Melyik Európa legbetegebb országa pillanatnyilag, a lassú léptekben a csőd felé haladó Franciaország-e, vagy inkább Belgium? Az elemzők nehezen jutnak egyetértésre ebben, de inkább arra hajlanak, talán a belga monarchia még valamivel törékenyebb. Májusban és júniusban látványos sztrájkok, összecsapások dúlták föl az ország békéjét, amelyek meghosszabbodhatnak egész nyárra, sőt az ősz kezdetére is. Ennél is súlyosabb fenyegetés, hogy a hagyományos nemzetiségi ellentétek, a mérsékeltebb flamandok és a radikálisabb vallonok szembenállása, ha teljes közeli szakadásra talán még nem vezetnek is, de újabb drámai következményekkel járhat – olvasható a Népszavában.

Június hátralévő része kibékíthetetlennek látszó fejleményekkel fenyeget Belgiumban. „Amíg ez a kormánypolitika nem változik, a feszültség nem enyhül. Marad a gerillaharc, hacsak a vég nem érkezik el”. Ez a keserves vélemény a legnagyobb belga közszolgálati szakszervezeti szövetség elnökétől származik, amiatt hogy a főleg vallon befolyású mozgalom nem tudott közös hangot találni a belga kormánykoalícióban résztvevő flamand nacionalista párttal.

Az ellentétek oka az is, hogy a két országrész között a befektetések aránya nem egyenlő mértékben oszlik meg. A francia ajkú vallonföldre negyven százalék jut, a holland nyelvű flamand vidékekre viszont 60 százalék. Ez is az egyik alapvető oka annak, hogy Brüsszel és környéke a higgadtabb flamandoknál radikálisabb és „követelőzőbb”. A nyár első hónapja a fővárosban és körzetében engesztelhetetlen sztrájkokkal és tüntetésekkel indult.

A társadalmi feszültségeket politikai hisztéria is kíséri, frissiben négy személyt fogtak el azzal a gyanúval, hogy az Iszlám (IS) Állam megbízásából önkéntes merénylőket toboroznak Szíriába és Líbiába. A félelem nem alaptalan, mert a márciusban a brüsszeli repülőtéren és a fővárosi metrónál elkövetett merényleteknek 32 halálos áldozatuk volt, a sebesültek száma meghaladta a háromszázat. A négy fogvatartottat végül szabadon kellett bocsátani, mert nem tudták minden kétséget kizáróan bűnösségüket bizonyítani.

Mindez azonban csak kísérőjelenség, a fő baj az állami intézmények széthullása. Az egyik tévécsatorna politikai vitájában Jean De Codt, a legfelsőbb bíróság egyik szaktekintélye úgy nyilatkozott, hogy „Belgium immár nem jogállam többé, hanem a csirkefogók hazája”. A harmadik hatalmi ág, az igazságszolgáltatás a költségvetésnek mindössze 0,5 százalékát kapja, Európában a legkevesebbek egyikét. A rendfönntartó alakulatoktól az elmúlt esztendőkben 100 millió eurót vontak el. Ennek egyik következményeként tragikus helyzet alakult ki a börtönökben. Hosszú időn át sztrájkolt az őrszemélyzet, Belgiumban ugyanis ehhez, ellentétben a kontinens több más államával, joguk van.

Páratlan tragédiákról számolt be a sajtó. A túlzsúfolt cellákban megtiltották a tisztálkodást, a fehérneműváltást, a látogatásokat, a rendszeres étkezést. Végül a kormány mozgósította a rendőrséget és a hadsereget, hogy lépjen közbe a minimális rend fönntartására érdekében, mert lázadás fenyegetett, az európai emberjogi bíróság vádat is emelt a monarchia ellen. Kényszerből, s a teljes összeomlás elkerülésére, jogerősen elítélt rabokat kellett ideiglenesen szabadon engedni.

Hasonló drámák fenyegettek a vallon vasúthálózatnál is. Megvonták az alapvető jogokat, az orvosilag igazolt betegszabadságot, a munkabéreket 2 milliárd euróval csonkították meg. Az ország északi részében még valamennyire gördültek a szerelvények, délen elvétve csupán. A flamandok a vallonokat „forradalmi hajlammal” gyanúsítják, nem csupán a kis kommunista pártot, a kormányfőt adó szocialistákat is „sztálinistának” bélyegzik. Az ütközések mindennaposak. Kiterjednek a városi közlekedésre, az iskolákra, kivétel szinte már nincs is.

Az újabb feszültségek hajnalán, Charles Michel miniszterelnök, a kormánytöbbség vallon szárnyának a vezetője, a De Standard napilapban indulatosan azt írta, „torkig vagyok: a tiltakozások nem ártalmatlanok. Ha nem vigyázunk, néhány év múlva Görögország helyzetében találjuk magunkat”. Csak az a baj, hogy a szocialista irányzatú kormányfőnek nincs szakszervezeti bázisa. A vallon dolgozói szövetségek kendőzetlenül azt a szándékot vallják, hogy a céljuk éppen Michel kabinetjének a megbuktatása, és ehhez eszközeik is vannak, radikális baloldali nézeteket vallanak.

A Munkapárt vallonföldön a fölmérések szerint jelenleg 12 százalékos szavazói támogatásra számíthat, és nem csupán annak az előnyeit élvezi, hogy a Szocialista Párt követői mind nagyobb arányban csatlakoznak hozzá, hanem maoista nézeteket is vall, a tömegtüntetők az ő jelszavaival rombolnak, dúlják föl a rendet. Michel azzal próbál védekezni, hogy „Pozitív Belgium” jelszóval hirdetett mozgalmat, a zászlajára intézményi reformok végrehajtását tűzte ki. Ezen a fronton azonban a kormánykoalíció flamand szárnyával kerül szembe, amely éppen az ellenkezőjével riogat azzal, mint amit a miniszterelnök hirdet. Michel a „görög sors” rémét idézte föl, Bart De Wever, a flamand nacionalisták hangadója más oldalon látja a rémeket. Ő azt a kérdést tette föl, vajon Belgium jelenlegi állapotában „a teljes csőd felé haladó állam benyomását kelti-e?”, és az rá a válasza, hogy igen, csakhogy ő nem Görögországra, hanem a szétdúlt Jugoszláviára hivatkozik. Vagyis nagymértékben a nemzetiségi konfliktusokra emlékeztet, de utal a hajdani Csehszlovákiára is, ahol a két nemzetiség két különálló államra szakadt.

A tervezett reformok, amelyek meghirdetésével Michel igyekszik fékezni a tiltakozásokat, társadalmi fölzúdulásokat is kiváltanak. A nyugdíjkorhatárt a reform hatvanhét esztendőben határozná meg, és megkérdőjelezné a bérek automatikus emelését is. Ezzel még nyilvánvalóbbá tennék azokat a riasztó különbségeket, amelyek már eddig megmutatkoztak a közvetlen szomszédok állapotaival szemben. A szakszervezetek kétségbe vonják azt a kormányzati állítást, mely szerint ezentúl minden bérből élő havi száz euróval többet kereshetne. Az emelés az ő kalkulációik szerint legfeljebb 80 euró, a legalacsonyabb jövedelműek nehézségeit a magas áfa tetézi, köztük elsősorban az áram és gázolaj áriára mért költségek. Még nagyobb fölzúdulást kelt, hogy a gyermekes családok kerülnek a legsúlyosabb helyzetbe, a brüsszeli északi pályaudvarnál rendezett különösen paprikás hangulatú tömegmegmozdulás főként közülük toborozta a legkétségbeesettebbeket.

Őszre aztán még „forradalmibb” ellenállásra számítanak. A Le Soir című lapban Vincent Macq, a bírói testület elnöke, úgy nyilatkozott, hogy ő maga „a német náci megszállás óta ilyen agresszív méretű fölháborodásra nem is emlékezik”. Az államcsőd abban is kifejeződik, hogy a politikai törvényességnek immár nyoma sincs, a pénzügyi válság megdöbbentően súlyos, kiütköznek a tervezett reform ellentmondásai. A neo-flamand szövetségi párt négy „önálló” kormányzati funkciót követel magának, pénzügyi, védelmi, belügyi és közszolgálati tárcát, ami már önmagában is jelzi a szakadásnak mind nagyobb veszélyét.

A Le Monde egyik legfrissebb kommentárja már egyenesen a belga állam széthullásával riogatott. „Hogyan lehet is még szó demokratikus államról, - írta az egyébként minden tekintetben mérsékletre törekvő párizsi hírlap -, amikor a gyakorlatban ennek hovatovább nyoma sincs?”. A legutóbbi katasztrofális események azt jelzik, hogy már most „két demokrácia” él egymás mellett, és ez viszonylag még kedvező megállapítás is. Rossz arra gondolni, hogy a nyarat követő hónapok milyen meglepetéseket tartogatnak még.

Forrás: Népszava

Eseménynaptár

Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ