A napokban kezdték el a hazai mozik vetíteni Ken Loach Sorry, we missed you (Sajnáljuk, nem találtuk otthon) című filmjét, ami húsbavágóan mutatja be a brit szolgáltatói-munkásosztályt sújtó dolgozói szegénység mindennapjait. A Mérce cikke.

A napi 10-12 órát hajtó önkizsákmányoló csomagfutár, a gyerekeit a távolból két beteg között hangpostaüzeneteken keresztül navigáló idősápoló anya figurái ismerősnek tűnnek a magyar nézők számára is. A film érzékletesen világít rá arra, hogy önmagában az a tény, hogy valaki dolgozik, szinte semmit nem mond el arról, hogy mennyire nyújt ez számára anyagi stabilitást és biztonságot.

Éppen ezért célszerű kritikusan gondolkodnunk arról is, ha önmagában a foglalkoztatottak számának bővülése vonul be valamiféle jóléti indikátorként a közbeszédbe.

Önmagában az a tény, hogy nőtt a foglalkoztatottak száma, semmit nem árul el arról, hogy milyen munkakörülmények és bérviszonyok között dolgoznak az emberek.

Bár idehaza a minimálbér emelésének és a tartós munkaerőhiánynak felhajtóereje van az átlagos bérszintre, ebből nem minden társadalmi csoport dolgozói részesednek egyforma mértékben. Ha ezzel párhuzamosan ugyanis csökkennek vagy elértéktelenednek a jóléti juttatások, illetve ha olyan alapszükségletek költségei nőnek brutális mértékben, mint a lakhatás, könnyen lehet, hogy egyes csoportok helyzete összességében nem hogy nem javul, hanem még romlik is.

Éppen ezért fontos összevetni a foglalkoztatási adatokat például a dolgozói szegénység mutatóival. Ez az adott korcsoportba tartozókon belül mutatja meg, hogy mekkora azon foglalkoztatottak aránya, akiknek a szociális transzferekkel (pl. családi pótlék, segélyek) együttes jövedelme nem éri el a mediánjövedelem 60%-át.

Az Európai Bizottság munkáját segítő Európai Szociálpolitikai Hálózat (ESPN) még 2019 májusában publikált átfogó tanulmányt az európai dolgozói szegénységről, amely több fontos eredményt is tartalmaz a magyarországi helyzet alakulásáról. Azóta az EUROSTAT bővítette a 2018-as adatokkal is a dolgozói szegénységgel kapcsolatos statisztikáit. Ezekből „csemegéztünk”.

A 2010-es, addig mért legalacsonyabb szintet követően 2017-re 5,4%-ról 10,2%-ra nőtt, azaz majdnem megduplázódott idehaza a dolgozói szegénységi ráta, amely 2018-ra az előző évi minimálbéremelés következtében 8,5%-ra mérséklődött.

Az adatokból kiderül, hogy a növekedés jobban érintette a dolgozó nőket, mint a dolgozó férfiakat. Ebben szerepet játszhat a közfoglalkoztatás elnőiesedése, valamint a főként nőket alkalmazó állami szektorok (szociális, közművelődési, egészségügyi) stagnáló bérei és így növekvő bérhátránya a munkaerőpiacon.

Az ESPN anyagából kiderül, hogy

2012 és 2017 között Magyarországon nőtt a legnagyobb mértékben a dolgozói szegénység az összes EU-s tagállam és a csatlakozni kívánó országok közül. A dolgozói szegénység mértékének növekedése más tagállamokban nem tapasztalt mértékben sújtotta a magyar nőket.

Nemzetközi összevetésben a nőkhöz hasonló mértékben romlott a diplomás dolgozói szegénység mértéke is. Bár 2018-ra mérséklődött a hazai diplomások körében tapasztalható dolgozói szegénység, még mindig közel négyszerese a 2010-es szintnek. Ilyen mértékű növekedés sem az alapfokú, sem a középfokú végzettségűek esetén nem volt idehaza megfigyelhető.

A családpolitikai támogatások perverz újraelosztó rendszere mindennél jobban tükröződik a különféle háztartások dolgozói szegénységének alakulásában. Az egyszülős – azaz, mint pontosan tudjuk –, jókora többségében anyák által vezetett gyerekes háztartásokban 2010 és 2018 között 11,7%-ról 24,3%-ra változott a dolgozói szegénység mértéke. Míg a gyerekes, két vagy több felnőttel bíró háztartásokban 7 százalék körüli ez az arány mindkét évben.

A családi pótlék, amely csaknem harmadával csökkent, megalázóan szimbolikus összeggé inflálódik az egyszülős háztartásokban, miközben egy egyedülálló szülő egyértelműen csakis a gyerekére és a magára fordított idő kárára tudná csak többletmunkával kompenzálni a bevétel hiányát.

Az egyszülős háztartások ilyen mértékű lecsúszási kockázata egyébként Magyarország mellett pont a filmben látható Egyesült Királyságban volt megfigyelhető az elmúlt egy évtized adatai alapján. Ott 2010-ben az egyszülős háztartások esetén 17,6%, 2018-ra a becslések szerint már 29% nézett szembe a dolgozói szegénységgel.

Aki látta Ken Loach előző, Én, Daniel Blake című alkotását, nem felejti el az egyedülálló, kétgyerekes Katie figuráját, aki végső elkeseredésében prostitúcióra kényszerül, hogy a konkrét éhezéstől magát és gyermekeit megmentse.

Az elmúlt évtized hazai dolgozói szegénység rátájának növekedése kifejezetten azokra a háztartásokra volt jellemző, amelyek közepes vagy magas munkaintenzitásúnak minősülnek, azaz ahol a felnőttek szinte kivétel nélkül teljes állásban dolgoznak.

Ebben nyilván szerepe van a közmunkának, amely megfelelő szintű bérezés nélkül emeli a közmunkást a statisztika szemében foglalkoztatottá. De szerepet játszhat ebben az a fentebb említett fejlemény is, hogy egyes szektorokban a dolgozók bérszintje változatlan, azaz sokaknak alig vagy egyáltalán nem emelkedett a bére az elmúlt 10 évben.

A dolgozói szegénységgel kapcsolatos statisztikákban tehát pontosan, sőt megdöbbentő módon rajzolódik ki a „munkaalapú” társadalom szlogenje mögött rejlő valóság árnyoldala. Idehaza épp úgy, mint Ken Loach filmjének helyszínén, Nagy-Britanniában. Munkát lehet, hogy ad, de megélhetést már nem feltétlenül.

Azzal pedig, hogy az egyszülős, elsöprő többségben nők által vezetett családokat hagyja elszegényedni, a kormány szelektív nőpolitikájáról is többet árul el, mint bármely más mutató.

Forrás: Mérce

Ha tetszett a cikk, LIKE-old Facebook oldalunkon!

 

Eseménynaptár

Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ