A gyakran sikersztoriként tálalt magyar autóipari fellendülés hátterében brutális túlórák, súlyosan egészségkárosító munkakörülmények és embertelen munkaszervezés állnak. Ezeket és a lehetséges megoldásokat térképezi fel munkások tapasztalataira is építve a Fókuszban Kecskemét: Munkafeltételek a dél-alföldi autóiparban című szakszervezeti kiadvány. Kérdés ugyanakkor, hogy Magyarország gazdasági pozíciójában mekkora mozgástere van a szakszervezeteknek – írja a Mérce.

„Hazajössz szombat délután, viszont vasárnap már kezded a hatnapos éjszakait, és így szabadnap nélkül végignyomod a hat napot, a következő hét vasárnap reggelig. (…) És akkor így összezuhanva hazamész és azt kérdezed magadtól, hogy >Úristen, ez mi?<… És (…) ha soron dolgoztunk, állandóan emelték a darabszámot. Már így is látták a főnökök, hogy nem győzzük, nem bírjuk, de még minket néztek hülyének” (6. old.).

A magyarországi autóiparról sok szó esett az elmúlt években: ki-ki a gazdasági felzárkózás motorját, a nagy sztrájkok terepét, az elszabadult melósbéreket, a német gazdaságnak való kitettségünk szimbólumát vagy éppen a következő válság előszobáját látja benne.

Arról kevesebbet lehetett tudni, hogy milyen most dolgozónak lenni az ipari termelésünk több, mint egyharmadát kitevő ágazatban. A Vasas Szakszervezeti Szövetség Fókuszban Kecskemét: Munkafeltételek a dél-alföldi autóiparban című kiadványa többek között erre is választ ad. A Meszmann T. Tibor (CELSI, Helyzet Műhely) által szerkesztett kiadvány a kicsit félrevezető címmel ellentétben nem elsősorban Kecskemétre fókuszál, hanem részben a magyar autóipari dolgozók, illetve szakszervezetek mindennapjaiba nyújt bepillantást, részben egészen tág perspektívából mutat be társadalmi folyamatokat a globális autóipar változásaitól kezdve a magyar munkások jogainak alakulásáig. Talán a legfontosabb felismerés, ami kirajzolódik a kiadványból, hogy

hiába a más szektorokhoz képest relatíve magas bér, a dolgozók szempontjából a meghatározó élmény mégsem ez, hanem az alig elviselhető munkaintenzitás, a rossz munkakörülmények, a rengeteg túlóra és a megbecsülés hiánya.

Megoldásként a szakszervezeteken keresztül érdekérvényesítést javasolja.

Kérdés, hogy az ország iparának a nemzetközi termelésben sok szempontból kiszolgáltatott pozíciója és a munkajogok hazai helyzete mellett milyen stratégia és mekkora mozgástér áll a szakszervezetek rendelkezésére.

A kiadvány alapja egy kutatás, aminek keretében Kecskeméten dolgozó autóipari munkásokkal és a Vasas szakszervezet különböző tisztségviselőivel készítettek összesen 40 interjút 2018 júniusa és 2019 áprilisa között.

A kutatás kiindulópontja a fluktuáció, vagyis a dolgozók gyors cserélődésének jelensége volt, ami nemcsak a dolgozók mindennapi tapasztatait tömöríti magába, hanem munkáltatói szempontból is fontos probléma. Az elemzés a dolgozókkal folytatott beszélgetések alapján alakult ki. Így derült fény olyan problémákra, amik első ránézésre nem esnek közel a fluktuáció témájához, mint a nők helyzete vagy a munkavédelem.

A kiadvány tehát egy részvételi folyamat eredménye, hiszen már a téma körülhatárolása is a dolgozók személyes tapasztalatain, problémafelvetésein alapult. Abból a szempontból is közös munka áll a kiadvány mögött, hogy a projektet kezdeményező Szakszervezet és Meszmann T. Tibor szerkesztő közösen alakították a tartalmát. Rövidebb tanulmányok, esszék és interjúk mellett autóipari dolgozók személyes beszámolói is hangsúlyos helyet kaptak, így a végeredmény egy kísérleti műfajú, néha kicsit kaotikus, de nagyon sokszínű és izgalmas anyag.

Az autóipari felfutás árnyoldalai

A statisztikailag magas béreket árnyaló tényezők közül a legfontosabbak a hosszú távon szinte elviselhetetlen munkaintenzitás és munkakörülmények. Ezen belül az egyik legnagyobb probléma a munkaidő és a műszakok szervezése, ami az új Munka Törvénykönyvének köszönhetően végletesen rugalmassá vált.

A dolgozók elmondása szerint a három műszakos beosztás mellett olyan gyakori a hétvégi munka és a túlórázás, hogy gyakran egy összefüggő szabad napjuk sem marad egy héten vagy akár 20 napon keresztül.

Ha csak a törvényileg előírt 11 óra telik el két műszak között, akkor az otthon töltött idő még arra sem elég, hogy kipihenje magát az ember, nemhogy arra, hogy a szeretteivel időt töltsön. A lakhatási költségek Kecskeméten gyorsabban nőttek az elmúlt években, mint a bérek, így sokaknak csak az ingázás jön szóba, így viszont az utazás 2-3, akár 4 órát is elvehet a pihenőidőből.

Ahogy Kovács Anikótól, a Vasas nőbizottságának ügyvivőjétől megtudjuk, a női dolgozók számára még a kevés fennmaradó idő sem a pihenésé, hiszen rendszerint rájuk hárulnak a háztartási munkák és a gyerekneveléssel kapcsolatos feladatok.

Bár a nők számára új lehetőség, hogy a munkaerőhiány hatására egyre nagyobb számban alkalmazzák őket a gyárakban, a túlóráztatás terheit is nagyobb arányban viselik, mint férfi munkatársaik vagy férjeik.

A munkaidő-probléma mellett olyan szemléletes példákat említenek, minthogy ha sok a munka, akkor ki kell hagyni az ebédet, vagy hogy nem mernek inni a gyártósoron, mert félő, hogy nem lesz idejük kimenni mosdóba. A munkavédelem és biztonság területén szintén nagyon súlyos hiányosságokról számolnak be a dolgozók.

Nem csak a megfelelő védőfelszerelés és a kockázatokról való tájékoztatás hiánya jelent nagy veszélyt a dolgozók egészségére, hanem a stressz és a leterheltség egészségügyi hatásai is. Ezt tovább súlyosbítják olyan munkáltatói intézkedések, mint például a cafeteria megvonása túl sok táppénzes nap esetén, ami arra kényszeríti a dolgozókat, hogy betegen is bejárjanak dolgozni.

Egy másik meghatározó élmény, ami felülírja a statisztikákban magasnak számító fizetést, a megbecsültség hiánya.

A dolgozók nem érzik magukat hasznosnak, nem kapnak visszajelzést arra, hogy számít a munkájuk, ahogy egyikük fogalmaz:

számok vagyunk, nem emberek

(2. old.). A beszámolókból az derül ki, hogy a felettesek tipikusan nem vállalnak felelősséget a létszámhiányból vagy rossz menedzsmentből fakadó működési problémákért, ehelyett a dolgozókat hibáztatják, szidják vagy fenyegetik. Szemléletes példa, hogy rendszeresen állítanak be új dolgozókat betanítás nélkül a gyártósorra, akik, ha nem tudják hozni a darabszámot – márpedig borítékolhatóan nem fogják tudni –, akkor számonkérik, megalázzák őket.

Kovács Anikó elmondása szerint a megbecsülés hiánya még élesebben jelentkezik a női dolgozóknál: nekik mindig jobban kell bizonyítaniuk, másodrendűnek érzik magukat, mivel hiába dolgoznak jól, annyira sincsenek elismerve, mint férfi munkatársaik.

Az önbecsülés hiánya abból is fakad, hogy az autóipari dolgozó viszonyítási alapja nem feltétlenül a többi hasonló képzettségű magyar munkás, hanem részben az iparágban vagy az adott cégnél dolgozó többi, nyugati munkavállaló.

Ahogy Meszmann T. Tibor kérdésemre kifejtette, a magyar dolgozók tudják, hogy Németországban az anyavállalatnál dolgozni teljesen mást jelent, ott a munkások büszkén viselik a vállalat pólóját, társadalmi presztízst is ad nekik a munkahely.

Itthon természetesen sokan választották ezt a szektort a magasabb bérek miatt, ám ezt tipikusan kényszernek élték meg. Nagyon sokan azért dolgoznak itt, mert el vannak adósodva, és más, számukra elérhető szektorok fizetéséből nem tudnák fizetni a hitelüket. Ahogy Kovács László munkavédelmi szakember (VDSZ, Európai Szakszervezeti Szövetség) is említi, a német „kollégákhoz” való viszonyítás a bérszint megítélésére is kihat.

Ha a magyar dolgozó azt látja, hogy ezzel a bérrel „még mindig le van maradva ahhoz képest, aki kint láblógatva keres ötször ennyit” (29.). A bérkülönbségből fakadó frusztráció már csak azért is jogos, mert egy termelési láncon belül a kelet-európai dolgozók szükségszerűen rosszabb pozícióban vannak, mint a nyugati anyacégnél dolgozó társaik. Sajnos a kiadvány nem fejti ki ezt a témát, pedig a szakszervezeti stratégia szempontjából kulcsfontosságú lehet.

Az egyenlőtlen pozíció egyik oka az, hogy az értéklánc csúcsán álló cégeknek lehetőségük van nagyon erősen megversenyeztetni mind a leányvállalatokat, mind a nekik termelő beszállítókat, ami lenyomja az itteni béreket. A másik ok az, hogy egy cégen belül sem feltétlenül felel meg a megtermelt hozzáadott értéknek a bérkülönbség.

Az Audi példáján azt láthatjuk, hogy

a német dolgozók 2,5-3-szor nagyobb arányban részesülnek a hozzáadott értékből, mint a magyarok.

Ráadásul ez a szám jóval magasabb is lehet, ha figyelembe vesszük a transzferárazást, ami az anyavállalatok bevett módszere arra, hogy a cégen belül termelt bevételeket és költségeket a saját javukra torzítsák.

A kívülről rendkívül nehezen nyomon követhető cégen belüli tranzakciók manipulálása eredményeképpen gyakorlatilag alig lehet megállapítani, hogy mekkora a termelékenysége a magyar autóipari munkásnak, pedig hagyományosan ez a szakszervezeti bérkövetelés egyik alapja.

Hogyan lehetne javítani a munkafeltételeken?

A kiadvány válasza nem túl meglepő módon a szakszervezetek erőteljesebb szerepvállalása a munkahelyi viszonyok formálásában. Ennek előfeltétele egyrészt, hogy a dolgozók taggá váljanak és aktívak is legyenek a szakszervezetben. Másrészt, maguknak a szakszervezeteknek is hatékony stratégiát kell találni mind a dolgozók bevonására, mind a munkáltatókkal való tárgyalásra. Harmadrészt pedig a munkáltatók részéről is szükséges az a hozzáállás, hogy „a munkavállalót ne ellenfélnek tekints[ék], hanem partnernek, akivel együtt dolgoz[na]k azon, hogy mindannyian jó munkahelyen tudjanak dolgozni” (33. old.).

A szakszervezetisekkel készült interjúkban visszatérő elem, hogy

a szakszervezet csak a dolgozók érdemi részvételével tud jól működni.

Ez az elsőre magától értetődőnek tűnő állítás azt az ellentmondást tükrözi, hogy a dolgozók gyakran azért nem aktivizálódnak, mert nem látják a hatékony szakszervezeti fellépést, miközben a szakszervezeti tisztségviselők szemszögéből pont azért nem tudnak igazán hatékonyak lenni, mert ha kezdeményeznek valamilyen akciót vagy kiállást, akkor nem lehet a dolgozók részvételére számítani.

Ezt az ördögi kört a szakszervezetek képviselői szerint elsősorban kommunikációval, informálással lehet megtörni

– ez a kiadvány is a Vasas ilyen irányú törekvésének a része. A legtöbb interjú azt sugallja, hogy sok dolgozónál az első falat kell lebontani, ha már jobban belelát a szakszervezet munkájába, vagy személyes tapasztalata lett arról, hogy számíthat a segítségükre akár kisebb ügyekben, akkor már könnyebben bevonhatóvá válik.

Persze a fluktuáció problémája itt is felüti a fejét: egy folyamatosan cserélődő dolgozói állományt sokkal nehezebb megszervezni.

A fluktuációnak ugyanakkor pozitív hatása is lehet: Győrfi Gábor munkavédelmi szakértő szavaival a munkavédelem területén felkavarodott az állóvíz és jobban előtérbe kerülhettek a biztonságos munkahelyre vonatkozó követelések, míg korábban főleg a magasabb bérekre és a bejelentett munkahelyre irányuló igények jelentek meg.

A szakszervezeti mozgástér korlátai Kelet-Európában

Ha az olvasó a Vasasról és az autóipari szakszervezetekről a rabszolgatörvény utáni tiltakozásokra és sztrájkokra, sztrájkfenyegetésekre asszociál, akkor meglepő lehet a kiadvány szelíd hangvétele. A megszólalók által említett tipikus szakszervezeti tevékenységek sokkal inkább az egyes munkásokkal szembeni jogsértések megakadályozására, a munkások panaszainak összegyűjtésére és a menedzsment felé való közvetítésére irányulnak, semmint közvetlen konfrontációra.

Ezzel még önmagában nem lenne probléma, hiszen igazat lehet adni Bere Ferencnek a Vasas Regionális Képviselete ügyvivőjének, aki a bokszoló felkészüléséhez hasonlítja a szakszervezeti építkezést: először fel kell mérni az ellenfél módszereit, erejét ahhoz, hogy éles meccsen tudjunk kiállni ellene. Ugyanakkor valahogy erről az éles meccsről nem igazán esik szó a kiadványban.

Ami ezzel szemben sokkal hangsúlyosabb, az a párbeszéd és az, hogy a munkáltatónak és a munkásnak közös érdeke a dolgozók bevonása, a visszajelzéseik beépítése és végső soron az, hogy a mindenki jól érezze magát a munkahelyen. Egyes pontokon olyannyira a munkáltatók érdekei vannak hangsúlyozva, ami már jobban emlékeztetheti az olvasót egy menedzsment tankönyvre, mint egy szakszervezet álláspontjára.

Ezzel éles kontrasztban áll a kiadvány utolsó írásának hangvétele, amiben a német szakszervezet (az IG Metall) tisztségviselői, Heiko Maßfeller és Varga Marika vázolják fel a dolgozói érdekképviseletek jelenlegi nehézségeit és feladatait. Bár ők is kitérnek arra, hogy a dolgozók és a szakszervezetek bevonásából a vállalatnak is származhat haszna, mégis jobban hangsúlyozzák a konfliktusokat, és azt, hogy a munkáltatók hogyan próbálják ellehetetleníteni a szakszervezetek törekvéseit jogi kiskapuk keresésével, fenyegetéssel, megfélemlítéssel. Kiemelik, hogy ha a jelenleg zajló változások a piac és profit törvényeinek alávetve mennek végbe (54.), akkor a munkások érdekei szükségszerűen háttérbe fognak szorulni és ez ellen erőteljesen fel kell lépni.

Bár a Vasas az egyik legharcosabb szakszervezet Magyarországon és számtalanszor bizonyította, hogy nem fél a konfrontációtól, a kiadvány nagy része mégis teljesen más megközelítésről árulkodik, mint a német szakszervezetisek fenti hozzáállása. Mégis mi magyarázza ezt a kontrasztot? Ahogy a kiadványban is történik rá utalás, a magyar és német (vagy nyugat-európai) dolgozói érdekképviselet közötti különbségnek sok strukturális oka van a törvényi keretek adta mozgástértől kezdve a történelmi előzmények hatásáig.

Az egyik ok, ami miatt nem lenne bölcs a német szakszervezetisek hangvételét számonkérni magyar társaikon, az az a tény, hogy a termelési lánc különböző pontjain, eltérő pozícióban lévő munkáltatókkal szemben kell érvényesíteniük a dolgozók érdekeit, ez pedig a választott stratégiájukat is erősen befolyásolja.

A kelet-európai, azon belül a magyar gazdaság külfölditőke-függősége és az Európán belüli munkamegosztás a gazdaság minden területén eltérő helyzetbe hozza a hazai cégeket, illetve az itteni leányvállalatokat a nyugat-európai cégekhez képest, aminek terhét könnyen a munkásokra hárul. Ahogy a befejező tanulmányában írja Meszmann (51–52. old), a rendszerváltást követően a multinacionális cégek ki tudtak lobbizni egy olyan szabályozási környezetet, amiben a szakszervezetekkel való együttműködés csak formális volt és amiben a dolgozók sokkal kiszolgáltatottabbak voltak, mint Nyugat-Európában.

Ez a tendencia felerősödött 2010 után, elsősorban az új Munka Törvénykönyvével, majd pedig a munkajogi szabályok 2018-as újabb lazításával, az ún. rabszolgatörvénnyel. Bár Maßfeller és Varga is felhívják a figyelmet, hogy Németországban is nehéz dolga van a szakszervezeteknek, az kijelenthető, hogy egy adott cég különbözőképpen bánik a dolgozóival az anyavállalat és a leányvállalatok esetében attól függően, hogy az adott országban mekkora a mozgástér a dolgozók kihasználásában. Ahogy fentebb a bérek kapcsán is előkerült, Gerőcs Tamás és Meszmann T. Tibor elemzéseikben kimutatják, hogy mind a kelet-európai leányvállalatok, mind a beszállítók nagyon erős versenynek vannak kitéve, ami a gyakorlatban sokszor a munkások érdekeinek sérelméhez vezet.

Bár a kiadványban a munkáltató kivonulása az országból a vállalat számára fenyegető forgatókönyvként jelenik meg, a megélhetésüket féltő dolgozóknak ez még nagyobb veszély, ami ténylegesen visszafoghatja a konfrontációra való hajlandóságot. A szakszervezeti mozgásteret az is befolyásolja, hogy mivel egyazon termelési folyamat egyes szakaszai nem egy szervezeti egységen belül történnek, a magyar munkavállalókat érintő döntések sokszor nem helyben dőlnek el, hanem a központban, amire legfeljebb az ottani dolgozói érdekképviselet tud nyomást gyakorolni.

A kecskeméti autóipari dolgozók példáján láthatjuk, hogy milyen állapotok jönnek létre a biztonság, a munkakörülmények tekintetében még egy olyan iparágban is, ahol a dolgozók sok szempontból kedvező helyzetben vannak más ágazatok munkásaihoz képest.

A gyakran sikersztoriként tálalt autóipari szakosodás mögött ráláthatunk a kelet-európai dolgozók kiszolgáltatottságára, amelyet nem kompenzálnak az emelkedő bérek.

A kiadvány jámbor hangvétele ehhez képest elfedi az alapvető érdekkonfliktust a dolgozók és a munkáltatók között, ami szomorú illusztrációja annak, hogy a nemzetközi termelési lánc e pontján egy szakszervezet mennyire rá van kényszerítve a kompromisszumkeresésre.

Ennek fényében nyer igazán értelmet a kiadványban is felbukkanó nemzetközi szolidaritás és együttműködés a szakszervezetek között, mint az egyetlen elképzelhető feloldása a globalizált termelési folyamat és a helyi szinten szerveződő ellenállás ellentmondásának. Ehhez képest a kiadvány néha úgy tesz, mintha ez az ellentmondás nem létezne. Ez abból a szempontból érthető, hogy a cél részben egy párbeszéd a munkáltatókkal, meggyőzésük arról, hogy a dolgozók bevonása nekik is érdekükben áll.

Ugyanakkor a kiadvány így nem néz szembe két fontos dilemmával: 1) milyen stratégiát lehet választani a termelési lánc e pontján és 2) milyen lehetőségei vannak a nemzetközi szakszervezeti szerveződésnek. Utóbbi szempontjából optimizmusra adhat okot a Vasas és az IG Metall együttműködése. A németországi dolgozóknak bizonyos értelemben az itteni munkafeltételek javítása is érdekében áll, hiszen az olcsó és kizsigerelhető munkára szakosodó kelet-európai autógyártás az ő munkahelyeiket is veszélyezteti.

Az elmúlt évek munkaerőhiánya létrehozott egy látszólagos érdekközösséget a munkáltatók és a dolgozók között: mindkét félnek rossz a túl magas fluktuáció.

Ugyanakkor a kiadvány megjelenésének évében már látható, hogy sötét fellegek gyülekeznek az európai autóipar felett.

Egyre több jel utal arra, hogy visszaesés, leépítések várhatóak az iparágban, ami könnyen kiélezheti az alapvető érdekellentétet a munkáltatók és munkások között. Egy ilyen konjunktúraérzékeny iparágban, mint az autóipar, aminek az állapota ráadásul a magyar gazdaság egészére kihat, különösen fontos választ keresni a szakszervezetiség fenti két dilemmájára.

Forrás: Mérce