Mivel tudhat többet az az osztrák vagy svájci bolti eladó, aki ugyanannál a cégnél háromszor-ötször annyit keres, mint a teljesen azonos munkát végző magyar kollégája? És általában véve miért magasabbak a bérek nyugaton, amikor semmivel sem szebbek, jobbak vagy okosabbak az ott élők? A dolog nyitja a termelékenység, ami sajnos Magyarországon nagyon alacsony, ezért pedig eltérő mértékben ugyan, de mindenkit felelősség terhel – olvasható az Indexen.

 Lassan már a csapból is az folyik, hogy Magyarországon tombol a munkaerőhiány, számos szektorból tízezernyi dolgozó hiányzik. Ez pedig a béreket is elkezdte felfelé tolni, hiszen ha kevés a munkára jelentkező, akkor a cégeknek jobban kell versenyezni értük. Ami már csak azért is ironikus, mert maga a munkaerőhiány is elsősorban azért alakult ki, mert aki teheti, nyugatabbra – sőt, akár már Szlovákiába – megy a magasabb bérek után.

A közelmúlt egyik legolvasottabb cikke például arról szólt, hogy Makón és Szombathelyen a Lidl 304 ezer forintos bruttó fizetésért plusz bőkezű további juttatásokért keres főpénztárost. Aminek kapcsán a Facebookon tömegével jelentek meg azok a kommentek, amelyek szerint már éppen ideje volt emelni a béreket, de még tovább kellene, hiszen például Ausztriában jóval többet keresnek a boltosok, holott ugyanazt a munkát végzik. Ergo a cégek nyerészkednek a magyar munkavállalón, és ha kevesebbet nyerészkednének, nyugodtan tudnának többet is fizetni.

Az adatokat átfutva valóban szembetűnőek a különbségek. Ha a Lidl példájánál maradunk:

míg Magyarországon egy átlagos bolti alkalmazottat 190 ezres, Budapesten és egyes nagyobb városokban 209 ezres bruttóért vesz fel a cég,

addig Ausztriában egy hasonló munkakörben havi átlag nagyjából 2000 eurós, azaz több mint 600 ezer forintos bruttót lehet keresni.

De ez még mindig semmi Svájchoz képest, ahol a Lidlben 4000 frank, azaz 1,1 millió forint (!) a havi minimum bér. Igen, egymillió és százezer forint jár az eladónak.

Bulgáriában viszont helytől függően 550 és 900 leva, azaz 90-140 ezer forint a Lidl bolti eladóinak bére. 

Viszont a Lidl magyarországi leányvállalata mindössze 3 százalékos nyereséggel dolgozik, és a nagyon eltérő bérek ellenére egész Európában nagyjából hasonló számokat hoz a cég, tehát nem kifejezetten nyerészkedik a dolgozóin. Ez abból a szempontból nem meglepő, hogy a kiskereskedelemben elég nagy verseny folyik a különböző láncok között, emiatt pedig nem is igazán engedhetné meg magának a túlzott nyerészkedést. 

De ha nem a közvetlen kizsákmányolás az ok, akkor mégis hogyan lehet, hogy ugyanazért a melóért ennyire eltérő béreket lehet kapni Európa-szerte?

Termelni, termelni, termelni

A dolog nyitja a versenyképesség tájékán keresendő, amit a magyar kormány is elég gyakran szajkóz. A neoklasszikus (köznyelvi nevén neoliberális) elmélet szerint a dolog nagyon egyszerű: a bérek a termelékenységtől függnek, azaz attól, hogy

egységnyi munka és pénz befektetésével

mennyivel több gazdasági értéket vagyunk képesek előállítani,

mint amennyivel indultunk.

Ez tehát végső soron azt jelzi, hogy a munkával mennyi hasznot tudunk termelni, aki pedig többet, az nyilván gazdagabb lesz.  Na de hogyan következik ebből, hogy a Lidl svájci boltosai ugyanazért a munkáért öt és félszer annyit kapnak, mint a magyarok?

Erre a fenti modell nemzetközi kiterjesztése ad választ, amely szerint a bérek azokban az országokban lesznek magasabbak, ahol nagyobb a termelékenység a külkereskedelmi forgalomba kerülő árukat és szolgáltatásokat előállító szektorokban. Ezekben az országokban ugyanis azonos munkabefektetés mellett több olyan dolgot tudnak termelni, amit külföldön is el tudnak adni, így pedig többet tudnak keresni. A sok befolyó pénz viszont felfelé húzza az árakat, illetve a többi, nem exportra termelő szektorban foglalkoztatottak bérét is.

Tehát nagy vonalakban arról van szó, hogy ha a gazdaság exportszektora nem elég termelékeny, akkor azokban a más szektorokban is alacsonyak maradnak a bérek, amelyek gyakorlatilag ugyanúgy működnek, mint nyugaton. Hiába van egy Prezink vagy néhány másik sikeres startupunk is, ha ezek csak néhány tucatnyi vagy pár száz embernek tudnak jól fizető munkát adni.

A termelékenységről végső soron jó (bár nem teljes) képet ad az egy főre eső GDP. Márpedig ha az európai országok egy főre eső GDP-jét összevetjük az egy főre jutó elkölthető jövedelemmel, akkor egy-két kivételtől eltekintve nagyjából azonos értéket kapunk.

Mit esznek a bajnokok?

Persze ez valahol magától értetődő: a fejlettebb országban nagyobbak a bérek. De mitől fejlettebb mondjuk Ausztria Magyarországnál, amikor az osztrákok nem szebbek és nem is jobbak nálunk, ráadásul nem ők találták fel a Rubik-kockát vagy a golyóstollat?

A termelékenység alapvetően három plusz egy dologtól függ:

mennyi tőkéje van egy adott országnak, és azt milyen jól tudja hasznosítani;

mennyire képzett a munkaereje, azaz a munkára fogható emberek mennyire jó minőségű munkát tudnak végezni;

illetve hogy a termelés milyen fejlettségű technológiával történik, azaz az emberi munkaerőt mennyire hatékonyan és jól tudja kiegészíteni a gépi munkaerő.

Ezt a hármat pedig a fejlődés-gazdaságtan domináns irányzata szerint mindenekelőtt a plusz egy tényező, azaz az intézmények tudják befolyásolni, pozitív vagy negatív irányba. Ezek egyrészt hatással vannak arra, hogy milyen munkatermelékenységi képességek alakulnak ki, másrészt arra is, hogy ezeket a képességeket mennyire tudja kamatoztatni a gazdaság. Ami magyarul annyit jelent, hogy az állami szabályozás, az oktatási rendszer, a jogrend és jogbiztonság és általában véve a gazdaságpolitika nagy hatással van a fentiekre.

A baj az, hogy Magyarország ebből egyik kategóriában sem áll jól:

nem elég képzett a munkaerő;

nem elég hatékonyak a cégek;

nincs elég tőke a hatékonyságnövelő fejlesztésekre;

és az állam jellemzően nem túl hatékony, amikor arról van szó, hogy ezeken a dolgokon segítsen.

Aminek a végeredménye az, hogy a magyar munkatermelékenység nemzetközi összehasonlításban elég gyenge. Amint a fenti grafikonon látszik, alig van olyan ország Európában, ahol kevesebb gazdasági értéket teremtene egy óra munka.

De akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha az exportot nézzük. Hiába döntöget rekordokat a magyar árukivitel, és hiába öntjük magunkból az Audikat és a Mercedeseket, ha általában véve az exportunk hazai hozzáadott értéke az egyik legalacsonyabb a világon. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy tetszőleges „Made in Hungary” termék értékének valójában csak a fele az, amit valóban magyar kéz tett hozzá. Az említett Mercedesek esetében pedig még ennél is sokkal kevesebb, hiszen ott csak karosszériaelemeket gyártanak és összeszerelnek. (Az Audinál motorokat is gyártanak, ami néhány fokkal komolyabb dolog.)

Ez persze nem azt, illetve nem csak azt jelenti, hogy nem dolgozunk elég keményen és sokat, vagy hogy az osztrákok okosabbak és intelligensebbek lennének nálunk. Ahogy azt sem, hogy ez csak és kizárólag a munkavállalók és a munkaadók hibája lenne, bár egy az egyben a politikára meg szegény nemzetünk nehéz történelmi sorsára sem lehet kenni az egészet. Mindazonáltal ezek közül mindegyik szerepet játszik valamilyen szinten abban, hogy ott tartunk, ahol.

A magyar ugar

Fizikai és anyagi tőkénk történelmi okokból jóval kevesebb van, mint Nyugat-Európának. Bár megkésve, de annak idején azért nálunk is megindult az eredeti tőkefelhalmozás, ezt azonban elsöpörte a két világháború, illetve a másodikat követő szocialista államosítás. A rendszerváltáskor pedig ami tőke volt, az elég átláthatatlan módon vándorolt olyan kezekbe, amelyek az esetek többségében nem tudtak túl jól bánni vele. 

Ez mondjuk annak a fényében nem meglepő, hogy míg nyugaton nagyobb részt az üzleti sikerek, addig nálunk a jellemzően a politikai kapcsolatok terelték a tőke útját. Utóbbi pedig jóval kevésbé hatékony eredményeket szül, elég csak a kvázi tőkepótlékként szolgáló EU-támogatások felhasználására gondolni. Tehát ami kevés tőkénk van, azt is elherdáljuk. És nem csak az állam csecsén felhizlalt nagyvállalkozói rétegről van szó: az OECD vonatkozó kutatásai szerint az egész magánszektorra jellemző, hogy a termelékenység és az innováció gyenge, a versenyképesség rossz. 

Termelékenységi lecke: Lidl versus CBA

Ha már előkerült a Lidl, érdemes megjegyezni, hogy hasonlóan fő versenytársához az Aldihoz, esetében egy elég innovatív vállalatról van szó, még ha kívülről úgy is tűnik, hogy ez csak sima kiskereskedelem, amit mindenhol ugyanolyan jól tudnak a világon.

Mind a Lidl, mind az Aldi relatíve kis családi cégként indult Németországban (utóbbi családi botrányairól nemrég hosszabban is írtunk), amelyek azzal kezdtek el hódítani, hogy a versenytársakénál jóval kisebb költségekkel, emiatt pedig olcsóbban tudtak működni. Mára mindkét cég több mint 10 ezer boltot üzemeltet.

Ezzel szemben a CBA bár sokáig rohamosan terjeszkedett Magyarországon, ma már elég jelentős állami segítséggel sem tudja felvenni a versenyt a tőkeerősebb és hatékonyabb német diszkontokkal. Ami azt jelzi, hogy bizonyos szempontból még a kiskereskedelem is lehet „exportra termelő” szektor, és a németek ebben is jobbak, mint mi.

Forrás: Index