Az Alkotmánybíróság III/3704/2024. számú határozatában megállapította, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 146. § (2) bekezdése második mondatának utolsó fordulata („vagy egyébként munkaköre ellátására egészségi okból alkalmatlan”) az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése alapján alaptörvényellenes és azt megsemmisíti.

A munkaviszony fennállása alatt a munkavállaló egyik legfontosabb kötelezettsége, hogy a munkáltató által előírt helyen és időben munkára képes állapotban megjelenjen, a munkaidő alatt – munkavégzés céljából, munkára képes állapotban – a munkáltató rendelkezésére álljon, valamint munkáját az irányadó normáknak megfelelően végezze. A munkáltató elsődleges kötelezettsége pedig, hogy a munkavállalót a munkaszerződés és a munkaviszonyra vonatkozó szabályok szerint foglalkoztassa.

Értelemszerűen ugyanakkor a korábbiakban részletezett munkavállalói kötelezettségeknek a munkavállaló nem tud minden esetben eleget tenni.

A munka törvénykönyve részletesen meghatározza, hogy a munkavállaló milyen esetekben mentesülhet a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettsége alól. A hivatkozott jogszabály több esetben is engedélyezi a távollétet a munkavállalónak.

Mindezek közül talán a legismertebb mentesülési ok, amikor a munkavállaló – valamilyen egészségügyi okból kifolyólag – keresőképtelenné válik. A munka törvénykönyvének hivatkozott szakasza a mentesülés lehetőségét az alábbiak szerint határozza meg: „keresőképtelensége időtartamára, vagy egyébként munkaköre ellátására egészségi okból való alkalmatlansága esetén annak időtartamára.”

A jogszabályalkotó tehát két esetkört is meghatároz a hivatkozott szakaszban: keresőképtelenség, valamint az (egészségi okból való) alkalmatlanság. A köznyelvben gyakran halljuk felcserélve ezen fogalmakat, ugyanakkor az eltérés jelentős a fent nevezett fogalmak között.

A keresőképtelenség elbírálásának célja, hogy a betegszabadság, illetőleg táppénz igénybevételéhez megállapítsa és igazolja, hogy a munkavállaló (biztosított) a munkáját betegsége vagy beteg gyermeke ápolása miatt ellátni nem tudja. A keresőképtelenség elbírálására és igazolására általában a háziorvos vagy a házi gyermekorvos jogosult.

A (saját) betegség miatti keresőképtelenség első 15 munkanapjára a munkavállaló betegszabadságot vehet igénybe. A munkavállaló a betegszabadság tartamára a távolléti díj hetven százalékára jogosult. Ezt meghaladó vagy nem saját jogon (pl. gyermek jogán) megillető keresőképtelenség esetén a munkavállalót táppénz illeti meg. A táppénz összegét több tényező is befolyásolhatja, egységes összegről nem beszélhetünk.

Mindezekkel szemben a munkaköri alkalmasság, illetve alkalmatlanság szabályai eltérőek.

A munkaköri alkalmassági vizsgálat: „annak megállapítása, hogy egy meghatározott munkakörben és munkahelyen végzett tevékenység által okozott megterhelés a vizsgált személy számára milyen igénybevételt jelent és annak képes-e megfelelni.”

A munkaköri alkalmasság tehát minden esetben a munkáltató által megjelölt munkakörre vonatkozik. A munkaköri és a szakmai alkalmasság orvosi vizsgálata lehet előzetes, időszakos és soron kívüli. A munkaköri alkalmasság vizsgálatát és véleményezését első fokon a foglalkozás-egészségügyi alapszolgáltatás nyújtására jogosult orvos végzi.

A vizsgálat célja tehát annak vizsgálta, hogy a munkavállaló egyébként alkalmas-e, hogy ellássa a meghatározott munkakört. Önmagában a keresőképes állapot ugyanakkor nem eredményezi a munkaköri alkalmasságot is.
Munkaköri alkalmatlanság esetében a Munka Törvénykönyve az alábbiak szerint rendelkezik: „nem illeti meg távolléti díj, ha a keresőképtelenségére tekintettel táppénzben vagy baleseti táppénzben részesül, vagy egyébként munkaköre ellátására egészségi okból alkalmatlan.”

Az Alkotmánybíróság a felvezetőben hivatkozott határozatában pontosan a második bekezdés megsemmisítéséről rendelkezett, így a jelenleg hatályos szöveg már csak az alábbiakat tartalmazza: „Nem illeti meg távolléti díj, ha a keresőképtelenségére tekintettel táppénzben vagy baleseti táppénzben részesül.”

A korábbiakban hatályos rendelkezés szerint, amennyiben a munkavállaló alkalmatlan volt a munkaköre ellátásra, ugyanakkor akár keresőképes állapotban is volt, a munkáltató nem foglalkoztathatta a meghatározott munkakörben, vagyis a munkáltató foglalkoztatási kötelezettsége sem állt fenn. Ennek eredményeképpen a munkavállaló semmilyen díjazásban nem részesült. A munkáltatónak ugyanakkor semmilyen költséget nem kellett az érintett munkavállaló után megfizetni. Több esetben előfordult, hogy a munkáltatók – habár foglalkoztatni nem tudták a munkavállalót - nem szüntették meg felmondással a munkavállaló munkaviszonyát, mert ez esetben felmondási időre járó munkabér és az esetleges végkielégítés megfizetése vált indokolttá. Mindezek okán tehát ez a „patt helyzet” alakult ki a munkavállaló és a munkáltató között.

Az Alkotmánybíróság döntése során hangsúlyozta, hogy a keresőképtelen és a munkakör ellátására alkalmatlan munkavállalók csoportja az egészségi állapotának a jellege és az ehhez kapcsolódó szociális helyzete, valamint a munkajogi jogviszonyból eredő egyéb jogai és kötelezettségei tekintetében lényegesen különböznek egymástól. A döntés kifejezetten hangsúlyozza, hogy míg a keresőképtelen munkavállalók minden esetben részesülnek valamilyen díjazásban, addig a munkakör ellátására alkalmatlan munkavállalók semmilyen díjazásban nem részesülhetnek, sőt még a biztosítási jogviszonyuk is szünetelhet.

Mindezek okán tehát az Alkotmánybíróság megállapította, hogy: “az adott rendelkezés eltérő helyzetű munkavállalók jogosultságát azonos módon szabályozza, és ezáltal az egészségi okból alkalmatlan munkavállaló többszörösen hátrányos helyzetbe kerül. Ez az ún. fordított megkülönböztetés végső soron az Alaptörvény XVII. cikk (3) bekezdése szerinti munkavállalói jog korlátozását eredményezi.”

Mindezek okán tehát a munkáltatót egyészségügyi alkalmatlanság esetén is foglalkoztatási kötelezettség terheli, ami alól a munkavállaló jogszerűen mentesülhet. Erre az időszakra a munkavállalót alapbére fogja megilletni, ugyanis, ha a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségének nem tesz eleget (állásidő) – az elháríthatatlan külső okot kivéve – akkor a munkavállalót alapbér illeti meg.

A fentiek alapján tehát az Alkotmánybíróság megszüntette a korábbiakban kifejtett függő jogi helyzetet, ezzel feltételezhetően rákényszerítve a munkáltatókat arra, hogy a munkavállaló munkaköri alkalmatlansága esetén vagy más, megfelelő munkakört találjon a munkavállaló számára, ezzel eleget téve foglalkoztatási kötelezettségének, vagy állásidőre járó díjat fizet a munkavállalónak, vagy végső soron – esetleges végkielégítés és felmondási időre járó bér megfizetése mellett - jogszerűen megszüntesse a munkavállaló munkaviszonyát.

Dr. Eckl Gergő LL.M.
Compliance (megfelelési) szakjogász
Adatbiztonsági és adatvédelmi szakjogász