Egy tájékozatlan, arrogáns üzemorvoson és egy helytelenül kitöltött iraton múlt, hogy HIV-vel élő ügyfelünket kirúgták a munkahelyéről. Segítségünkkel már elérte, hogy új munkahelyén ne kerüljön ilyen helyzetbe, de szeretné, ha másnak se kellene átélni ezt a megaláztatást. Az ataszjelenti.blog.hu írása.

 Egy Békés megyei faluban él István, aki több mint egy éve tudta meg, hogy HIV-pozitív. Akkor azt hitte, hogy egy-két éve van hátra. Valójában a HIV ma már jól kezelhető, teljes életet lehet élni mellette – István is összeszedte magát, ahogy egyre jobban megismerte, mivel jár ez az állapot. „Összeesett ember voltam, de már pocakosodok, kezdek rendbe jönni idegileg, lelkileg is” – mondja. Fontosnak érzi, hogy tudassa az emberekkel: menjenek el szűrésre, és akit HIV-vel diagnosztizálnak, ne kezdje el temetni magát. „Az első fél év nekem is nagyon nehéz volt. Utána jöttem össze a párommal, aki egészséges, és úgy fogadott el engem, ahogy vagyok” – idézi fel. Igyekeznek információval ellátni ismerőseiket, volt, akit ők hoztak Budapestre szűrésre, mert „vidéken nem tudják, hogyan kell, merre, hol találnak ilyet”.

A talpra álláshoz fontos volt Istvánnak, hogy legyen munkája, hogy fenn tudják tartani otthonukat. De – a HIV-státuszától függetlenül – leszázalékolták, mert epilepsziás. Hogy járadékait ne veszítse el, közmunkára vagy teljes állásba nem mehetett. Egy kisebb üzemben talált rehabilitációs munkát, amihez le kellett adnia az egészségi állapotáról szóló iratokat is, de ezekre valószínűleg rá se nézett senki. István sem gondolkodott azon, hogy mi van bennük. Csaknem egy hónapig dolgozott az üzemben, amikor elküldték üzemorvosi vizsgálatra. Ott az orvos rögtön így fogadta: „ugye tudja, hogy maga AIDS-es?” István erre így emlékezik:

kicsit lefagytam, hogy ezt most hogy? Mondtam neki, hogy nem AIDS-es vagyok, hanem HIV-pozitív, már bocsánat, de van különbség a kettő között.

Az orvos ennek ellenére számon kérte, hogyan mehet így egyáltalán közösségbe, sőt még fel is állt és távolabb is ment tőle.

„Ez nem olyan, hogy levegőben meg érintéssel terjed. Szégyen, hogy egy üzemorvos ennyit nem tud” – véli István. Végül sikerült meggyőznie az orvost, hogy fontos neki a munka, de még így is csak korlátozott időre kapta meg az alkalmasságit, azzal a feltétellel, hogy hoznia kell igazolást, hogy nem jelent veszélyt a közösségre. István úgy gondolta, jobb, ha a főnöke tőle tudja meg, mi a helyzet, és vele is abban maradtak, hogy beszerzi az igazolást.

Ám a főnök a következő héten kihívta, és elmondta neki, hogy az üzemorvos még a vizsgálat délutánján betelefonált a céghez, és visszavonta az ideiglenes alkalmasságit. Azzal a lendülettel ki is rúgták Istvánt.

„Hazajöttem, nem kicsit kiborulva, mert életemben nem voltam még ilyen helyzetben” – mondja. Eszébe jutott egy ismerőse, egy ismert HIV-vel élő aktivista, aki már a diagnóziskor segített neki. Ő javasolta Istvánnak, hogy vegye fel a kapcsolatot a TASZ-szal.

Miután István behozta hozzánk az iratait, megállapítottuk, hogy a megváltozott munkaképességű emberek egészségi állapotáról szóló komplex minősítésen szükségtelenül és jogellenesen szerepelt HIV-státusza, hiszen az önmagában nem befolyásolja munkaképességét. Segítettünk neki abban, hogy a rehabilitációs intézetnél kérelmezze az irat módosítását. Ez sikeres volt: új dokumentumot kapott, amin már csak az epilepszia szerepel. Azóta új munkahelye van, ahol már ezt az iratot adta le, így nem kell attól tartania, hogy újra diszkriminálják állapota miatt.

Ezen felül az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordultunk. 

Annak az egynek örülnék, ha annyit elérnék, hogy az üzemorvos, aki nem kicsit volt velem bunkó és alpári, még egy emberrel ne bírja ezt eljátszani

– mondja István, hozzátéve, hogy ő üzemorvosi vizsgálatra ment, nem azért, hogy erkölcsórát tartsanak neki. Azt sem érti, miért neki kellett magyarázkodnia az orvosnak, ő miért nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze egy kollégáját, vagy megkeresse a Google-ön, amit nem tud.

Pedig István a szűkebb környezetével is meg tudta értetni és el tudta fogadtatni, hogy mivel jár az, ha valaki HIV-vel él. „A faluban nem mindenki tudja, inkább a nagyon közeli ismerőseim és a családom. De azt mindenki tudja, hogy meleg pár vagyunk” – mondja. Úgy érzi, hogy ezt elfogadják, bár siet hozzátenni, hogy „ezért tenni is kell”. Az „elfogadásnak” ugyanis az az ára, hogy  „egyikünkről se nagyon lehet megmondani, hogy melegek vagyunk” – magyarázza István. 

Ügyfelünk, István érdekeinek védelmében néhány - a lényeget nem érintő - körülményt az érintettek azonosíthatóságának elkerülése végett megváltoztattunk. A változtatások nem érintik az Istvánt ért jogsérelmet és annak súlyát; ezeket a fenti történet pontosan és valósághűen adja vissza.

Forrás: ataszjelenti.blog.hu

Ha tetszett a cikk, LIKE-old Facebook oldalunkon!

Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ