A kiállhatatlan főnökök vagy az intrikus kollégák nemcsak megkeserítik az életünket, de csökkentik a produktivitásunk és az empátiánk, sőt még szívinfarktust is okozhatnak - derül ki a pszichológiai szakirodalomból. Ha nyolc méteren belül ülünk egy ilyen alaktól, nem árt résen lenni: nagy az esélye, hogy átvesszük a rossz viselkedésmintát – írja a Piac és Profit.

Egzecíroztat a rangidős kolléga, aki sok éve ott ül a cégnél? Az első szabály, hogy a főnök mindent jobban tud, még akkor is ha hibázik? Lelki szemetesládának használ a szomszéd asztalnál ülő kolléga? Energiavámpír a közvetlen munkatársunk? Minden munkahelyen vannak ilyen, vagy hasonló problémák. Ismerjük a mondást: vagy megszoksz vagy megszöksz. Egyik sem egyszerű. Mit mond a pszichológia, hogyan és meddig lehet lelki sérülés nélkül tolerálni a zúzós munkakörnyezetet, a “toxikus” munkatársakat?

A Stanford University professzora, Bob Sutton “The Asshole Survival Guide: How to Deal With People Who Treat You Like Dirt” címen állt elő egy könyvvel, amiben az emberiség munkavállaló selejtjeinek szakértőjeként brillírozik. Ahogy a könyv címében is jelzi, a “seggfejek” túlélésének és elviselésének önjelölt tudoraként alapvetően háromfajta praktikus tanáccsal szolgál.

Ősrégi harci taktikák ezek. Térj ki. Gyógyítsd magad. Harcolj.

Óvakodni tőlük: fertőzőek

A kitérés éppolyan fontos az emberi kapcsolatokban is, mint az állatvilágban. A gyengébb – vagy okosabb – kitér a nagy vehemenciájú támadó elől. Minél kevesebb érintkezési és támadási felületet adunk, annál jobb. Ez persze nem feltétlenül egyszerű, mert a bicska kinyílik az ember zsebében, gyűlnek a gondolatok, hogy mi mindent vágnánk az idegesítő kolléga fejéhez (holott sosem fogunk az illetőnek beolvasni) és agyunka tolakodnak a bosszúfantáziák (amiket sosem fogunk kivitelezni).

A legrosszabb dolog, amit a szörnyűséges emberek képesek másokkal csinálni, az, hogy olyanná változtatnak mindenkit, mint amilyenek ők. Hasonszőrűekké válunk, utálkozunk, támadunk, visszaszólunk. Mint a filmekben: a zombi vagy a vámpír megharap, és te is azzá válsz. Egy 2016-os kutatás kimutatta, hogy a „toxikus sűrűség”, vagyis a negatív személyek jelenléte olyan, mint a vírus: terjed. Elmérgesedik a hangulat körülöttük, s ennek bűvkörébe egyre többen vonódnak be.

Ha egy ilyen “mérgező” alak mellett ülünk a munkahelyünkön, illetve legalább 7,62 méternyi sugárban van az asztalunk tőle, akkor a kutatások szerint egészen pontosan 112,5%-kal nő az esélye, hogy hasonulunk hozzá. Vagyis elkezdünk az ő minősíthetetlen módján szívóskodni másokkal. Magyarán a bunkóság ragályos. Érdemes áthelyezést kérni, átvinni az asztalunkat máshová tenni, vagy egy megüresedő helyre költözni. Ha ez nem megoldható, akkor van még más módszer a tarsolyunkban.

Bandázás 1.0

A kitérés egy másik módja, ha szimpátia- és érdekszövetségbe menekülünk azokkal, akik szintén ki nem állhatják a negatív viselkedésű és kisugárzású személyt. A sorstársakkal való együttlét enyhítheti a kínokat.

Ha munkamegosztást vállalnak a kis klikk tagjai, felosztják, hogy egyik nap az egyikük vállalja fel, hogy kiteszi magát a sértéseknek és támadásoknak (mert bizonyos teendőket meg kell beszélni a förtelmes alakkal), a másik nap másvalaki tudja le ezt a feladatot, az ilyesfajta rotáció tehermentesítheti a csapat többi tagját ideig-óráig. Így nem kell mindig, a hét minden munkanapján célkeresztben lenni.

Bennfentes, mint szövetséges

Ha a főnöknek van egy asszisztense, aki megértő, és tudja, mivel jár a vezető haragjának tombolását végigélni, próbáljuk a magunk oldalára állítani őt. Mert hasznos infókat adhat arról, milyen szófordulatok a kulcsok a főnök háborgó szívéhez, mivel lehet leszerelni (valamelyest) a dühét, vagy éppen kivívni a rosszallását.

Sőt azt is megmondhatja, aznap éppen melyik lábbal kelt fel a felettesünk. Éppen tüzet okádó üzemmódban van-e a sárkány, vagy nyugodtabb napja van. Ebből tudhatjuk, mikor érdemes sáncokkal körülvenni magunkat és bujdokolni. Ha jó kedve van, akkor viszont érdemes a ritka alkalmat kihasználni, hogy egy-egy kényesebb témával is előhozakodjunk, aminek az emlegetésétől máskor kitörne az irodai világháború.

Elmés trükkök

Az egyik pszichés védekezési technika, hogy “megtrükközzük” az elménket. A pszichológia ezt újraértékelésnek, átkeretezésnek nevezi. Az alapelv: egy szituációt nem mindig tudunk megváltoztatni, de a hozzáállásunkat az adott helyzethez igen. Válság van a munkahelyen? Tekintsünk rá kihívásként! Frusztráltak vagyunk az ottani viszonyok miatt? Lássuk úgy, mint egy rejtvényt, amit meg kell oldani. Kibírhatatlan a főnök? Próbáljunk úgy viszonyulni hozzá, mint a hisztis gyerekhez.

Az amerikai haditengerészet katonái úgy kezelik a munkájukkal együtt járó mindennapos stresszt, hogy “játéknak” veszik. Sportjátéknak, ahol versenyezni kell az ellenséggel és legyőzni.

Szociálpszichológusok vizsgálatai kimutatták, hogy ha új keretbe rakunk egy nehéz szituációt és sikerül új fényben látnunk azt, az megkönnyebbülést okoz. Nem ellenszer ez mindenre, de tényleg tud hatni.

Fontos az is, hogy próbáljuk meg nem személyesnek venni azt, ami a munkahelyen történik. Ha a főnök vagy kolléga rossz hangulatban van és rosszul szól hozzánk, ne vegyük személyes sértésnek. Nyilván megvan a maga baja, nem rólunk szól a dolog.

Maradjunk higgadtak

Sokat tanulhatunk az adósságbehajtóktól is. Kényes, olykor drámai szituációkban kell helytállniuk, mindenki kígyót-békát kiabál rájuk. Hogyan őrzik meg a kontrollt a helyzet felett? Úgy, hogy minél inkább tombol a delikvens, ők annál nyugodtabban reagálnak minden egyes mondatára.

Ez a módszer a munkahelyen is jól jöhet. Mert ha ingerülten visszaszólunk a főnökünknek, sanszos, hogy attól vérszemet kap. Az egész olyan, mint a licitálás. Az én hangvételem lesz udvariatlan egy kicsit, ettől aztán ő is jobban kijön a sodrából, amire erélyesen ráreagálok, attól meg ő lesz még inkább dühös… És ez így mehet a végtelenségig, míg rengeni nem kezdenek a falak az ordibálástól.

A túszejtőkkel kommunikáló profi tárgyalók -akiknek ez a szakmája- és az adósságbehajtók is a nyugodtságra esküsznek. Csak így lehet beszélni azokkal, akik tombolnak.

Visszavágás nélkül

Persze senki nem akar dicstelen, igazságtalan bánásmód áldozata lenni, de a szemtanúja sem. Komoly lelki teher lehet az is, ha egy kollégát ér a rossz bánásmód, s az embert bántja a lelkiismeret, hogy nem védi meg őt. Ugyanakkor a kutatások azt bizonyítják, nem éri meg a hatalmi pozíciókban lévő bajkeverőkkel ujjat húzni. Hiába kezdünk küzdeni ellenük, nem fog működni. Az esetek 68%-ában legalábbis nem.

A pszichének sem tesz jót, ha küzdő üzemmódba kapcsolunk. A bosszúszomj rosszat tesz a mentális egészségnek. Akik bosszúhadjáratba kezdenek, azok hajlamosak rosszul érezni magukat emiatt. Míg azok, akik nem tudnak visszavágni a főnöknek, mert nincsenek olyan helyzetben, vagy alkatilag képtelenek rá (esetleg logikailag belátták, hogy értelmetlen, mert mindig ők fogják a rövidebbet húzni), azok arra vannak kényszerítve, hogy továbblépjenek a problémán és valami épületesebb dologra koncentráljanak. Ez jót tesz a testnek és léleknek.

Mindennek maradjon nyoma

De ha mégis visszafizetnénk a sok keserűséget, amit a főnök okozott nekünk, nem árt először jól felmérni az erőnket, a pozíciónkat. Ha főnökkel szegülünk szembe (nyíltan, vagy a háta mögött próbáljuk elfűrészelni alatta az ágat), akkor legyünk vele tisztában, hogy mekkora az esélyünk a sikerre.

Ha egyenrangú velünk a problémát okozó személy, akkor is célszerű jól szemügyre venni a saját és az ő erősségeit, illetve a gyenge pontjait is. Ha harc, hát legyen harc. De ahhoz fegyverek is kellenek. Vagyis bizonyítékok. Az “azt mondta, hogy” vagy az “úgy viselkedett, mint…” nem elég. Emailekkel, szemtanúkkal kell alátámasztani a panaszainkat. Ha ilyen bizonyítékokkal megyünk a HR-eshez vagy a felettesünk feletteséhez, akkor olyan benyomást fogunk kelteni, mint aki dolgozni akar, csak nem hagyják. Vagyis a konfliktust profi módon akarjuk megoldani, a tényekre szorítkozva, nem pedig személyes bosszútól hajtva.

Bandázás 2.0

Egységben az erő. A szolidaritás nagy erő tud lenni, a szenvedők szolidaritása is. Egy felmérés szerint ha a kipellengérezett, leugatott, rosszul kezelt munkavállalók összefogtak, a hatóságok az esetek 58%-ában megbüntették a hatalmával visszaélő főnöket/kollégát, míg ha a szenvedő fél egyedül vágott vissza, csak 27%-os volt a sikerarány. Mi több, ezek a “visszapofázó”, főnököt/kollégát bemártó alkalmazottak szívták meg. 20%-ukat kirúgták.

Ha ezek közül a stratégiák közül egyik sem válik be, nem marad más hátra: meneküljünk a munkahelyünkről. Mert az élet túl rövid, hogy -Sutton professzor könyvcímadó szavával élve- “seggfejekre” fecséreljük.

Forrás: Piac és Profit