A kormány nagyon akarja, ők viszont nem kérnek sem a házasságból, sem a szülésből. A hagyományokkal és a gazdaságpolitikai, demográfiai elképzelésekkel és elvárásokkal szakítva egyre több nő dönt úgy Dél-Koreában, hogy köszöni szépen, jó, sőt jobb neki egyedül. Őket kérdezte a HVG.

Mennyit ér egy nő, ha nincs férjnél és nincs gyereke? Azt gondolnánk, a kérdés a feminizmus megannyi hulláma után talán már kiüresedett annyira, hogy ne vegyük komolyan, de miután Kövér Lászlótól Novák Katalinig sok magyar politikus használja mércének ezeket a paramétereket az emberek, pontosabban a nők értékének a meghatározására, a témát mégiscsak nehezen akarja megkerülni a társadalom. A kérdés túlpörgetésében azonban talán egyik ország sem jár annyira élen, mint a súlyos demográfiai válsággal küzdő Dél-Korea.

Dél-Koreának a fogyó és elöregedő társadalom miatt égető szüksége lenne dolgozó és adófizető állampolgárokra. És ezt nem felejtik el minden fórumon és élethelyzetben a nők tudtára adni – hiszen az ő feladatuk, hogy világra hozzák ezeket az állampolgárokat. Vegyük például azt a parlamenti bizottsági meghallgatást, amely nemrég nagy vihart kavart az országban. Egy ilyen közegben, azt feltételeznénk, nem igazán legitim felvetés a posztra jelölt szakember reprodukciós szerveivel foglalkozni, de a jelöltet faggató politikus mégis magától értetődően ezt tette, és a következő kioktatásban részesítette az ország méltányos kereskedelmi bizottságának élére jelölt nőt:  

Tisztában vagyok azzal, hogy még mindig egyedülálló, és Dél-Koreában az egyik legnagyobb gond, hogy a nők nem szülnek. Remek az életrajza, de kérem, teljesítse a kötelességét a nemzet felé.

Vagyis szüljön.

Nagyon kellene az utánpótlás

Dél-Koreában a világ egyik legalacsonyabb születési arányával küzd a társadalom, és főként a politika – és ez a küzdelem mindenekelőtt a nők testén keresztül zajlik. A 0,95-ös születési ráta azt jelenti, hogy minden száz nőre 95 gyerekszületés jut, márpedig a népesség stabilitása érdekében 2,1-es születési rátára lenne szükség. Magyarán: a dél-koreai társadalom rohamosan öregszik és fogy. Becslések szerint 2030-ra a dél-koreaiak csaknem harmada 65 év feletti lesz, azok a dél-koreai nők pedig, akik 2030-ban születnek, a legmagasabb várható élettartammal, több mint 90 évvel számolhatnak.

A politikusok ezért nagyon szeretnék, ha a nők szülnének, és persze férjhez mennének.

A nők másképp gondolják

Míg 2010-ben a dél-koreaiak 64,7 százaléka vélte úgy, hogy a házasság szükségszerű a nők életében, addig 2018-ban már csak 48,1 százalékuk osztotta ezt a véleményt. Ez pedig a házassági infrastruktúrán is meglátszik. Szöulban a házasságkötő termek több mint 20 százalékát be kellett zárni a kihasználatlanság miatt. És ettől nem függetlenül iskolákat is bezárnak, hiszen ha nincs esküvő, nincsenek gyerekek sem.

Ha nincsenek gyerekek, nincs munkaerő sem: Dél-Koreában jelenleg 37,6 millió ember dolgozik, de ez a szám a következő ötven évben több mint a felére fog csökkenni.

A dél-koreai nők közül soknak azonban egyre kevesebb kedve van nemhogy szülni, de férjhez menni is. Az ellenállás pedig már mozgalommá nőtte ki magát. Az egyik ilyen csoportban rendszeresen eszmét cserélnek a társadalmi, kormányzati nyomásról, a házasság intézményéről, a gyerekvállalással járó elköteleződésről, hogy aztán megállapítsák: sokkal jobb nekik ezek nélkül. Az EMIF (Be the Elite without Marriage, I am Going Forward) tagjait kérdeztük arról, hogy miért és hogyan jutottak erre a következtésre, Hanbyul, Nari, Yedarm, Aram és Hyunji pedig készségesen beavatott a Dél-Koreában lázadónak számító életfilozófiájába, amely a közösségi oldalakon a #NoMarriage hashtag alatt bontakozik ki.

Hogy mit akarnak? Egyrészt a saját életüket élni, másrészt elérni, hogy a kormány emberszámba vegye a nőket. Most ugyanis, mint mondják, csak egy demográfiai eszközt lát bennük.

Mi a normális?

Az ellenállás azért is érdekes, mert a dél-koreai nőkbe már gyerekkoruktól azt táplálják, hogy a házasság az élet elengedhetetlen velejárója. „Egy normális, ideális család anyából, apából és gyerekekből áll. Ez jelenik meg a gyerekkönyvekben és a rajzfilmekben is” – mutat rá a szabályok erejére Nari. Hanbyul azzal árnyalja a képet, hogy a legtöbb koreai családban férfiuralom van.

A gyerekek azt tanulják, hogy a férfiként felelősséggel, nőként áldozattal tartoznak. És ők nagyon hamar megtanulják és elfogadják ezeket a sztereotípiákat. Csakhogy ez a társadalmi agymosás túlságosan torzít.

A házasságot ellenző fiatal nők azt mondják, egészen a kétezres évek közepéig nagyon negatívan ítélték meg az egyedülálló nőket Dél-Koreában. „Ha nem mentél férjhez, bajban voltál, vénlányként emlegettek, és megszokott volt, hogy szingli nőként egyszerűen nem számítottál” – magyarázza Nari.

A sürgető gyerektelenséget természetesen a dél-koreai kormány is érzékeli, sőt próbál is tenni ellene – a maga módján. A kezdeményezéseket elnézve azért nem meglepő, hogy a dél-koreai nők nem rohannak fejvesztve szülni. A kormány próbált munkahelyi randizási lehetőségeket teremteni a munkavállalóknak, de arra is megpróbálta rávenni a sokat dolgozó és túlórázó dél-koreaiakat, hogy menjenek haza, és csináljanak gyereket. Ennek érdekében volt olyan, hogy a minisztériumokban havonta egyszer lekapcsolták a villanyt este hétkor abban a reményben, hogy a dolgozók hazamennek, és szeretkeznek – természetesen gyereknemzés céljából.

Nemrég pedig törvényben csökkentették a heti munkaórák maximális számát 68-ról 52 órára, szintén abban a reményben, hogy a rengeteget dolgozó dél-koreaiak életébe némi magánélet is befér a munka mellett.

Néhány éve a kormány még egy olyan térképet is közzétett, amelyen gondosan bejelölte, hogy az egyes városokban és régiókban hány termékeny korban lévő nő él. Az úgynevezett születési térképen sötét rózsaszínnel jelölték azokat a területeket, ahol magas volt a 15-49 éves nők száma, és világos rózsaszínnel azokat a térségeket, ahol kevesebben éltek. A nagy felháborodás miatt egy nap után el is tüntették a térképet.

A felháborodás az általunk megkérdezett nők részéről is érezhető. „A dél-koreai kormány alapvetően nem tekinti a férfiakkal egyenlő embereknek a nőket” – mondja Hyunji, aki szerint az országban tulajdonképpen háztartási eszközként kezelik őket. Az elvárás az, hogy fenntartások nélkül szüljenek, nagyra értékeljék a házimunkát, és kevésre értékeljék a saját karrierjüket.

Nem csak egy esküvő

A demográfusoknak erre van is egy technikai kifejezésük: a házasság mint csomag.

Dél-Koreában ugyanis a házasság mindig többet jelent, mint két ember kapcsolatát.

A hagyományos családokban nagyon sok szerepet magukra vesznek a nők azzal, hogy férjhez mennek: rájuk marad a gyereknevelés, a házimunka és az idős családtagok ellátása is, ráadásul el is várják tőlük, hogy az életükben ezek elsődleges fontosságúak legyenek, még ha dolgoznak is, a komoly karrier vagy bármiféle önmegvalósítás ebbe a konstrukcióba már nem fér bele.

Nari szerint a dél-koreai kormány, és nagyrészt a társadalom még a magasan képzett, dolgozó nőket is infantilizálja, az alacsony születési szám miatt pedig a modernséget okolja.

Hanbyul szerint a törvényben rögzített nemek közötti egyenlőség csak álca, valójában nagyon komoly a nemek közötti diszkrimináció, és a dél-koreai kormány ezekről a problémákról nem vesz tudomást. Komoly gondot jelent az is, hogy Dél-Koreában a nők nem kapják meg ugyanazt a fizetést, mint a férfiak, és sokszor a megélhetésük egyetlen esélye, hogy a családjuktól függnek.

Ehhez képest a nők által elvégzett munka finoman szólva is jelentős. Az 1997-es pénzügyi válság óta egyrészt nagyon sok nők megjelent a munkaerőpiacon, miközben otthon is helyt álltak. Az EMIF tagjai olyan statisztikákat idéznek, amelyek szerint a nők 7,4-szer több időt töltenek háztartási munkával és 3,5-ször több időt gyerekneveléssel, mint a férfiak.

Mindeközben a férfiakat hatalmas tisztelet övezi, ha apák lesznek.

A társadalomban mindenhol jelen lévő patriarchális ideológia azt üzeni a férfiaknak, ha elérik az apastátuszt, bármit megtehetnek, amit csak akarnak. A férfiak viszont a státusztól függetlenül is meg akarnak házasodni, mert nagyon jól tudják, hogy ingyen kapnak egy rabszolgát, aki kiszolgálja őket

– magyarázza Hanbyul.

A mozgalom aktivistái szerint a nők nem számíthatnak a dél-koreai kormányra, amelyik csak a munkaerőpiaci és adóügyi tételeket lát a születendő gyermekeikben, azokat pedig, akik nem akarnak férjhez menni és gyereket szülni, elnyomja. A média önzőnek írja le őket, a kormány pedig ügyesen rájátszik a hibáztatásukra, amikor azt az üzenetet hangsúlyozza, hogy a népesség azért fogy, mert a nők nem szülnek gyereket.

Ez viszont aligha hat az olyan nőkre, mint például Aram, aki azt mondja:

A házasság rabszolgasággal ér fel a nőknek. Bármennyire szép szó is, a lényegen ez nem változtat.

Így aztán az egyedülállóságot nem csak a személyes életüket érintő döntésként értelmezik. „Ez a leggyorsabb és leghatékonyabb módja annak, hogy lebontsuk a patriarchális rendszert” – indokolja meg Yedarm a döntését, hogy miért nem megy férjhez. „Egy nő sem akar a férfiak eszközeként élni” – teszi hozzá Hyunji. Hogy aztán Aram ezzel zárja:

Egyedül akarok élni. Nem akarok a kormány szülőgépe lenni, nem akarok egy férfinak kiutalt rabszolga lenni, aki az egész életét a gyereknevelésnek szánja, kizárva saját magát belőle. Ez egész hátborzongatóan hangzik.

Forrás: HVG