„Kérem, maradjanak otthon!” Elsőre pofonegyszerűnek és könnyen teljesíthetőnek tűnik ez a felszólítás, de ma már mindannyian érezzük, hogy mennyire nem az. A parkok, közterületek egyre inkább hemzsegnek az emberektől, sok fiatal mindennap mással karanténozik, idősebb családtagjaink pedig a folyamatos könyörgés ellenére sem hajlandók abbahagyni a napi boltba járkálást. A Qubit írása.

Mindez csak növeli a szorongást és az idegességet, ami a járványhelyzetnek alapvetően is a velejárója. De miért és hogyan kezdenek az emberek karanténszabályt szegni, és hogyan lehet a járványügyi stratégiákat a sikeres védekezés jegyében ehhez igazítani?

Kié a felelősség?

Jól azonosított pszichológiai folyamatok állnak a háttérben, amikor valaki nem veszi komolyan a kijárási korlátozásokat. Az egyik ilyen, a szociálpszichológiában az ameriki John Darley és Bibb Latané által leírt jelenség a felelősség megoszlása, azaz a híres járókelő-effektus (bystander effect). Elvileg mindenki felelősséggel tartozik nem csupán önmaga, a hozzá közel állók, de a többi veszélyeztetett csoport iránt is. Itt lép a képbe a a járókelő-effektus: minél több ember képes segítséget nyújtani egy vészhelyzetben, mondjuk egy utcai balesetnél, annál kevesebben mutatnak erre valós hajlandóságot. A jelenlegi járványhelyzetben pedig minél több emberen múlik az intézkedések betartása, annál többen érzik, hogy amit ők tesznek, az nem is annyira számít, csupán csepp a tengerben. Mivel most az egész lakosságnak egyszerre kell cselekednie, senki sem érzi, hogy pont az ő kis botlása, egyéni szabályszegése lenne a védekezésben hátráltató, és hogy épp őt terhelné a felelősség az új esetek miatt.

Érzékletes példát ad a jelenségre az amerikai CBS csatorna egyik, március végi híradója. A műsor egy interjúsorozatot készített az egyetemi tavaszi szünet kezdetekor Floridában bulizó fiatalokkal. Ekkorra már javában dúlt a járvány Amerikában,, sorra zártak be az egyetemek és a szórakozóhelyek is. A floridai nyaraló egyetemisták eközben ilyeneket nyilatkoztak: 

„Elég nagy szívás a vírus. Ha elkapom, elkapom. De ez sem állíthat meg minket a buliban, hisz' annyira régóta terveztük már!"

„Lesz, ami lesz. Úgysem akkora cucc ez a járvány!"  

És ahogy hazamentek a év bulijáról, vitték magukkal a vírust is. A New York Times jelentése szerint például 70 texasi diákból 44-en tértek haza fertőzötten, és közben valószínűleg százaknak adták tovább a betegséget. 

A veszélyérzet hiánya

Egy másik, az előzőnél még erősebben ható tényező az alacsony esetszám (jelen sorok írásakor az igazolt magyar esetszám a régióban az egyik legalacsonyabb, április 21-én 2 098 fő, azaz az osztrák 14 873 és a lengyel 9 737 fős esetszámoknál jóval kevesebb). A veszélyérzet vagy annak hiánya ugyanis erősen befolyásolja a szabályok komolyan vételét és betartását. Erre mutatott rá a brit kormány viselkedéselemző kutatócsoportja, a Behavioural Insights Team elemzése is. A 20 000 brit felnőtt lakos bevonásával végzett kutatás egyértelműen megmutatta, hogy az esetszámok megugrásával a veszélyérzet és a szabályok betartása is jelentősen megnőtt – különösen meredeken az idősebbek (az 54 év felettiek) és a nők körében. 

Az emberi félelemérzet működése evolúciós mintázatot követ: agyunk elsősorban a rövid távon bekövetkező fenyegetéseket próbálja meg azonosítani és elkerülni. A hosszú távon fellépő veszélyek előrejelzése ehhez képest egy későbbi, kevésbé pontosan működő és kisebb figyelmet élvező funkció. Az emberek éppen ezért kevésbé vesznek komolyan egy térben vagy időben messzebb lévő fenyegetést. Ezt a viselkedést Daniel Gilbert amerikai pszichológiaprofesszor a Los Angeles Timesban megjelent cikkében a klímakrízishez való hozzáállás egyik fő vonásaként is azonosította.

A jelenlegi járványhelyzetben ez azt is jelentheti, hogy minél sikeresebb (vagy annak beállított) egy védekezési stratégia, annál kisebb mértékben növekszik a hivatalos esetszám, és vele együtt a veszélyérzet.

Így jelentős esély van rá, hogy az emberek elkezdik kevésbé komolyan venni azokat a szabályokat, amelyekkel sikerült az alacsony esetszámokat elérni. Az operatív törzs április 5-ei sajtótájékoztatóján hasonló megfigyelésekről számolt be. Az addigi 317 esettel rendelkező fővárosban 1 héttel a bevezetés után egyre többen kezdték el megszegni a kijárási korlátozásokat. 

Tomas Pueyo, a mérnöki végzettségű amerikai üzletember A kalapács és a tánc című írásában arra mutatott rá, hogy a járvány ideális lefolyását, a „görbe ellaposítását” egy hamar bevezetett, hetekig-hónapokig tartó szigorú korlátozással lehetne elérni. Ez azonban hosszú időn át tartó kis esetszámot és alacsony veszélyérzetet jelentene, aminek tartós komolyan vétele viselkedéspszichológiai oldalról sajnos teljesen elképzelhetetlen. 

A szabályszegés okai

A legtöbb esetben a pszichológiai és pénzügyi problémák együttesen gyakorolnak nyomást az intézkedések betartásával szemben. Az olasz állam kérésére a Harvard Egyetem átfogó felmérést készített arról, hogy hogyan viszonyul a lakosság a korlátozó intézkedésekhez. Az eredmények szerint a megkérdezettek 62 százaléka tervezte elhagyni az otthonát a következő 5 napban, közülük 95 százalék említett legalább egy alapos indokot ehhez (élelmiszer és gyógyszer beszerzése, gondoskodás a hozzátartozókról stb.), és mindössze 18 százalékuk hozott szóba egyáltalán nem alapos indokot (unalom, barátok meglátogatása stb.). A kutatás ugyanakkor rámutatott, hogy a fegyelmezettnek tűnő válaszok mögötti valós kép kevésbé rózsás: súlyos lelki problémák kezdtek jelentkezni az egész népesség körében, és a ez is hozzájárul a szabályszegéshez, a kijáráshoz. Fiataloknál (akik a leggyakrabban teszik ezt) a családdal való összezártság, az unalom és a szabadságuk elvesztése a legnagyobb probléma. 40-49 évesek között a stressz fő forrása az anyagi gondok megjelenése: elmondásuk alapján az állásvesztés, a fizetések csökkenése, a gyermekek otthoni oktatásának menedzselése a háztartással és a munkával együtt mind okot adnak az elkeseredésre. Idősebbeknél ezzel szemben leginkább a magány okoz gondot. 

A jelentés nem tér ki a szocioökonómiai státuszra, de elég nyilvánvaló, hogy a harvardi kutatás által leírt problémák súlyosan érintik az alacsonyabb jövedelmű lakosokat.

A kisebb tér és kevesebb elfoglaltság a házi karanténban több feszültséget eredményez, már ha van lehetőség házi karanténra egyáltalán. Ezen kívül a zöldterülettől való távolság (főleg autó hiányában) erősen megnehezíti a biztonságos hozzájutást a friss levegőhöz és mozgáshoz, ami különösen kisgyermekes családoknál gond. Azoknál a szegényebb családoknál pedig, ahol nincs elég számítógép vagy okostelefon a háztartásban, a munka és az iskola összeszervezése is komoly problémát és tartós feszültséget okoz. A munkáját sem mindenki tudja otthonról folytatni: erre leginkább a szellemi területen dolgozók képesek, egy fizikai dolgozó a legtöbb esetben nem tud home office-olni. A hitelt, albérletet fizetőknek, a járvány miatt állást vesztőknek vagy épp a kényszerűen részmunkaidőben továbbdolgozóknak szintén sokkal több feszültséggel kell szembenézniük ezekben a napokban. 

Mitől jó egy szabály? 

Vajon lehetséges olyan szabályokat hozni, amik szigorúak, de mégis betarthatóak és a védekezés szempontjából is hatékonyak? Igen, a szabályokat például a viselkedéstudomány segítségével lehet jelentősen optimalizálni. Széles körben ismert az izraeli-amerikai pszichológus, Daniel Kahneman és kollégája, Amos Tversky kilátáselmélete (prospect theory), ami arra mutat rá, hogy az ember kockázatos döntések meghozásakor nem cselekszik racionálisan. Főként a veszteségek elkerülésére törekszünk, így a kockázatokat részben ösztönös, gyors döntésekkel, heurisztikákkal próbáljuk felmérni, ezek azonban a legtöbsször torzítanak, valamelyik irányba félrevisznek. A két tudós a keretezési hatást (framing effect) vizsgáló kutatásában megkérte a kísérlet résztvevőit, mondják el, hogy az ismert adatok alapján mennyire találnak  veszélyesnek egy hipotetikus járványt. Azt találták, hogy a résztvevők súlyosabbnak ítéltek meg egy olyan járványt, aminek a halálozási rátáját ismertették velük (pl. 6 százalék), mint egy olyat, ahol – ugyanakkora halálozási ráta mellett – a túlélők arányát közölték velük (pl. 94 százalék). 

A járványellenes szabályokhoz való hozzáállás is egy a kockázatok felmérésével zajló rendszeres döntéshozatal, ahol ráadásul maga a kockázat mértéke is folyton változik (kimenjek boltba? sétáljak este?). Érdemes a szabályokat úgy alakítani és a közérdekű információkat úgy közölni a lakossággal, hogy figyelembe vesszük az alapvető döntéshozatali torzításokat. Megeshet, hogy nem a mégoly veszélyes, de bizonytalan valószínűségű fertőzéstől való félelem, hanem a nagyon is kézzel fogható, rövid távon is fájó, magas pénzbírság képes jelentősen csökkenteni a szabályszegők számát. Szingapúr például sikeresen alkalmazta ezt a megközelítést: 10 000 amerikai dollár értékű büntetést vagy hat hónap elzárást kaphat bárki, aki elhagyja a házi karantént. 

Szabályok a gyakorlatban

A rendelkezések hatékonysága szempontjából érdemes összevetni az egyes országok gyakorlatát. A járványgörbe látványos letörése és a mélyebb elemzések is azt mutatják, hogy a mostani járvány ellen a 2003-ban a SARS vírus által érintett kelet-ázsiai országok léptek fel legsikeresebben, vagyis azok, ahol a tömeges tesztelés és a célzott intézkedések voltak jellemzőek. Vegyük észre, hogy ezek nem csupán járványügyi szempontból kívánatos intézkedések, de a szabályszegés pszichológiai okait is képesek jelentősen csökkenteni. A tömeges tesztelés lehetővé teszi a fertőzöttek izolálását és karanténba helyezését. Azok az emberek, akik ilyen módon szigorú szabályok alá kerülnek, sokkal kevésbé hágják át őket, hiszen fertőzöttek, és tisztában vannak saját kockázatos helyzetükkel. Ezzel szemben ahol széles körű tesztelés nélkül, mindenki közepesen szigorú elzárásban él (mint például Magyarországon), sokkal nagyobb az esély arra, hogy áthágják a szabályokat. 

A kelet-ázsiai módszerhez hozzátartozik a szigorú és átlátható bánásmód azokkal szemben, akiket a célzott intézkedések érintenek. Olyan országokban, mint Tajvan és Dél-Korea, folyamatos tesztelés folyt, és a betegeket hatósági karanténban különítették el. Dél-Koreában soha nem lépett életbe teljes kijárási tilalom, egyetlen várost sem zártak le, azonban azok, akik a házi karantént megszegték, a szingapúrihoz hasonlóan szigorú, 2500 dollár értékű büntetéssel vagy kétéves börtönbüntetéssel nézhettek szembe. Fontos előnye ennek a célzott megközelítésnek, hogy sokkal több embert hagy viszonylag szabadon mozogni, mert azok, akik a széles körű tesztelés nem szűrt ki, nem bizonyultak fertőzöttnek, nem kerülnek közepesen szigorú elzártságba – hogy az lassan felőrölje őket, és használhatatlanná tegye a járvány elleni védekezést. 

Ezzel szemben például Angliában a járvány kezdetén hetekig nem folyt intenzív tesztelés, és a tüneteket mutató lakosoknak egyhetes önkéntes karantént javasolt az állam. A számok magukért beszélnek: jelenleg Dél-Koreában 10 683 igazolt eset van, míg Angliában ez a szám 124 743. 

Eközben a kelet-ázsiai megoldásról is érkeznek aggasztó hírek: Szingapúrban például egy hónapos lezárást jelentettek be, mert elérte őket a járvány második hulláma. Jól látszik, hogy a húzd meg–ereszd meg szabályozás, a „tánc” még hosszú ideig, nagyjából a vakcina megérkezéséig életünk része marad, és az első sikerek után nem szabad feladni a szigorú ellenőrzéseket és a társas érintkezés új szabályait, még akkor sem, ha erre az első enyhítések után nagy lesz a csábítás.

Kommunikáció és segítségnyújtás

Bármilyen intézkedéssorozatról, járványügyi stratégiáról legyen is szó, egyértelmű, hogy annak megfelelő kommunikációja kulcsfontosságú. Bár a fent vázolt kilátáselmélet mentén érdemes őszintén hangsúlyozni a potenciális veszteségeket, és nyíltan fel kell lépni a túlzott felelősségmegoszlás és a csak hosszú távon jelentkező problémák figyelmen kívül hagyása ellen, fontos elkerülni a pánikkeltést. De ugyanígy kerülni kell a hivatalos tájékoztatás felesleges információcunamiját is: a brit Behavioural Insights Team fent taglalt jelentésében leszögezi, hogy azok, akik leginkább aggódnak a vírus miatt, semmivel sem emlékeznek jobban a hivatalos tanácsokra és intézkedésekre, mint azok, akik a legkevésbé aggódnak. Az Olaszországot vizsgáló harvardi kutatás is megállapítja, hogy kis mennyiségű, de célzott információ felhalmozása is elég volt az embereknek ahhoz, hogy eldöntsék, valóban szükségesek-e az intézkedések, és be fogják-e őket tartani. Onnantól kezdve a további tájékoztatás már csak igen kis mértékben volt képes változtatni ezen. 

Milyen információ a fontos? Egyrészt az, hogy lényegre törő módon tájékoztassák az embereket a gyakorlati intézkedésekről, másrészt az, hogy konkrét példákkal mutassák be nekik a veszélyt. Ahogy Steven Pinker, a Harvard  pszichológiaprofesszora a napokban egy interjúban hangsúlyozta: az ember azt a veszélyt veszi komolyan, amire példát lát. Akinek volt tüdőrákos közeli ismerőse, jobban észben fogja tartani a cigaretta káros hatásait. Nagy-Britanniában pedig, ahol a miniszterelnök, Boris Johnson megbetegedett, és rövid ideig intenzív osztályon is ápolták, hirtelen mindenki sokkal komolyabban kezdte venni a korlátozásokat. 

A nyílt, arányos és célzott hivatalos kommunikáció fontos, de közel sem elég.

A bezártság hetei mindenkinek megterhelők, és szükség van konkrét segítségnyújtásra is, ami képes enyhíteni az elkeseredettséget. A megfelelő tanácsadó szolgáltatások felállításán túl az ilyen helyzetben minél hamarabb minél több konkrétumot kell a kormányoknak ismertetniük a szociális és gazdasági segélycsomagjukról, mert a lakosság saját anyagi helyzetével kapcsolatos bizonytalansága és szorongása, nem meglepő módon, szintén a szabálykövetés ellen hat.

De hogy állunk mindezekkel itthon? Az iskolabezárás és a kijárási korlátozás korai bevezetése mindenképp fontos lépések voltak, azonban az erről folytatott kommunikáció zavarosan zajlott: március 13-án, pénteken a gyerekek és tanárok úgy mentek haza az iskolából, hogy nem tudták, hétfőn már otthonról folyik az oktatás; a kijárási korlátozás előbb két hétre, majd határozatlan időre kiírása szintén nem növelte a kiszámíthatóságot. Az operatív törzs mindennapos sajtótájékoztatói, amelyek gyakran kínos részletességgel taglalnak bizarr elemeket, például idegenrendészeti eseményeket, miközben a járvány várható hazai súlyosságáról jó ideig gyakorlatilag nem árulnak el semmit, és alapinformációkról is folyamatosan ellentétesen nyilatkoznak (lásd a maszk használatának fontossága), gyakran tűnnek kontraproduktívnak, egyenesen önmaguk karikatúrájának. 

A várva várt kormányzati mentőcsomag is tűnik inkább félmegoldások gyűjteményének, mint valós hosszú távú alternatívának, és ennek egzisztenciális következményeit pszichésen is nehéz elviselni. Az ország vezetői által választott járványstratégiai irányt szintén sok találgatás övezi: a lakosság, de még a szűkebb szakmai közvélemény is kiszólásokból és sarokszámokból próbálja kitalálni a ránk váró utat. Ilyen körülmények között a Magyarországon tapasztalható viszonylagos fegyelmezettség, szabálykövetés inkább tűnik beletörődöttségnek, mint tudatos, lélekben jól kezelt, felelős döntésnek.

Forrás: Qubit