„A Vendéglátó és Turisztikai Szakszervezet támogatja, a balatoni vendéglátósok viszont ellenzik a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége javaslatát, hogy vezessenek be 8-15 százalékos kötelező felszolgálási díjat.”[1] A 2017. május 22-i hír újra a közbeszéd tárgyává tette az úgynevezett borravaló (harmadik személy által nyújtott vagyoni értékű szolgáltatás) problematikáját és elsősorban (munka)jogi kihívásait - írja dr. Szabó Imre Szilárd, munkajogi szakjogász, doktorandusz blogában.

 A vendéglátásban dolgozók körében szinte kivétel nélkül felmerülnek a következő kérdések. Jár(hat)-e borravaló a vendégektől a munkavállalóknak, ha igen, akkor vajon elfogad(hat)ják-e azt?  Lehet-e egy tekintet alá venni a borravalót a munkabérrel, vagy az erre történő hivatkozással jogszerűen lehet-e csökkenteni a dolgozók bérét? Miben más a felszolgálási díj? Kell-e adózni mindezek után?

A „lex borravaló” szabály

Elöljáróban kijelenthető, hogy a 2012. évi I. törvény a munka törvénykönyvéről (a továbbiakban: Mt.) a nemzetközi gyakorlatban szokásosnak mondható szabályt tartalmaz, hiszen az Mt. 52. § (2)-(4) bekezdéseiben említett szabályok mind a tradicionális kereskedelmi jogokban, mind a munkajogokban megtalálhatóak, amelyek minden olyan munkajogviszonyban irányadók, amelyekben a munkavállaló közvetlenül ügyfelekkel (a munkáltató szerződéses partnereivel) kerül kapcsolatba. A hazai szabályozás mintájául közvetlenül a német Gewerbeordnung 107.§ (3) bekezdése szolgált, mely kifejezetten a „Trinkgeld”-ről (borravalóról) szól, tartalma lényegében azonos a magyar Mt.-vel. Az intézmény bármilyen jellegű szabályozásának problematikáját alapvetően az okozza, hogy a borravalónak nincs általánosan elfogadott jogi fogalma; rendeltetése, formái, összege, megjelenési területei rendkívül szerteágazóak.[2] Ezzel összefüggésben megemlítendő, hogy a Magyarország által nem ratifikált 1991. évi 172. ILO egyezmény a szállodákban, éttermekben és hasonló létesítményekben irányadó munkafeltételekről is meghatározza a borravaló fogalmát, miszerint „a borravaló kifejezés azt a bérösszeget jelenti, amelyet az ügyfél önként ad a munkavállalóknak az ügyfélnek biztosított szolgáltatások fejében biztosított összegen felül”, azt kiegészítve egy munkabérvédelmi szabállyal: „az érintett munkavállalóknak, tekintet nélkül a borravalóra, rendszeres időközökben folyósított alapfizetést kell biztosítani.”[3]

Az Mt.-beli szabály kifejezetten munkajogi tárgyú – tekintettel az Mt. hatályára azaz munkaviszonyra vonatkozó, eltekintve egyéb, pl. kollektív munkajogi jogviszonyok szabályozásától, ennélfogva az Mt. a munkáltató és a munkavállaló közötti viszonyt (a felek egymással szembeni jogait és kötelezettségeit) rendezi, nem pedig e jogok gyakorlásának és kötelességek mikénti teljesítésének büntetőjogi, szabálysértési jogi, adójogi, stb. megítélését kívánja szabályozni.

A munkaviszonyra tekintettel főszabályként a munkavállalót a munkáltatótól illeti meg díjazás. Nem általános tilalomról van ebben az esetben szó, hanem a kérdés „munkajog rendszerébe” történő illesztéséről és rendezéséről. A kialakult üzleti szokások alapján a munkaviszony teljesítése során a dolgozó harmadik személyektől különféle anyagi juttatás elfogadására kaphat ajánlatot. Ilyen meghatározott díjazásnak (anyagi juttatásnak, borravalónak) minősül tehát minden olyan vagyoni értékű szolgáltatás, amelyet harmadik (kívülálló) személy a munkáltatót megillető szolgáltatáson felül a munkavállalónak nyújt, mely lehet akár egy ajándékcsomag, vagy tiszteletjegy is. Utóbbiak alól természetesen kivételt képez (ha nincs rá kifejezett tiltás) az üzleti életben szokásos, társadalmi szempontból is fenntartás nélküli „szolgáltatás”, pl. egy üdítő vagy kávé felajánlása, illetve elfogadása.

A releváns munkajogi tartalom röviden összegezve a következő: a munkáltató hozzájárulása nélkül nem lehet elfogadni, valamint a borravalóra tekintettel nem lehet a munkadíjat csökkenteni, szemben a napjainkban még mindig jelentősen elterjedt (és jogellenes) gyakorlattal, amely szerint a borravalót egyszerűen beszámítják a munkabérbe. A munkabér csökkentése nem jogszerű erre történő hivatkozással, és ettől munkaszerződésben, vagy kollektív szerződésben sem lehet eltérni. A kérdés természetesen már a jogalkalmazásban is feltűnt, korábban a Legfelsőbb Bíróság (ma: Kúria) is rögzítette, hogy a szabályszerű munkabér megfizetésétől nem lehet eltekinteni amiatt, hogy a munkavállaló az elvégzett munkájáért harmadik személytől borravalót kap.[4]

A munkáltatói hozzájárulás hiányában elfogadott/kikötött bármilyen juttatás/szolgáltatás ebben az esetben – a munkaviszonyból származó kötelesség megszegésének minősül, amely, az uralkodó felfogás szerint, az Mt. 78. § szerinti azonnali hatályú felmondás jogkövetkezményével szankcionálható. A hozzájárulás formája nincs meghatározva, megadható szóban is (akár a kialakuló gyakorlat feletti szemet hunyással, annak eltűrésével), viszont (a későbbi viták elkerülése miatt) célszerű írásban rögzíteni, vagy – amennyiben a munkáltatónál létezik kollektív szerződéskötésre jogosult szakszervezet – kollektív szerződésben, vagy ha erre jogi lehetőség nincs, de esetleg működik üzemi tanács, akkor az üzemi megállapodásban rendelkezni a kérdésről. Mindezek hiányában, praktikus megoldásként magába a munkaszerződésbe is bele lehet foglalni egy erre a kérdésre vonatkozó mondatot, amely rögzíti, hogy az Mt. 52. §-ának (2) bekezdése szerint a munkáltató hozzájárul, hogy a munkavállaló a munkáltató vendégeitől borravalót fogadjon el. Ez akár abban is befolyásolhatja a munkavállalót, hogy a munkaviszonyából származó kötelezettségeit teljes mértékben a munkáltató jogos gazdasági érdekeinek megfelelően teljesítse. A hozzájárulás meghatározható bizonyos értékhatárhoz kötődően is, rendezve a nyújtott szolgáltatás összegszerűségét (értékét). A munkajogi jogkövetkezményeket tekintve egyebekben ez érdektelen, tehát ha egy vállalat kifejezett tiltása ellenére az alkalmazott elfogadja akár az öt forintos borravalót, úgy az Mt. 78. §-a alapján felmerülhet az azonnali hatályú felmondás lehetősége is. Összegezve, a kifejezett munkáltatói tilalom ellenére elfogadott juttatás munkajogi szempontból jogellenes (magánjogi értelemben: szerződésszegő) magatartás.

Amit a közbeszéd borravalónak nevez, az tulajdonképpen számos módon (tényállásban) is megvalósulhat. Az ún. borravaló gyakorta nem is a munkavállalót megillető, hanem a munkáltatónak nyújtott juttatás (pl. a fodrászatok vagy éttermek jelentős részének mai gyakorlatában) azzal a rendszerinti várakozással, hogy a munkáltató majd belátása szerint szétosztja azt a munkavállalók között. Hangsúlyozni kell, hogy a borravaló megítélésének – munkajogi, illetve magánjogi – alapkérdése tulajdonképpen az a jogi aktus, amellyel azt nyújtják, s ebből az is következik, hogy hátterében valójában tulajdonjogi problémával nézünk szembe. A központi kérdés tehát az, hogy ki szerez tulajdont a borravalón, ha arra lehetőség nyílik!

A kérdés adójogi megítélésnek is ez az alapja, illetve ez kellene legyen.

A borravalót szabályozza a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény is, amennyiben az egyes tevékenységekhez kapcsolódóan adómentes a magánszemély által külön jogszabály szerint felszolgálási díj címen megszerzett bevétel, valamint a vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló.

A vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül megkapott borravaló adómentes,[5] ebben az esetben a vendéglátó üzlet felszolgálója nyugdíjjárulékot fizethet, amelyről a személyi jövedelemadó bevallásban kell számot adnia.[6] A gyakorlatban adózási szempontból további értelmezési problémákat okoz, hogy a borravalót külön kell választani a felszolgálási díjtól, mely az általános forgalmi adót is magában foglalja.

A felszolgálási díj

A felszolgálási díjat a számla végösszege tartalmazza, azon elkülönítetten kell feltüntetni (ez általában 10% szokott lenni, maximum 15% lehet a mértéke). Ebben az esetben a foglalkoztató nyugdíjjárulék befizetésére köteles, ha megfizeti a 15 százalék nyugdíjjárulékot, a díj 81 százaléka beleszámít a nyugdíjalapba. A járulékbevallásban a munkáltatónak a tárgyhót követő hónap 12-éig elektronikus úton kell közölnie a felszolgálási díj után fizetett nyugdíjjárulék alapját és összegét.

A felszolgálási díj természetesen nem zárja ki a borravaló adhatóságát, de a felszolgálási díjat „tovább kell adni” a munkavállalóknak, végső soron tehát az abból befolyt összeg őket illeti.  A felszolgálási díj közreműködők közötti felosztásának szabályairól, arányáról az üzemeltetőnek - ha a munkahelyen munkavállalói érdek-képviseleti szervezet működik - az érdek-képviseleti szervezettel kell írásban megállapodnia. Ha a munkahelyen munkavállalói érdek-képviseleti szervezet nem működik, a felszolgálási díj felosztásának arányáról az üzemeltetőnek a közreműködőkkel kell írásban megállapodni.[7] A rendelet által szabályozott kötelező megállapodás számos jogi kérdést vethet fel. Amennyiben kollektív szerződéskötésre jogosult szakszervezettel kerül aláírásra a megállapodás az vitathatatlanul kollektív szerződéses rendelkezéssé válik. Amennyiben nem jogosult kollektív szerződés megkötésére a szakszervezet (tagjainak száma nem éri el a munkáltatóval munkaviszonyban álló munkavállalók létszámának 10 %-át), de aláírásra kerül a megállapodás és később az egyéni munkaviszonyokra normatív erővel hat, az már viszont több értelmezési problémát okozhat. Ha a munkáltató - szakszervezet hiányában - az üzemi tanáccsal állapodik meg, akkor az normatív hatályú üzemi megállapodásként értelmezhető. Amennyiben sem szakszervezet, sem üzemi tanács nem létezik, akkor a rendelet szó szerinti értelmezése alapján a munkavállalókkal szükséges megállapodni a felszolgálási díj felosztásának szabályairól.

Szintén sajátos adózási szempontból az az eset, amikor a vállalkozó gyűjti be a borravalót (nem összekeverve a felszolgálási díjjal) és az ezt követően kerül felosztásra a munkavállalók között.

„Egyéb” esetek

A fentiekben felsoroltakon túl számos egyedi és sajátos szabály létezik még a vendéglátáson túlmenően is, melyek mind munkajogilag, mind adózásilag is külön-külön elemzendő kérdéseket vetnek fel. Például egy fodrászat helyzete  az egyéni vállalkozó esetében, ahol ha magának a vállalkozónak adjuk a borravalót, akkor az az egyéni vállalkozó bevételének fog minősülni, vagy a játékkaszinók alkalmazottaira vonatkozó szabályozás a közös tartókban elhelyezett "borravalóról",[8] ahol a munkáltató begyűjtési és felosztási jogosultságot köt ki magának, ezáltal éppen munkáltatói mivoltára alapozottan beékelődik a borravalót adó és kapó közé, megváltoztatva ezzel a juttatás eredeti jelentéshez kötődő jellegét és ebből következően az e címen való kifizetés társadalombiztosítási megítélését.[9] Utóbbi szabályozás a szerencsejáték tisztaságának biztosításáért mindenre kiterjedő részletességgel igyekszik szabályozni a borravaló adhatóságának és elfogadásának feltételeit és körülményeit (a játékasztalnál és zsetonpénztárnál kizárólag zsetonként, a belépőpénztárnál készpénzként fogadható el a borravaló; a játékasztalnál adott borravalót a borravalótartó mellett fel kell fektetni úgy, hogy az a videokamera által is ellenőrizhető legyen, stb.).

Összegzésként

Az Mt. által szabályozott tényállás összességében azt szabályozza, hogy ha a munkáltató a piaci megjelenése során (arculatának, üzleti tevékenységének kialakításakor, stb.) nem tartja kívánatosnak a borravalót, úgy azt jogszerűen tilthassa el és a munkavállalói kötelességszegést (quasi szerződésszegést) szankcionálja, illetve, hogy ha a borravaló elfogadására a fentiekben meghatározottak szerint lehetőséget ad, akkor éppen az, hogy a nyújtott vagyoni értékű szolgáltatáson közvetlenül a munkavállaló szerezzen tulajdont, ne pedig a munkáltató. A felszolgálási díj ettől eltérően egy kifejezett foglalkoztatáspolitikai intézkedésként fogható fel, biztosítva a közreműködő munkavállalók részesedését a nyújtott szolgáltatáshoz szorosan kapcsolódó díjból.

 

[1] http://hvg.hu/gazdasag/20170522_hallani_sem_akarnak_kotelezo_szervizdijrol

 

[2] Bankó Zoltán, Berke Gyula, Kajtár Edit, Kiss György, Kovács Erika: Kommentár a munka törvénykönyvéhez, Budapest: CompLex Wolters Kluwer, 235. o.

 

[3] 6. cikk (1)-(2) bekezdés

 

[4] EBH 2005. 1245.

 

[5] 1995. évi CXVII. törvény a személyi jövedelemadóról 1. számú mellékletének 4.21. alpontja

 

[6] 1997. évi LXXXIII. törvény a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól 26. § (7).

 

[7] 71/2005. (IX. 27.) GKM rendelet

 

[8] 32/2005. (X. 21.) PM rendelet „borravalók” című szabálya (63. §)

 

[9] BH2000. 182