A világ egyik fele Svédországba vágyik, a másik fele pedig – ha hihetünk a választási programoknak – Svédország szeretne lenni. A helyszínen mindebből annyi érződik, hogy a dán határon újra van határellenőrzés, pániknak viszont nyoma sincs: a higgadt svédeket nem könnyű megijeszteni – írja a Népszabadság.
Göteborg Torpa nevű városrészében, ahonnan az 5-ös villamos tíz perc alatt ér be a városközpont határán lévő Lisebergig, hivatalosan 722 ember él. (Hagyomány, hogy errefelé az egészen kis városrészeknek is külön nevük van.) A statisztikák szerint 12,8 százalék a bevándorlók aránya, ami megfelel a svéd átlagnak, de alig fele a göteborginak. Ez a 600 ezres nagyváros Svédország és egész Skandinávia kereskedelmi központja, a metropolisok összes velejárójával –, ám a 16 lakásos házban, ahol a sors és az Airbnb szeszélye folytán mi laktunk, a névtáblák alapján a lakók közel fele külföldön születhetett, legalábbis az Olssonok és a Bergströmök között olvasott Angovski, Babaei, Theodoridis, Sacar, Haydari, Amand, Ghali nevekről nekünk inkább a világ távolabbi tájai ugrottak be.
A szomszéd tízévesnek saccolt gyermeke minden délután egy kínainak (vietnaminak?) és egy arabnak látszó baráttal fordult be a sarkon: mindig a Maxból jöttek (ez a helyi McDonald's), mind svédül beszéltek, és mindezt rajtunk kívül mindenki magától értetődőnek vette.
Abban a Svédországban, amelyik elvben minden negyedik Európába érkező migráns vágyott célországa, a bevándorlás témája sokkal kevésbé izgalmas topik, mint mondjuk Magyarországon, ahová a kutya sem akar bevándorolni.
Amíg ott voltunk (augusztus második hetében), a kérdéskör egyszer sem került a címlapra – igaz, a következő héten mindenhol vezető hír volt, hogy egy külföldiek lakta városrészben kézigránát végzett egy nyolcéves göteborgi kisfiúval. Az újságok megírták, hogy az áldozat az 5-ös villamos végállomásánál, a torpai Östra Sjukhuset-ben, vagyis a keleti kórházban halt bele a sérüléseibe, de az esetet még az amúgy nem túl szégyellős helyi bulvársajtó sem a migráció káros mellékhatásaként, hanem klasszikus hírként (részletesen, de tárgyilagosan) tálalta.
A svéd viszonyokat a magyar fejekben lévő fogalmakkal leírni és megérteni is szinte lehetetlen. Egy kilencmilliós európai ország, amelyikben több mint másfél millió bevándorló él, eleve nehezen felfogható számunkra, de a részletek talán még megfejthetetlenebbek, mint az összkép.
Ott van például a zene: azon az augusztusi szombat estén, amikor Magyarországon a Fezen fesztiválon fellépett a Finntroll, Svédország-szerte partik ezrein szólt a zenegépből az együttes kissé már koros, de örökzöld bulislágere, a finn népzenére épülő Ett Norrskensdad.
A Finntroll egy finn zenekar, amelynek tagjai nagyobbrészt a finnországi svéd kisebbséghez tartoznak, és svédül énekelnek, „mert az olyan trollos”. (A trollok a skandináv mondavilág mitikus figurái). A svéd–finn viszony történelmileg semmivel sem kevésbé terhelt, mint mondjuk a magyar–román – Finnország a múlt nagy részében svéd gyarmat volt –, ehhez képest mindkét helyen hivatalos nyelv a másik nép anyanyelve. És akkor most képzeljük el, hogy Magyarországon egy román vagy Romániában egy magyar dal az aktuális bulihimnusz, és évek óta nem megy ki a divatból...
A svédektől érdemes tanulni, és sokan tanulnának is: valójában az egész világ egy kicsit Svédország szeretne lenni, és a svéd szociális piacgazdaságba szerelmes. Nálunk például az összes párt választási programja – beleértve a Fideszét is – olyasmiket ígér, amiket a svédek rég megvalósítottak: egyszerű és emberbarát bürokráciát, mindenkinek egyenlő esélyeket nyújtó oktatási rendszert, átlátható és fékezett korrupciójú államműködést, jogegyenlőséget, mindenkin számon kérhető szabályokat, toleranciát, tiszta környezetet. („Alkotmányunk a rendszerváltoztatás céljaként fogalmazza meg a szociális piacgazdaság megvalósítását. Ezért a szociális biztonságot, az esélyek kiegyenlítését, az egymás iránti megbecsülést és szolidaritást közös alapértékeknek tekintjük” – idézet a legutóbbi Fidesz-programból.)
A skandináv jóléti állam alighanem az emberi társadalomfejlődés eddigi csúcsterméke, és most, hogy a fejlett világ éppen visszafelé jön az odavezető úton, nem is valószínű, hogy a belátható jövőben túl fogjuk haladni.
Hogy ebbe a modellbe hogy fér bele a másfél millió migráns – a malmői Rosengard zűrös arab zónáiban hetente ismétlődő robbantásokkal, meg az újabban elharapózott autógyújtogatásokkal –, az rejtély, de egyelőre belefér: igaz ugyan, hogy a Koppenhága és Malmö közötti hídon a tavalyi bevándorlási csúcs idején bevezetett határellenőrzést a svéd közvélemény megértéssel fogadta (annak ellenére, hogy a dán–svéd relációban évtizedekkel az EU-tagság előtt megszűntek a határok), ám az átlag svéd továbbra sem idegenellenes (sehol sincs például az idegent szinte sosem látó átlag magyarhoz képest), pedig egyre tisztábban látja, hogy az eleinte vendégmunkásként, hároméves tartózkodási engedéllyel hozott idegenekkel alaposan átverték, és ma már például a svéd szakszervezetek elég hangosan panaszolják, hogy a jövevények leszorítják a bérek meg a szociális szolgáltatások színvonalát.
Viszont Orbán Viktort – aki szerint minden tisztességes magyar ember sikítva menekülne bármelyik migránsfertőzött nyugati városból – szívesen meghívnánk egy göteborgi sétára. Végighajóznánk vele a belvárost átszelő csatornán egy Paddan (béka) nevű teknő fedélzetén, elsuhanva a sziget mellett, ahol Skandinávia összes fafaja megtalálható, és meghallgatnánk, mit mesél a Svédországban született afgán származású idegenvezető a holland, német, angol és skót kereskedők által alapított és tervezett, részben németek által épített Göteborg múltjáról. Időben szólnánk, hogy húzza le a fejét a Hajvágó híd előtt, lehajolva egészen az ülések alá – alacsony építésű a hídszerkezet, nem véletlenül hívják így –, és megmutatnánk neki a vízparti kaszinót, amely a hasonló budapesti létesítményekkel szemben nem a svéd elit pénzmosodája, hanem az egyik legnagyobb göteborgi adófizető.
Felhívnánk a figyelmét a Fiskekyrkanra is, amely templomnak látszik ugyan, de valójában halpiac, ahol az őstermelők nem a karibi térségből származó importált herkentyűket, hanem helyben fogott halat árulnak, és egy mobilalkalmazással adnak számlát, rögtön továbbítva az adatokat az ottani NAV-nak. (Ilyet a magyar miniszterelnök Horvátországban is láthat, ha kiruccan hajókázni Mészáros Lőrinc barátjához, és fölteheti magának a költői kérdést, hogy mire jó vajon a másik haverhoz, Garancsihoz bekötött 300 ezer forintos mobil pénztárgép, ha semmivel sem tud többet, mint egy ingyenes program egy okostelefonon, és miért kell mégis megvetetni a masszőrtől a taxisig mindenkivel, miközben például a Vajna-kaszinó pénzforgalma egyáltalán nem érdekli az otthoni adóhatóságot). Megkérdeznénk, mit szól hozzá, hogy ott már a nyilvános vécé is zöldtetővel épül, nálunk viszont még a legnagyobb parkunkba belerondító múzeum teteje is betonból lesz. És feltétlenül ellátogatnánk vele a Liseberg vidámparkba – egyrészt azért, mert oda el kell menni, mielőtt az összes csemete kirepül a fészekből, másrészt pedig talán ott mutatkozik meg a leglátványosabban, milyen egy ország, ahol nemcsak a politikusok vízióiban, hanem a valóságban is sok gyerek születik.
Az 1,9-es svéd termékenységi mutató az egyik legmagasabb Európában – részben nyilván a bevándorlók miatt, de nem csak azért –, aminek gyakorlati következményeként a vidámpark minden attrakciója előtt hosszú sorokban várakoznak a letámasztott babakocsik, és ugyanazt látni az Universeumban (a Csodák Palotája és az állatkerti Pálmaház kombinációja egy sokemeletes, üvegfalú irodaépületben), a botanikus kertben vagy bármelyik másik nyári látnivalónál.
Svédországban nincs egzisztenciális kockázata a gyerekvállalásnak, ma már a svéd apák közel 90 százaléka igénybe veszi a gyest – az a család le is mondhat a teljes idejű ellátásról, ahol a férfi nem vállalja a rá jutó, nagyjából egynyolcadnyi részt –, és mióta ez így van, csökkenni kezdett a válások száma. A Lisebergben szembesülhet továbbá az ember azzal a szokással, hogy a svéd családok a saját gyerekek saját lábra állása után gyakran örökbe fogadnak egy-két-három árva csemetét valahonnan a harmadik világból, tudván, hogy mivel sokáig élnek (ráadásul jól), ráérnek őket is felnevelni.
Közben pedig azt is megtapasztalhatja, hogy a svéd gyerekek nem félnek. Már kisiskolásként felülnek a világ legnagyobb, 116 méter magas zuhanógépére (Atmosphere), amely akkora, mint egy tévétorony vagy négy darab tízemeletes ház egymás tetején, és boldogan sikongatva zuhannak lefelé, kétely nélkül megbízva a svéd technikában. Utána átszállnak a szomszédban az egyik leghosszabb és leggyorsabb, a saját vízszintes és függőleges tengelye körül a legtöbbször átpördülő európai hullámvasútra, a helixre (óránként 103 kilométer a végsebessége): mosolyognak, integetnek a dombon álló szülőknek, markolnak egyet a pattogatott kukoricából, a kelet-európai felnőtt agyán pedig átfut, hogy ha itt így nőnek föl a kölykök, akkor nem csoda, ha mindig a svédek (finnek, norvégok) nyernek a raliban, mert a sebesség biztosan nem ijeszti meg őket.
Egyébként más sem nagyon: a hangsúlyozottan önkéntes sorkatonaságot most mindenféle hisztériakeltés nélkül, közmegegyezéssel készülnek újra bevezetni (a kormány csak véleményt kért róla az emberektől, nem volt előtte manipulációs kampány), és nem a „migránsveszély” miatt – fura is lenne, hiszen egyelőre a határokat is csak néhány sárga mellényes rendőr felügyeli –, hanem az egyre nyilvánvalóbb orosz expanziós szándékokra tekintettel. Svédország száz évvel ezelőtt még Magyarországnál is sokkal szegényebb volt, és többek között éppen ez a praktikus hozzáállás tette naggyá: ahelyett, hogy a múlttal meg különféle fantomokkal hadakozna, inkább a realitásokra és a jövőre koncentrál – ami tőlünk nézve legalább annyira utópisztikus, mint a szelíd vadnyúl vagy a szorgosan adózó kaszinó.
Forrás: Népszabadság
