Az illetmény megfizetésének akár néhány napos elmulasztása az adott jogviszonyból származó lényeges kötelezettség súlyosan gondatlan és jelentős mértékű megszegésének minősül, amely megalapozza a közalkalmazott rendkívüli lemondását.
Ami a tényállást illeti, a matematika, kémia, informatika szakos tanár felperes 1982. óta állt közalkalmazotti jogviszonyban. 2019. szeptember 1. és 2020. január 24. között – a neveléssel, oktatással lekötött munkaidején felül – heti másfél órában, összesen 22 kémiaórát tartott meg. Az alperes az ezzel kapcsolatban kialakult per során peren kívüli egyezség keretében a 22 óra többlettanítás ellenértékének megfizetését vállalta bruttó 99 000 forint összegben 2020. október 17-ig. Az óradíjat az alperes 2020. október 26-án fizette meg a késedelmi kamattal növelt összegben. A felperes a folyamatban volt perben arról értesült, hogy a KRÉTA informatikai rendszerben a 22 órán felül további 155 óra többletmunka teljesítése került rögzítésre, melynek szabadidőben történő kiadását kérte. A munkaidő elszámolást a felperes aláírta, azt ellenőrzést követően ellenjegyezték és a szakmai teljesítést aláírásával igazolta az alperes nevében eljáró személy is.
A felperes 2020. október 22-én rendkívüli lemondással a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvényre (a továbbiakban: Kjt.) hivatkozva megszüntette közalkalmazotti jogviszonyát. Előadta, hogy a munkáltató a közalkalmazotti jogviszonyból származó lényeges kötelezettségét szándékosan vagy súlyos gondatlansággal megszegte azzal, hogy a munkabérének egy részét sorozatosan (folyamatosan) visszatartotta, valamint a megfelelő tájékoztatást elmulasztotta. Másfelől a munkáltató a több alkalommal kért jogos igényére többször kioktató, semmitmondó, megtévesztő választ adott, megalázó, így méltóságát sértő helyzetbe került. Ezzel a személyét és a munkakörét is sértő magatartással a munkáltató elvesztette a felé fennálló bizalmat, a közalkalmazotti jogviszony fenntartása lehetetlenné vált. A munkáltató a rendkívüli lemondását jogellenesnek tartotta, mivel a benne foglalt indokok nem elfogadhatóak, így véleménye szerint a felperes a rendkívüli lemondás során járó végkielégítésre nem jogosult
A kereset tartalma
A felperes annak megállapítását kérte, hogy rendkívüli lemondása jogszerű volt, ezért kötelezze a bíróság az alperest 24 havi távolléti díjának megfelelő végkielégítés és a felmentési időre járó távolléti díj, valamint késedelmi kamata megfizetésére, figyelemmel arra, hogy a munkáltató olyan lényeges kötelezettségszegést követett el folyamatosan, amely mellett jogviszonya fenntartása lehetetlenné vált.
Az alperes arra hivatkozott, hogy a többlettanításra tekintettel megállapodást kívánt kötni, a felperes azonban olyan díjazásra tartott igényt, amely számára elfogadhatatlan volt. A felperes számára rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés nem került elrendelése, a pedagógia munkával összefüggő adminisztratív feladatok elvégzése nem minősül rendkívüli munkaidőben végzett munkának. Kiemelte azt is, hogy nem tanúsított a felperessel szemben megalázó, méltóságsértő magatartást, ez a felperes szubjektív érzete volt. Így meglátása szerint a felperest jogellenesen szüntette meg közalkalmazotti jogviszonyát.
Az első- és másodfokú eljárás
A törvényszék elutasította a felperes keresetét. Kifejtette, hogy a felek között létrejött peren kívüli megállapodás alapján az alperes október 17-ig volt köteles megfizetni a 22 óra megtartásáért járó díjat, ami a rendkívüli lemondás benyújtásáig nem történt meg. A munkáltató a rendkívüli lemondás átvételekor észlelte ezt, majd haladéktalanul intézkedett az összeg átutalásáról. Az alperes magatartását nem súlyosbíthatja a késedelmes megfizetés körülménye, így a folyamatos alperesi mulasztást nem találta igazoltnak. A bíróság szerint mivel az óradíj nem rendkívüli munkavégzés jogcímén került meghatározásra a peren kívüli egyezségben, a felperes pedig nem vitatta, hogy alapbérét havonta megkapta, arra a következtetésre jutott, hogy a fizetési késedelem nem munkabérre vonatkozott. A munkáltató lényeges kötelezettségszegésének a munkabér meg nem fizetése minősül. A bíróság a felperes illetménye, illetve a késedelmesen teljesített követelés ellenértének összevetéséből arra a következtetésre jutott, hogy a mulasztás nem veszélyeztette a felperes létfenntartását.
Kiemelte továbbá, hogy a 155 munkaórával kapcsolatos megbeszélésen nem hangzott el olyan ígéret, hogy annak ellenértékét az alperes szabadidőben váltja meg. Nem nyert bizonyítást, hogy a 155 munkaóra rendkívüli munkavégzésért a munkáltató szabadidő kiadását engedélyezte volna, így a felperes feltételezésre alapította ezzel kapcsolatos lemondását. A felperest a jogi helyzet tisztázatlansága nem akadályozta volna a munkavégzésben, az alperes által megválaszolatlanul hagyott egy levél pedig nem alapozza meg a rendkívüli lemondást.
A másodfokon eljárt ítélőtábla megváltoztatta az elsőfokú ítéletet és kötelezte az alperest végkielégítés, valamint felmentési időre járó távolléti díj megfizetésére. Kiemelte, hogy a rendkívüli lemondás munkáltatói kötelezettségszegésként hivatkozott a kötött munkaidőt meghaladó mértékben elvégzett munka után járó többletdíjazás kifizetésének elmaradását, és a törvényes neveléssel, oktatással lekötött munkaidején felül ellátott további 155 óra rendkívüli munkavégzés ellentételezéseként a szabadidő kiadásának elmulasztását. Megállapította, hogy a felek közötti megállapodás a ténylegesen megtartott kémia órák ellentételezésére létrejött, így az illetménytől eltérő jogcímen járó díjazásra nem hivatkozhat jogszerűen az alperes. A felperes közalkalmazotti jogviszonyának keretében elvégzett feladataiért vált jogosulttá az illetményre, amely munkabérnek minősül.
A felperes a feladat teljesítését 2019 szeptemberében elkezdte, díjazásra azonban csak a 2020. márciusában megindított munkaügyi per alapján, annak időtartama alatt peren kívül megkötött egyezség alapján kerülhetett sor. A tényleges kifizetés a rendkívüli lemondás közléséig nem történt meg, s az alperes elmulasztotta a 30 napos teljesítési határidőt. A felperes 2020. január 24-ével teljesítette a vállalt feladatot, az alperes pedig csak 8 hónappal később, a bírósági eljárás megindítását követően kötött peren kívüli egyezségre figyelemmel fizetett. A bér jellegű juttatás kifizetésének elmaradása – függetlenül a késedelemmel érintett időszak hosszától – jogszerű indokaként szolgál a munkavállalói szankciós jogviszony megszüntetésnek. Akkor is jogszerű lehet az azonnali hatályú jogviszonymegszüntetés, ha a munkabér megfizetésének késedelmére egy alkalommal és csak részben kerül sor. Hangsúlyozta továbbá, hogy a szabadidőben való megváltását megalapozottan kérte a felperes, és a többletigénybevétel ellentételezésének elmaradása szintén a közalkalmazotti jogviszonyból származó lényeges kötelezettségszegésnek minősült, melyet vétkesen követett el a munkáltató, mivel a munka elvégzését a felperes rögzítette a KRÉTA rendszerben, azt az alperes ellenőrizte és jóváhagyólag aláírta, a munkaidő-nyilvántartásra pedig nem tett észrevételt, nem jelezte, hogy nem ért vele egyet.
A felülvizsgálati kérelem tartalma
Az alperes szerint a másodfok tévedett abban, hogy a felperesnek nem vitatottan járó 99 000 forint összegű díj megbízási díjnak tekintendő. A felperes szándéka polgári jogi jogviszony létrehozatala volt és túlzott mértékű igénye miatt nem jött létre mindez írásban. Az órákat megtartotta, ezért ráutaló magatartással létrejött közöttük a megbízási szerződés. Mivel a felek megbízási díj megfizetésében állapodtak meg, a közalkalmazotti jogviszony nem volt megszüntethető, mivel az alperes a mulasztásával nem a közalkalmazotti jogviszonyból eredő lényeges kötelezettségét szegte meg. Hangsúlyozta, hogy a munkáltató figyelmetlenségből esett késedelembe, és az erre történő figyelemfelhívás pillanatában azonnal intézkedett az utalásról, mindez vitathatatlanná teszi a súlyos gondatlanság hiányát. A súlyosan gondatlannak nem minősülő, önmagában gondatlan magatartás nem alapozhatja meg a felperes rendkívüli lemondását, az alperes figyelmetlensége erre nem adhat okot.
A felperes érvelése szerint a 22 kémiaórát abban az alperesi intézményben tartotta, ahol pedagógusi feladatait ellátta, így a felek között a munkaköri feladatai ellátására megbízási jogviszonyt nem lehetett létesíteni. A felperes munkavégzése eseti helyettesítésnek minősült, az a felperes közalkalmazotti jogviszonyával összefüggésben került ellátásra. A következetes bírói gyakorlat szerint a munkabér megfizetésének akár néhány napos elmulasztása is a jogviszonyból származó lényeges kötelezettség súlyosan gondatlan és jelentős súlyú megszegésének minősül, ami megalapozza a közalkalmazotti jogviszony azonnali hatályú megszüntetést. Így nincs jelentősége annak, hogy a rendkívüli lemondás közlését követően mennyi időn belül fizette meg ezt az összeget a munkáltató. A rendkívüli lemondás, ha több indokot is tartalmaz és abból legalább egy kimeríti a Kjt. 29. § (1) bekezdés a) pontja szerinti tényállási elemet [„Rendkívüli lemondással a közalkalmazott közalkalmazotti jogviszonyát akkor szüntetheti meg, ha a munkáltató a közalkalmazotti jogviszonyból eredő lényeges kötelezettségét szándékosan vagy súlyos gondatlansággal jelentős mértékben megszegi”], akkor a többi rendkívüli lemondási indok esetleges megalapozatlanságának hiánya már nem teszi a rendkívüli lemondást jogszerűtlenné.
A Kúria megállapításai
A Kúria szerint alap nélkül állította az alperes, hogy mivel a felperessel a 22 kémiaóra megtartására polgári jogi jogviszonyt létesített, az ennek az összegnek a megfizetése elmaradásából eredő kötelezettségszegés nem minősül a közalkalmazotti jogviszonyból eredő lényeges kötelezettségszegésnek, így erre alapítva nem lett volna megszüntethető azonnali hatállyal a közalkalmazotti jogviszony. A Kjt. 42. §-a értelmében a munkáltató a vele közalkalmazotti jogviszonyban álló közalkalmazottal a munkaköri feladatai ellátására további munkavégzésre irányuló jogviszonyt nem létesíthetett. Mivel a felek között közalkalmazotti jogviszony állt fenn és a felperes ugyanabban a köznevelési intézményben, ahol pedagógusi feladatait ellátta végzett további munkát és tartott 22 kémiaórát, így az ezen munkavégzésére irányuló jogviszonyt nem láthatta el más jogviszony keretén belül.
Hangsúlyozta, hogy a felperes eseti helyettesítési tevékenységet látott el, és az ezért járó díjazást nem fizette meg határidőben számára a munkáltató, sértve ezzel a közalkalmazotti jogviszonyból származó kötelezettségét. A Kjt. 29. § (1) bekezdés a) pontjával kapcsolatban az egységes bírói gyakorlat szerint a munkabér (illetmény) megfizetésének akár néhány napos elmulasztása az adott jogviszonyból származó lényeges kötelezettség súlyosan gondatlan és jelentős súlyú megsértésének minősül, amely megalapozza a közalkalmazott azonnali hatályú lemondását. Erre figyelemmel a rendkívüli lemondásban hivatkozott ezen lemondási ok megalapozta a felperes jognyilatkozata jogszerűségét. Az Mt. 143. § (6) bekezdése szerint a munkáltató a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés ellentételezéseként a szabadidőt legkésőbb az elrendelt rendkívüli munkaidőben történő munkavégzést követő hónapban köteles kiadni. A Kúria azonban rögzítette, hogy a 155 óra rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésre hosszabb időszakon keresztül került sor, az alperes azonban folyamatosan megszegte az ennek ellentételezéseként a felperest megillető szabadidő kiadására vonatkozó kötelezettségét, amely szintén alapos oka lehetett a jogviszony azonnali hatályú megszüntetésének. Így a felperes rendkívüli lemondása jogszerű volt.
Az ismertetett döntés (Kúria Mfv.VIII.10.119/2022/5.) a Kúriai Döntések 2023/3. számában 76. szám alatt jelent meg.
Releváns jogszabályhely: 1992. évi XXXIII. törvény 29. § (1) bekezdés a) pont.
Forrás: ado.hu
