyit tett ehhez hozzá, hogy a túlteljesítőt példaként, a munka hőseként, élmunkásként állították a többiek elé, esetleg még országgyűlési képviselőt is csináltak belőle, míg a rosszul dolgozókat racionalizálták (azaz kirúgták), sőt olykor még a párt lapjának hasábjain pellengérre is állították.

– A hazai polgárságnak eredendően két meghatározó oszlopa volt (és van): az egykori keresztény középosztály, illetve a megtépázott, megtizedelt zsidó polgárság. Hogyan alakult az ő sorsuk az elmúlt időkben?

– A szocializmusban – ha búvópatakként is, de – tovább éltek a keresztény közép- és felső polgári hagyományok. Úgy vélték, azt remélték, ha nem is mondták ki, hogy a kommunista rendszer csupán átvészelendő időszak, amely előbb-utóbb véget ér. Ez a réteg túl is élte a szocializmust. A zsidó származású polgárság soraiból többen túlélési stratégiaként betagozódtak a kommunista rendszerbe, hallgattak származásukról, zsidó identitásukról. A káderéletrajzokból világosan kiderül: a holokausztról, arról, hogy a család nagy részét koncentrációs táborban ölték meg, nem volt ildomos említést tenni. Mint ahogy a második magyar hadsereg doni katasztrófájáról sem. Ez a réteg egyébként 1989 után identitásában újjászületett.

– Volt-e, lehetett-e kapcsolat a kádári időkben a polgárság két hagyományos része között?

– Ha ki is alakult valamiféle viszony, akkor sem a középosztálybeli lét jelentette a találkozási pontot, hanem valamilyen szakmai teljesítmény, közös szabadidős tevékenység. Nem fordultak el ugyan egymástól, de valószínűleg külön bridzseltek. Olykor erősebben, olykor gyengébben, de élt bennük a kölcsönös tartózkodás, gyanakvás. A hagyományos polgárság öntudata ugyanakkor minden látszat ellenére – ha az életkörülményei nem is javultak feltétlenül – a rendszerváltozás óta talán erősödött. Nem eléggé persze, ennek ugyanis nem kedveznek a politikai viszonyok, a permanens gyűlölködés. Egyébként ez is következmény, a bennünk élő Kádár János hatása.

– Hogyan, miképpen él bennünk Kádár János?

– Abban például, hogy nem beszélünk ki dolgokat, mert attól félünk, akkor kiadjuk magunkat, és hátrányba kerülünk. Benne van a passzivitásban, abban a tipikus mentalitásban, hogy inkább nem csinálunk semmit, mert abból nem lesz baj. A nyolcvanas évek gmk-korszakának különös továbbélése az önkizsákmányolás. Lényege, hogy az ember odaadja munkaerejét a multinak, ahol a fogyasztási javakért, a kertes házért, az exkluzív utazásokért cserébe kiszipolyozzák. Emiatt pedig mégsem tudja úgy felépíteni az életét, ahogy azt eredetileg elképzelte. Akinek meg sikerül, az gyakran idő előtt kiég. Benne él Kádár János abban, ahogy a kiskapukat keressük, a státusszimbólumokhoz való sajátos viszonyunkban. Ragaszkodunk a protekcióhoz is, igaz, ez részben a korábbi urambátyámvilág hatása. Persze nem minden az „öreget” idézi. A napjainkat uraló háborús készültség, militáns hangulat inkább a Rákosi-rezsimet juttathatja eszünkbe, igaz, az ebből is fakadó felhalmozás, raktározás, akár önmagunktól a falatot megvonó spórolás kádári reminiszcenciákat szintén hordoz. Kádár János öröksége, hogy azt gondoljuk, nekünk minden ingyen vagy olcsón jár. Sokalljuk a könyvek árát, miközben a fogyasztás palotáiban egy könyv árának a többszörösét is otthagyja az átlag magyar. Vagy éppen elissza.

– Sokat iszunk?

– Akár Kádár alatt, ma is az egymillió alkoholista országa vagyunk. Ezek ugyan már nem a „régiek”, újratermelődött az alkoholista réteg. Persze az iszákosság összefügghet bizonyos állami manipulációkkal is. Köztudott, hogy akik isznak, sokkal kevésbé „hőzöngenek”, mert levezetik a feszültségeket. Az NDK-ban egykor hasonló gőzkiengedési okokból támogatták például a „szabad testkultúrát”, a nudista hagyományok megőrzését.

– Júniusban volt új, immáron kilencedik könyvének, a Csömöri hősöknek a bemutatója. Kik voltak Csömör hősei?

– Két életutat vizsgáltam: Winkler János nyomdász helyi diktatúraellenes összeesküvésben vett részt az ötvenes években, amit meg is írt, ezt a visszaemlékezést közlöm. Hat esztendőt töltött igazságtalanul börtönben. Családja – annak ellenére, hogy német származásuk miatt a második világháború veszteseinek számítottak – mégis újra tudta kezdeni a hatvanas években. A börtönt részben sikertörténet követi: Winkler János, miután a rendőri felügyeletet feloldották, kártyanaptárakat, posztereket gyártott, de erkölcsi elismerést csak a rendszerváltás hozott számára. A másik történet jóval szomorúbb, már ami a szocialista időszakot illeti: a forradalomban egri főiskolásként részt vevő Dömötör Zoltán élete a Kádár-kori meghurcoltatások következtében tönkrement, a rendszerváltás azonban erkölcsi elismerést hozott neki is. Fontosnak tartom, hogy megörökítsük a forradalom helyi történeteit is.

Forrás: Magyar Nemzet

Eseménynaptár

Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ