Az egyre terebélyesedő koronavírus válsággal szembesülve fel kell tennünk egy lényeges kérdést: ki fizeti meg a leállás költségét? Az elmúlt bő három hét néhány kemény leckét tanított meg az olaszországi munkásoknak, lévén, hogy a válság terheinek nagyja az ő vállukra terhelődött. Ez a gazdaság összes szektorára igaz, de különösen a gondoskodási munkákat végző ágazatokra. A Mérce cikke.

Ha a biztonságos munkavégzés joga nem garantálható, akkor minden nélkülözhető tevékenységet be kell szüntetni. A dolgozókat nem szabad az egészségük és a megélhetésük közötti választás elé állítani. És mégis, az olasz dolgozók épp elveszítik munkahelyeiket, veszélybe sodorják szeretteiket, tiltakoznak a munkahelyeik egészségbiztonsági feltételei miatt, sőt önszerveződnek az elégtelen állami beavatkozás pótlására.

Ebben a cikkben számba vesszük az olasz válság első heteinek legfontosabb tanulságait, remélve, hogy az erősödő válságban hasznosak lesznek más országok dolgozói számára is.

Megőrizni a munkád

A dolgozóknak gondoskodniuk kell arról, hogy nem veszítik el a fizetésüket. Mindenekelőtt ehhez biztosítani kell a dolgozók számára a szabadságot, hogy az otthonmaradás mellett döntsenek fertőzési tünetek esetén, vagy ha nem érzik magukat biztonságban. Az orvosi igazolás nélkül is kiváltható 14 napos fizetett betegszabadság intézményét ezért azonnal be kell vezetni mindenki számára.

Olaszországban a válság a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő dolgozókat tette ki elsőként a munkahely elvesztésének: a szociális szektorban és a vendéglátásban dolgozók egyik napról a másikra munka nélkül maradtak. Ez tovább növelte azt a dolgozói kiszolgáltatottságot, amely a fizetett betegszabadság intézményének 2008-as válság óta amúgy is folyamatosan romló helyzete miatt létezett.

Egyszerűen nem léteznek védőhálók a szabadúszók, szerződéses és alkalmi dolgozók számára.

A kormány által március 16-án kiadott rendelet egyszeri 600 eurós juttatást biztosít azoknak a szabadúszóknak, akik a válság miatt maradtak jövedelem nélkül. De mindez nem elég.

Az önfoglalkoztató dolgozók elérték a személyi jövedelemadó felfüggesztését. A cégek dolgozói elbocsátási moratóriumot követelnek. Az olasz társadalmi mozgalmak az alapjövedelem kiterjesztését kérik minden alkalmi munkás és szabadúszó számára.

Az otthoni munka rendelkezéseit könnyű volt gyakorlatba ültetni. A cégek gyanakodóak voltak a távmunkával kapcsolatban, feltételezve, hogy az alkalmazottak majd lógásra használják, de a válság napjaiban bebizonyosodott, hogy ez nincs így. Az online munkavégzésre való átállás zökkenőmentesen történt.

De a távmunkának is megvan az árnyoldala. Egyrészt van osztály-vonatkozása, hiszen a kékgalléros gyári munkás, vagy a gondoskodási feladatot ellátó „rózsaszíngalléros” dolgozó nem tud távmunkát végezni otthonról, ellentétben a fehérgalléros szakemberekkel. Továbbá a szabadúszók és a kreatív iparban dolgozók már évek óta tudják, hogy a digitális technológiák alkalmasak arra, hogy kiterjesszék a munkahelyet az otthonainkra is, és rávegyenek, hogy folyamatosan dolgozzunk.

Olasz dolgozók beszámoltak arról, hogy néhány munkáltató arra használja az új távmunkát, hogy éjszakai vagy hétvégi munkavégzésre kényszerítse őket.

Figyelembe kell venni azt is, hogy az otthonról dolgozóknak gyakran gondoskodási feladatokat is el kell látniuk, például az iskolabezárás miatt otthonmaradó gyerekekkel kell törődniük, vagy épp idős vagy fogyatékos családtagot ápolniuk.

Gondoskodni egymásról

Az iskolák bezárása automatikusan az otthoni gyermekfelügyelet problémáját hozza létre. Olaszországban a nagyszülőket mozgósították, hogy lépjenek be a munkába menő szülők helyett. Ez persze épp a legveszélyeztetettebb társadalmi csoportot, az időseket tette ki fertőzésveszélynek. Más esetekben valamelyik szülőnek (szinte az összes esetben az anyának) egy nehéz döntést kell hoznia: fel tudja-e adni részidős vagy alkalmi munkáját azért, hogy vigyázhasson a gyerekekre?

A gyerekek mellett a fogyatékos emberek, önellátásra nem képes idősek, immunszupprimált vagy rendszeres ápolásra szoruló betegek szintén kiemelkedő otthoni figyelmet igényelnek. A dolgozó családok épp ezért külön szülői szabadnapokat és a gondozókat, felvigyázókat alkalmazó családok fokozott támogatását követelték.

Az embereket nem kényszeríthetjük rá, hogy a rendes szabadnapjaikat töltsék gondoskodási munkákkal. A feketén dolgozók és a jövedelem nélküliek számára pedig még ez az opció sem áll fenn.

A legfertőzöttebb régiókban, a gondoskodói szakmákban dolgozók túlnyomórészt bevándorló hátterű vagy színesbőrű nők. A munkájuk őket a lakossági átlagnál nagyobb mértékben veszélyezteti, sőt sokuknak háztartási feladataik is vannak.

Ráadásul pont ezeknek a dolgozóknak a státusza a legbizonytalanabb: a bébiszitterek, otthonápolók, háztartásbeliek mind olyan kategóriák, amelyeknek nem áll rendelkezésére fizetett betegszabadság vagy hasonló védelem.

Egy másik különösen veszélyeztetett csoport a szociális munkásoké. Helyi adatok szerint a legerősebben sújtott Lombardiában a szociális munkások kb. 30 százaléka beteg vagy elkülönítés alatt áll. Ez nemcsak ezeket a dolgozókat érinti közvetlenül, de az általuk ellátott sérülékeny embereket, és következésképpen utóbbiak családjait is (ha van nekik). Hosszú távon ez az egész szociális ellátórendszert nyomás alá helyezi, mindenekelőtt a jóléti ellátásokat, amelyeket már amúgy is megnyirbáltak az elmúlt időszak megszorításai.

Csökkenteni a kockázatot

Azok számára, akinek muszáj folytatniuk a munkát, a kockázatcsökkentés elsődleges jelentőségű. Ez azt jelenti, hogy ha megoldható, a munkahelyen is távolságtartási intézkedéseket kell bevezetni. Ha nem lehetséges, akkor széles körben elérhetővé kell tenni a személyes védekezés eszközeit: maszkokat, fertőtlenítőket, szappant és papírtörlőt.

Ez persze nem minden munkahelyen megoldható. A takarítók például általában olyan kis cégekben dolgoznak, amelyek nagyobb szervezeteknek, irodaházaknak, nagyvállalatoknak, kórházaknak kínálnak szolgáltatásokat. Ráadásul a védőfelszerelések hiánya és a nagy mennyiségű kémiai anyagoknak való tartós kitettség még inkább veszélyessé teszi ezeket a munkákat.

A munkások ereje kulcsfontosságúnak bizonyult az ilyen helyzetek elleni harcban.

Olaszországot jelenleg gyárakban, raktárakban, szupermarketekben és kikötőkben kirobbant vadsztrájkok rázzák meg. A biztonságos távolságtartás feltételeinek hiánya, vagy épp a munkáltatók felelőtlen érdektelensége miatt tüntetnek azok a dolgozók, akik a le nem állított ágazatokban dolgoznak.

Ezek az akciók épp azokban a szektorokban bizonyulhatnak döntőnek, amelyek tevékenysége a leállások és kijárási tilalmak miatt csak növekedni fog: ilyen az e-kereskedelem és a házhozszállítás.

Az USB és FIOM szakszervezetek által megszervezett vasipari munkások ezeknek a küzdelmeknek az élén állnak. De sok esetben a munkabeszüntetések és tiltakozások átléptek a szakszervezeteken, miután a dolgozók úgy döntöttek, nem várnak a lassú alkudozási procedúrákra.

Feszültségekről számoltak be az Amazon dolgozói. Az ő esetükben a munka ritmusa nem enyhült, az otthon maradók ugyanis felpörgetik az online vásárlásokat. Az Amazon-raktárak ráadásul a nyugati félteke legsűrűbb munkahelyei: műszakonként emberek százait alkalmazzák, akiknek folyamatos fizikai jelenlét és közelség szükséges a munkavégzéshez. Egy New York-i raktárból indult petíció hamar végigsöpört Olaszországon is, miközben a helyi szakszervezetek is kétségbe vonják, hogy teljes kapacitáson kellene pörögnie az Amazonnak.

Ez persze felveti annak a kérdését is, vajon mi számít létfontosságú gazdasági tevékenységnek. Egy WhatsAppon terjedő videóban egy védőmaszkot és gumikesztyűt viselő raktári dolgozó mondja bele a kamerába: „Ne aggódj, úgyis megkapod a kibaszott Hello Kittys iPhone-tokodat!” Le kéne tehát állnia a feldolgozóiparnak és e-kereskedelemnek, vagy legalább drasztikusan csökkenteniük kellene tevékenységüket? Mindeddig a döntést az egyes cégekre bízták.

Az ország legnagyobb Amazon-raktára a fertőzés egyik gócpontjában, Piacenzában van. Március 17-én a szakszervezetek sztrájkba kezdtek a „Nincs biztonság, nincs munka” szlogenje alatt, kifogásolva, hogy munkaadójuk nem alkalmazkodik a kormányzat által előírt járványvédelmi előírásokhoz.

Önszerveződés

A dolgozók nem várták ki, hogy az állam válaszoljon az igényeikre, vagy hogy a szakszervezetek engedményeket harcoljanak ki.

Mind az egyéni szintű munkamegtagadás, mind a kollektív önszerveződés évtizedek óta nem látott méretet öltött. Ide olyan cselekedetek is tartoznak, mint a tudatos hiányzás, a betegszabadságok taktikus használata, és a közösségi megoldások számtalan új formái.

Ezen megoldások száma gyorsan növekedett, főleg válaszul a kormány olyan intézkedéseire, amelyek az emberek helyett a vállalkozásokat támogatják. Szakszervezetek számolnak be arról, hogy sokan használják a „munkakerülést” arra, hogy csökkentsék kitettségüket a fertőzésnek, olasz és európai Amazon-raktárakban pedig dolgozók százai élnek a betegszabadsággal, hogy a nem biztonságos munkahelyeiket elkerüljék.

Az egyéni ellenállási formák mellett a közösségi megoldások is megjelennek. A gócpontnak számító Piacenzában a SiCobas nevű radikális szakszervezet közös fellépést szervezett azért, hogy pótolja az állam által nem biztosított védelmi felszereléseket a dolgozóknak. A SiCobas tömöríti a hatalmas helyi logisztikai ágazat dolgozóinak többségét, és közösen védelmi eszközöket (például maszkokat) szereznek be és osztanak szét a Vöröskereszt önkénteseinek, illetve gondoskodási feladatokat ellátó magánintézményeknek.

Foglalt házak kínálnak olyan szolgáltatásokat, mint gyerekfelügyelet, korrepetálás és bevásárlás. Mások jogi segélyvonalat indítottak elbocsátott, vagy a munkáltatójuk által fertőzésveszélynek kitett munkásoknak. Milánóban és más érintett városokban csoportok szerveződtek, hogy az időseket, immunszupprimált betegeket vagy karanténba kerülő embereket segítsék alapvető otthoni ellátással, vagy élelmiszerek, gyógyszerek beszerzésével.

A jövő még nyitott

Nem tudjuk, hogy mi lesz a válság végkimenetele. A koronavírus-fertőzések még mindig növekednek Olaszországban, és sok más ország csak most érkezik abba a fázisba, amelyben Olaszország három hete volt. A korai fellépés és a szervezettség létfontosságúnak tűnik, ha más országok dolgozói el akarják kerülni ugyanazokat a drámai problémákat, amelyeken olasz társaik mennek át.

De ez a vészterhes idő alkalmat adhat arra is, hogy a dolgozók újratárgyalják az erőviszonyokat. Munkahelyi demokráciát, jobb béreket, szociális védőhálót és egészségügyi és munkavédelmi intézkedéseket követelhetnek.

A munkások mindig is egyetemes megoldásokról álmodtak, amelyek az idő, erőforrások, pénz és hatalom radikális újraelosztásán alapszanak. Ezek pedig pont ellentétei azoknak az ideiglenes, részleges és gyakran igazságtalan intézkedéseknek, amelyekkel az állam összeférceli a válságot. A biztonságos munkahelyhez való jog, amely kulcsfontosságú a jelenlegi vészhelyzetben, a munkavégzés állandó feltételévé kellene, hogy váljon mindenhol.

A jövő még nyitott, de sok olasz munkás reméli, hogy némelyik radikális és ötletes megoldás, amellyel most kísérleteznie kellett, itt marad velünk a járvány után is.

Forrás: Mérce