A munkajog.hu cikke ismerteti, valamint annak kapcsán elemzi a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) releváns rendelkezéseit.

Bevezetés helyett

Kissé közhelyszerű megközelítésben azokat a foglalkoztatási formákat nevezzük atipikusnak, amelyek egy vagy több elemükben eltérnek a hagyományos, a tipikus munkajogviszony tartalmi elemeitől, a napi nyolc, heti negyven órás foglalkoztatástól, a határozatlan időtől, az alkalmazotti munkahelytől, a fizetett szabadságtól, a szervezeti, kategorikus alá-fölérendeltségtől és az ebből fakadó utasítási jogtól, és az állandó alkalmazottak munkajogi és szociális védelmétől.

Az atipikus foglalkoztatási formáknál a munkavállalók mindezekre a hagyományos munkaviszonyból fakadó jogosultságokra összességükben nem jogosultak, így az őket foglalkoztatók élőmunka költségei csökkennek, következésképpen a vállalkozások versenyképessége javítható. Emiatt a munkaadók jelentős súllyal alkalmazzák ezeket a foglalkoztatási formákat, ugyanakkor e formák a munkavállalók speciális érdekeire tekintettel általuk esetenként sokkal inkább preferáltak, mint a tipikus foglalkoztatás (menekülés a munkajogból).

Bár az atipikus foglalkoztatások köre folyamatosan változik, napjainkra jól definiálható formák alakultak ki. „A foglalkoztatáspolitika a rugalmas foglalkoztatás lehetőségének, eszközének tekinti az atipikus formákat, terjedésétől, szabályozásától magasabb foglalkoztatási szintet és a munkaerő-piaci státuszok közötti rugalmas átmenetet vár.”[1]

Atipikusnak tekinthetjük a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) XV., XVI. és XVII. fejezetében felsorolt, a munkaviszony egyes típusaira vonatkozó, az általánostól eltérő különös szabályokat, továbbá a munkaerő-kölcsönzés és az iskolaszövetkezet körében az egyes, atipikus foglalkoztatási formák szabályait. E jogviszonyok elsődleges sajátosságaira, a jogviszony céljára a munkaszerződésben kötelezően utalni szükséges.

Ide tartoznak a határozott idejű munkaviszony, a behívás alapján történő munkavégzés, a munkakör megosztása, a távmunkavégzés, a több munkavállaló által létesített munkaviszony, a bedolgozói jogviszony, az egyszerűsített foglalkoztatásra vagy alkalmi munkára létesített jogviszony, a köztulajdonban álló munkáltatóval fennálló jogviszony, továbbá a vezető állású és a cselekvőképtelen munkavállaló munkaviszonya, ezeket követi a munkaerő-kölcsönzés és az iskolaszövetkezetre és tagjai közötti munkaviszony különös szabályait tartalmazó fejezet. Bizonyos szempontból ide sorolható még az önfoglalkoztatás és a bejelentés nélküli munkavégzés, az ún. feketemunka is.

Ez időre megállapítható, hogy a foglalkoztatás lendítő ereje következtében fellépő munkaerőigény kielégítése céljából a vállalkozások egy része a rugalmas foglalkoztatási formákból fakadó előnyök irányába mozdult el. Az ehhez igazodó vállalkozások egy része, a felgyorsuló, esetenként hektikus piaci igényeket a hosszú távra felvett munkavállalói mellett a piaci igényekhez alkalmazható ideiglenes, átmeneti foglalkoztatási kapcsolatokon keresztül kívánja elérni.

Az esetek többségében a munkaerőt kölcsönző vállalkozásnak célja eléréséhez nagy létszámú munkaerő biztosítására rövid idő alatt van szüksége, amelyet vagy a saját munkavállalóival, vagy a céltól függően kölcsönzött munkavállalókkal, vagy mindkettőt együttesen alkalmazva kíván elérni, szem előtt tartva a hatékonyság és a gyorsaság követelményét.

E mellett a piacon megjelent a munkáltatók azon típusa is, aki alkalmazott munkavállalói egy részét egy a piacon tőle teljesen „független” munkaerő-kölcsönző vállalkozástól bérli, és számtalan okkal magyarázva, mintegy sajátjaként foglalkoztatja. Ők a tipikus jogviszony keretében „hosszú időn keresztül” foglalkoztatott munkavállalóik mellett azonos feladatok elvégzése céljából, alternatív módon alkalmaznak atipikus jogviszony keretében kölcsönzött munkavállalókat. A hazai munkáltatók körében – miként az Európai Unió számos tagállamában is – az atipikus foglalkoztatás formái közül a munkaerő-kölcsönzés lassan „tipikussá” lesz. E kérdés néhány részletében tett vizsgálódásaimat az Európai Bíróság ez év márciusi határozatán és az Mt. szabályozásának néhány rendelkezésének fényében törekszem bemutatni.

Az Európai Parlament és a Tanács munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésről szóló 2008. november 19‑i 2008/104/EK irányelve (a továbbiakban: irányelv) A korlátozások és tilalmak felülvizsgálata cím 4. cikk (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozóan az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) 2015. március 17-én a C-533/13. ügyben, a työtuomioistuin (Finnország, munkaügyi bíróság, a továbbiakban: bíróság) által az Auto‑ ja Kuljetusalan Työntekijäliitto AKT ry (a közlekedési dolgozók finn szakszervezete, a továbbiakban: AKT) kontra Öljytuote ry, munkáltatói szövetség, valamint az ebben a szektorban működő Shell Aviation Finland Oy (a továbbiakban: SAF) e szövetséghez tartozó vállalkozás közötti, az utóbbi által munkaerő‑kölcsönzés keretében foglalkoztatott munkavállalókkal kapcsolatos jogvita keretében benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában hozott ítéletet.

A tényállás, a probléma felvetése

A SAF üzleti vállalkozás, több, Finnországban található repülőtér számára szállít üzemanyagot. Alkalmazottainak feladata az, hogy az általa kiszolgált repülőtereken feltöltsék a repülőgépek üzemanyagtartályát, valamint minőségellenőrzést és a repülőgépekkel kapcsolatos egyéb kisegítő feladatokat is végeznek.

Az Ametro Oy munkaerő‑kölcsönző vállalkozással 2010‑ben kötött szerződés értelmében a SAF a betegszabadságon lévő munkavállalói helyettesítésére vagy a felmerülő többletmunka elvégzésére köteles volt az Ametro Oy által foglalkoztatott kölcsönzött munkavállalókat igénybe venni.

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) A kollektív tárgyaláshoz és fellépéshez való jog című 28. cikke szerint a munkavállalóknak és a munkaadóknak, illetőleg szervezeteiknek az uniós joggal, valamint a nemzeti jogszabályokkal és gyakorlattal összhangban joguk van arra, hogy megfelelő szinten kollektív tárgyalásokat folytassanak, és kollektív szerződéseket kössenek, valamint hogy érdekütközés esetén érdekeik védelmében együttesen lépjenek fel, a sztrájkot is beleértve. A työtuomioistuin (munkaügyi bíróság) elé terjesztett keresetében az AKT azt kérte, hogy kötelezzék az Öljytuote ryt és a SAF‑et a kollektív szerződésekről szóló törvény 7. §‑ában szereplő bírság megfizetésére az alkalmazandó kollektív szerződés 29. § (1) bekezdésének megsértése miatt. Az AKT állítása szerint 2008 óta a SAF huzamosan és megszakítás nélkül kölcsönzött munkavállalókat foglalkoztat a saját munkavállalói feladataival teljes mértékben azonos feladatok elvégzésére, ami ez utóbbi rendelkezés értelmében a kölcsönzött munkavállalók tisztességtelen alkalmazásának minősül. A kölcsönzött munkavállalókat ugyanis a vállalkozás rendes tevékenysége keretében annak állandó munkavállalói mellett, ugyanazon vezetés alatt foglalkoztatják, miközben nem rendelkeznek különleges szakmai ismeretekkel. Továbbá e kölcsönzött munkavállalók munkaévekben számolva jelentős mértékű munkaerőnek számítanak. A kölcsönzött munkavállalók ilyen módon történő igénybevétele a vitatott kollektív szerződéses rendelkezés értelmében tisztességtelen gyakorlatnak minősül.

Az alapeljárás alperesei úgy vélték, hogy a kölcsönzött munkavállalók igénybevételét jogszerű indokok igazolják, igénybevételük lényegében az éves szabadságon és betegszabadságon lévő munkavállalók helyettesítésének biztosítására szolgál. További érveik szerint az alkalmazandó kollektív szerződés 29. § (1) bekezdése nincs összhangban az irányelv 4. cikkének (1) bekezdésével. A kollektív szerződés e rendelkezése ugyanis nem a kölcsönzött munkavállalók védelméről vagy ez utóbbiak munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének követelményeiről szól. E rendelkezés nem biztosítja a munkaerőpiac zökkenőmentes működését sem, és nem akadályozza meg a visszaéléseket. Ehelyett e rendelkezés olyan tilalmakat és korlátozásokat tartalmaz, amelyek megfosztják a munkáltatókat annak lehetőségétől, hogy a tevékenységük számára legmegfelelőbb alkalmazási formákat válasszák, és korlátozza a munkaerő‑kölcsönző társaságok arra vonatkozó lehetőségét, hogy felajánlják szolgáltatásaikat a vállalkozások számára. Álláspontjuk szerint az irányelv nem mondja ki kifejezetten azt, hogy a nemzeti bíróságok kötelesek mellőzni a munkaerő-kölcsönzés keretében történő munkavégzésre vonatkozó azon tilalmak és korlátozások alkalmazását, amelyek ellentétesek az említett irányelv céljaival.

Az irányelv Általános rendelkezések című I. fejezetének 4. cikke A korlátozások és tilalmak felülvizsgálata címet viseli. Az irányelv 4. cikk (1) bekezdése értelmében a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételére vonatkozó korlátozások vagy tilalmak kizárólag akkor tekinthetők indokoltnak, ha általános érdeket szolgálnak, különös tekintettel a kölcsönzött munkavállalók védelmére, a munkahelyi biztonság és egészségvédelem követelményeire és annak szükségességére, hogy a munkaerőpiac megfelelően működjön, a visszaélések pedig megelőzhetők legyenek. Az 4. cikk (2)–(3) bekezdése előírta, hogy 2011. december 5‑ig a tagállamoknak – a szociális partnerekkel lefolytatott, a nemzeti jogszabályoknak, kollektív szerződéseknek és gyakorlatnak megfelelő konzultációt követően – felül kellett vizsgálniuk a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételére vonatkozó korlátozásokat és tilalmakat annak megállapítása érdekében, hogy azok az (1) bekezdésben említett okok alapján indokoltak‑e. A tagállamoknak a 4. cikk (5) bekezdése alapján 2011. december 5‑ig tájékoztatniuk kellett a Bizottságot a felülvizsgálat eredményéről. Amennyiben a kollektív szerződések ilyen korlátozásokat vagy tilalmakat állapítottak meg, az említett felülvizsgálat elvégezhető volt az adott szerződést kötő szociális partnerek által is. Az irányelv 4. cikk (4) bekezdése ugyanakkor rögzítette, hogy e rendelkezések nem sértik a munkaerő‑kölcsönzők nyilvántartására, engedélyezésére, tanúsítására, ellenőrzésére és a nyújtandó pénzügyi garanciákra vonatkozó tagállami feltételeket. Az irányelv 11. cikk (1) bekezdése értelmében a tagállamoknak el kellett fogadniuk és ki kellett hirdetniük az ahhoz szükséges törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket, hogy az irányelvnek 2011. december 5‑ig megfeleljenek, vagy biztosítaniuk kellett, hogy a szociális partnerek a szükséges rendelkezéseket megállapodás útján bevezetik.

A bíróság megállapításai szerint Finnország az irányelvet tagállami jogába a munkaszerződésekről szóló törvény[2] és a kiküldött munkavállalókról szóló törvény[3] módosítása során átültette.

A bíróság megállapította továbbá, hogy a finn nemzeti jogi szabályozás a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés terén nem tartalmaz semmilyen, az irányelv 4. cikk (1) bekezdésében szerepelő korlátozásra vagy tilalomra vonatkozó rendelkezést, hangsúlyozta, hogy az irányelv 4. cikk (2) bekezdésében előírt felülvizsgálati kötelezettség nem írja elő a tagállamok számára a jogszabályok módosítását, akkor sem, ha a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre vonatkozó nem minden tilalom és korlátozás indokolható a 4. cikk (1) bekezdésében említett okokkal.

A munkaszerződésekről szóló törvény felülvizsgálatának elvégzését követően a finn kormány annak eredményeiről 2011. november 29‑én tájékoztatta a Bizottságot.

A Teollisuuden ja Työnantajain Keskusliitto (TT, az ipar és a gazdasági élet központi szövetsége) és a Suomen Ammattiliittojen Keskusjärjestö (SAK, a finn szakszervezetek csúcsszervezete) között 1997. június 4‑én létrejött keretszerződés többek között a külső munkaerő igénybevételére vonatkozó feltételeket határozza meg. A keretszerződés 8.3. szakaszának értelmében a vállalkozásoknak a csúcsidőszakok kezelésére vagy egyébként időben vagy jellegüknél fogva korlátozott olyan feladatokra kell korlátozniuk a kölcsönzött munkavállalók igénybevételét, amelyek elvégzésével a sürgősség, a munka korlátozott időtartama, a szükséges szakmai ismeretek és különleges eszközök vagy hasonló okok miatt nem bízhatók meg a saját munkavállalók. A munkavállalók kölcsönzése tisztességtelen, ha az olyan vállalkozások által közvetített kölcsönzött munkavállalókat, amelyek különböző munkavállalókat bocsátanak rendelkezésre, a vállalkozás rendes tevékenysége keretében a saját állandó munkavállalói mellett és hosszabb időn keresztül ugyanazon vezetés alatt foglalkoztatják.[4] Hasonló tartalmú rendelkezés szerepel a tartálykocsi‑ és kőolajtermék‑ágazat kollektív szerződése (a továbbiakban együttesen: alkalmazandó kollektív szerződés) 29. § (1) bekezdésében, amely kollektív szerződésnek az Öljytuote ry és az AKT is aláíró felei.

A fentiek tisztázására vonatkozóan az eljáró finn munkaügyi bíróság a Bíróságtól az európai jog értelmezése, érvényessége körében az előtte folyamatban lévő eljárásban az irányelv 4. cikk (1) bekezdésében előírt kötelezettség terjedelmének pontosítását kérte. Úgy vélte, hogy valóban nem zárható ki, hogy e rendelkezés e cikk további bekezdéseiben szereplő felülvizsgálati kötelezettséggel összefüggésben értelmezve, az egyedi felülvizsgálatra vonatkozó eljárási kötelezettség előírására korlátozódik. Ugyanakkor a rendelkezés szövegéből inkább az tűnik ki, hogy e rendelkezés a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre vonatkozó tilalmakat és korlátozásokat tiltja, ha azok nem az abban megjelölt általános érdeket szolgálnak. Az irányelv 4. cikk (1) bekezdése önálló rendelkezésként értelmezve arra kötelezi a tagállamokat, hogy ügyeljenek arra, hogy jogrendszerükben ne forduljanak elő ilyen tilalmak vagy korlátozások. Az eljáró bíróság szerint ugyanis az irányelv 2. cikkében kitűzött cél nem érvényesülne, ha az említett irányelv 4. cikk (1) bekezdésének nem ez volna a hatálya. E cél lényege a munkaerő‑kölcsönző vállalkozások munkáltatóként való elismerése és a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételét szabályozó, a munkahelyteremtéshez és a rugalmas munkavégzési formák kialakításához való eredményes hozzájárulás.

Az irányelvet a (22) preambulumbekezdésének megfelelően a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 49. és 56. cikkével összhangban kell értelmezni. E rendelkezésekkel azonban az alkalmazandó kollektív szerződés 29. § (1) bekezdésében előírt korlátozások, amelyek mind a Finnországban, mind valamely más tagállamban letelepedett vállalkozás általi munkaerő‑kölcsönzésre vonatkoznak, ellentétesnek tűnnek. A bíróság álláspontja szerint az ágazati megállapodás vitatott rendelkezése az irányelvben foglaltakhoz képest eltérő megközelítést alkalmaz, amennyiben egyes konkrétan körülírt esetektől eltekintve a kölcsönvevő vállalkozás saját állandó munkavállalóinak védelme érdekében tiltja a kölcsönzött munkavállalók foglalkoztatását.

Ezen értelmezés elfogadása esetén – a bíróság szerint – annak vizsgálatára volna szükség, hogy az irányelv 4. cikk (1) bekezdésével ellentétes‑e a nemzeti jog e szabálya, és igenlő válasz esetén annak megvizsgálására, hogy az említett irányelv e rendelkezését átültető bármely nemzeti jogi intézkedés hiányában magánszemély milyen mértékben hivatkozhat egy másik magánszeméllyel szemben e nemzeti jogi szabály e rendelkezéssel való összeegyeztethetetlenségére. Másképp fogalmazva: felvethető-e az irányelv horizontális hatálya?

E körülményekre tekintettel a bíróság felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett a Bíróság elé:

• 1.   Úgy kell‑e értelmezni az irányelv 4. cikk (1) bekezdését, hogy annak alapján a nemzeti hatóságokat – a bíróságokat is beleértve – az az állandó kötelezettség terheli, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel biztosítsák, hogy ne legyenek hatályban olyan nemzeti előírások vagy kollektív szerződésbeli rendelkezések, vagy ne alkalmazzanak olyanokat, amelyek ellentétesek az irányelv valamely rendelkezésével?
• 2.  Úgy kell‑e értelmezni az irányelv 4. cikk (1) bekezdését, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében kölcsönzött munkavállalók csak a külön felsorolt esetekben, mint például a csúcsidőszakok kezelésére vagy a vállalkozás saját munkavállalói által nem elvégezhető munkák esetében vehetők igénybe? Kölcsönzött munkaerő tiltott igénybevételének tekinthető‑e a kölcsönzött munkavállalóknak a vállalkozás saját munkavállalói mellett, a vállalkozás szokásos feladatainak keretében történő hosszabb távú igénybevétele?
• 3.  Abban az esetben, ha a nemzeti szabályozás az irányelvvel ellentétesnek tekintendő, milyen eszközök állnak a nemzeti bíróság rendelkezésére az említett irányelv céljainak eléréséhez, ha egy magánfelek által betartandó kollektív szerződésről van szó?[5]

A bíróság a feltett kérdésekről

A feltett kérdések az irányelv 4. cikk (1) bekezdésének értelmezése kapcsán a tagállamokat terhelő kötelezettségek tartalmát, a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételének ágazati kollektív szerződésben foglalt korlátozásainak indokolhatóságát, és annak vizsgálatát érintik, hogy a szóban forgó irányelvi rendelkezésre magánszemélyek közötti jogvitában lehet‑e hivatkozni.

Az alapeljárás feleinek és az egyéb érdekeltek véleménye a 4. cikk (1) bekezdése értelmezése kérdésében megoszlott. Az AKT, az Öljytuote és a Shell, valamint a finn, német, francia, magyar, lengyel, svéd és norvég kormány, továbbá az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket.

Az alapeljárás alperesei és a magyar kormány szerint a 4. cikk (1) bekezdésének szövegéből, és különösen a „kizárólag akkor tekinthetők indokoltnak” kifejezésből az tűnik ki, hogy e rendelkezés tiltja a kölcsönzött munkavállalók igénybevételére vonatkozó tilalmakat vagy korlátozásokat, amennyiben azokat nem igazolja általános érdek, ezáltal egyértelműen olyan jogokat biztosítva e munkavállalók, a munkaerő‑kölcsönző vállalkozások és az igénybe vevő vállalkozások számára, amelyekre azok közvetlenül hivatkozhatnak a nemzeti bíróságok és hatóságok előtt.

Az alapeljárás felperese, valamint a német, finn, svéd és norvég kormány, továbbá a Bizottság álláspontja ezzel ellentétes volt. Szerintük a 4. cikk (1) bekezdése nem ír elő érdemi kötelezettséget, azt a (2) bekezdéssel összhangban kell értelmezni, amely a tagállamok számára azt írja elő, hogy az irányelv átültetési határidejét megelőzően vizsgálják felül a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételére vonatkozó korlátozásokat, annak megállapítása érdekében, hogy azok az „(1) bekezdésben említett okok” alapján indokoltak‑e. Vagyis, nézetük szerint az (1) bekezdés tartalma pusztán a felülvizsgálat tárgyának körülírására korlátozódik. Az irányelv rendelkezéseit értelmezve, tényként kell megállapítani, hogy az (1) bekezdés nem ró a tagállamokra olyan kötelezettséget, melynek célja a nemzeti jogaikban fennálló korlátozások ténylegesen közérdeken alapuló okokkal történő igazolásának biztosítása.

A Bíróság szerint a rendelkezés szövegéből az általa védeni kívánt érdek valóban kitűnik, mégis a 4. cikk (1) bekezdése pontos hatályának meghatározása érdekében – tekintetbe véve annak szövegkörnyezetét is – a 4. cikk teljes egészének olvasatára van szükség, amely A korlátozások és tilalmak felülvizsgálata címet viseli, és az irányelv általános rendelkezéseire vonatkozó fejezetben található. Az irányelv 4. cikk (2) és (3) bekezdése kimondja, hogy:

–   a tagállamoknak – a szociális partnerekkel lefolytatott, a nemzeti jogszabályoknak, kollektív szerződéseknek és gyakorlatnak megfelelő konzultációt követően – felül kell vizsgálniuk a munkaerő-kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételére vonatkozó korlátozásokat és tilalmakat annak megállapítása érdekében, hogy azok az (1) bekezdésben említett okok alapján indokoltak-e,

–   amennyiben a kollektív szerződések ilyen korlátozásokat vagy tilalmakat állapítanak meg, a (2) bekezdésben említett felülvizsgálat az adott szerződést kötő szociális partnerek által is elvégezhető.

A Bíróság szerint ebből következik, hogy a 4. cikk (1) bekezdése e cikk más bekezdéseivel együttesen értelmezve kizárólag a tagállamok hatáskörrel rendelkező hatóságainak szól, és azt a kötelezettséget írja elő számukra, hogy vizsgálják felül a nemzeti szabályozásukat annak érdekében, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a kölcsönzött munkavállalók igénybevételére vonatkozó korlátozásokat vagy tilalmakat továbbra is általános érdek igazolja, és hogy a Bizottságot ezen felülvizsgálat eredményéről tájékoztatni kötelesek.

E felülvizsgálat eredményétől függően a tagállamoknak, mivel teljes mértékben eleget kellett tenniük a 4. cikk (1) bekezdése által előírtaknak, adott esetben módosítaniuk kellett a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó nemzeti szabályozásukat.

A főtanácsnok indítványa[6] szerint egyik fél sem vitatta azt, hogy az irányelv tárgyát egyrészről a kölcsönzött munkavállalók munkakörülményei, másrészről a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevétele esetén alkalmazandó feltételek képezik, így a 4. cikket – annak célkitűzésére tekintettel – úgy kell értelmezni, hogy az nem pusztán eljárási kötelezettségeket fogalmaz meg (2)–(5) bekezdésében, hanem (1) bekezdésében egyúttal anyagi jogi szabályt is tartalmaz. Ez az anyagi jogi szabály megtiltja a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevétele nem indokolható korlátozásainak fenntartását, különös tekintettel a minimális munkafeltételek harmonizációjára, továbbá rögzíti, hogy a harmonizáció az irányelv 9. cikk (2) bekezdésében foglalt, a társadalmi szempontból kedvezőtlen irányú változtatás tilalma értelmében nem vezethet az érintett területen dolgozó munkavállalók általános védelmi szintjének csökkenéséhez.

Az indítvány szerint a 4. cikk (2)–(5) bekezdése olyan eljárási mechanizmust ír elő, melynek célja e tilalom végrehajtásának elősegítése a nemzeti szinten fennálló korlátozások felülvizsgálata útján, az uniós jog végrehajtásának hagyományos eszközei kiegészítéseként. Ha a 4. cikk (1) bekezdése nem tartalmazná az indokolatlan korlátozások tilalmát, ennek az eljárási mechanizmusnak véleménye szerint nem lenne létjogosultsága.

A Bíróság szerint a tagállamok szabadon dönthetnek akár a nem igazolható korlátozások vagy tilalmak megszüntetése, akár ez utóbbiak olyan módosítása mellett, úgy hogy azok az említett rendelkezés alapján adott esetben igazolhatóak legyenek. Ebből következően a 4. cikk (1) bekezdését a szövegkörnyezetében vizsgálva úgy kell értelmezni, mint amely meghatározza azon kereteket, amelyeken belül kell maradnia a tagállamok szabályozási tevékenységének, és nem úgy, mint amely e téren meghatározott szabályozás elfogadását írja elő.

Az indítvány szerint az a tény, hogy az irányelv a Szerződés szociális rendelkezéseihez kapcsolódik, nem gátolja a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevétele bizonyos korlátozásainak eltörlésére irányuló járulékos célkitűzés követését.

Az alapeljárás felperese a szociális partnerek autonómiájának elvére hivatkozással vitatta, hogy a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre vonatkozó indokolatlan korlátozások megtiltása alkalmazható lenne a kollektív szerződések rendelkezéseire. Álláspontja szerint az ilyen kikötések a Charta 28. cikkében foglalt, kollektív tárgyalások folytatásához való alapvető jogból eredően mentességet élveznek.

E körben a főtanácsnok arra emlékeztetett, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 45. cikk, EUMSZ 49. cikk és EUMSZ 56. cikk nem csupán a hatóságok cselekményeit szabályozza, hanem kiterjed olyan, más jellegű rendelkezésekre is, amelyek kollektív jelleggel szabályozzák a munkaviszonyt, az önálló vállalkozást és a szolgáltatásnyújtást. A Bíróság számos alkalommal megerősítette, hogy a kollektív szerződések nem esnek a Szerződés szabadságokra vonatkozó rendelkezéseinek hatályán kívül. Amennyiben tehát egy kollektív szerződés olyan rendelkezést tartalmaz, amely korlátozza a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételét, az EUMSZ 56. cikk hatálya alá tartozik.[7]

Noha a szociális partnerek autonómiáját az uniós jog teljes mértékben elismeri, azon jogukat, hogy kollektív szerződésekkel kapcsolatos tárgyalásokat folytassanak és kollektív szerződéseket kössenek, csak a jogszabályok, ideértve az uniós jog tiszteletben tartásával gyakorolhatják. Miként a Bíróság a Prigge és társai ügyében meghozott ítéletében rámutatott, a Charta 28. cikkében elismert, kollektív tárgyaláshoz való jogot az uniós jog hatálya alá tartozó helyzetekben az uniós joggal összhangban kell gyakorolni.[8] A Bíróság az Erny‑ítéletben ezt pontosította, és kimondta, hogy míg különösen az EUMSZ 152. cikk első bekezdéséből az következik, hogy az Európai Unió tiszteletben tartja a szociális partnerek önállóságát, a Charta 28. cikke kimondja, hogy a munkavállalóknak és a munkáltatónak, illetőleg szervezeteiknek azon jogát, hogy megfelelő szinten kollektív tárgyalásokat folytassanak és kollektív szerződéseket kössenek, az uniós joggal és ennélfogva a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével összhangban kell gyakorolni.[9] E megfontolás az irányelv (19) preambulumbekezdésében is megtalálható.

A Bíróság megállapította, hogy a szociális partnereknek a másodlagos uniós jog azon rendelkezéseivel összhangban kell eljárniuk, amelyek a megkülönböztetés mentesség elvét a foglalkoztatás és munkavégzés területén konkretizálják. Az a tény, hogy egy kollektív szerződéses rendelkezés ellentétes a másodlagos uniós joggal, nem sérti a kollektív tárgyaláshoz és kollektív szerződés kötéséhez való, a Charta 28. cikke által biztosított jogot. Amennyiben valamely kollektív szerződés valamely rendelkezése ellentétes az uniós joggal, a nemzeti bíróságnak a konkrét rendelkezés alkalmazásától el kell tekintenie.

Ez a megközelítés áll összhangban azzal, hogy a munkajogi uniós irányelvek rendelkezéseit nemcsak jogalkotás útján, hanem általánosan alkalmazandó kollektív szerződések révén is végre lehet hajtani. Az irányelv 11. cikk (1) bekezdése értelmében a tagállamok nem csak az említett irányelvnek való megfelelést szolgáló intézkedések elfogadására kötelesek, hanem annak biztosítására is, hogy a szociális partnerek megállapodás révén bevezessék a szükséges rendelkezéseket.

Forrás: munkajog.hu