Ha  a KSH nem teszi, a szakszervezetek kényszerülnek arra, hogy megoldják a tisztes bér nagyságának megállapításához szükséges megélhetési költségek kiszámítását és a nyilvánossággal történő megismertetését.

Előzmények:
Idézet a KSH Létminimum 2014 kiadványból

A szakszervezetek érzékenysége a létminimum mutatójának sorsával kapcsolatban abból ered, hogy a minimálbérek mértékére vonatkozó érdekvédelmi célok és a létminimum számítás között szoros a kapcsolat.

Mit mutatnak a tények?
– a létminimum szintjén való megélhetés havi jövedelemigénye egy aktív (dolgozó) felnőtt esetében 2014-ben a KSH kiadvány szerint: 87 350 Ft,
– 2015. évi bruttó 105 000 Ft –os  minimálbér nettó összege       68 780 Ft, a kettő közötti különbség, mondhatnánk a jövedelemhiány  21 000 Ft., másképpen kifejezve a 2015. évi  minimálbér nettó összege a 2014. évi létminimum  76%-ár éri csak el,
– egy 2 felnőtt-2 gyermekes család havi létminimuma 253 300 Ft, két minimálbéres kereső esetén a nettó bérhiány a családi pótlék+családi adókedvezmény figyelembe vételével is  közel 70 000 Ft.
– a szakszervezetek közösen képviselt stratégiai célja ma az, hogy a két érték közötti különbséget a minimálbérek fokozatos felemelése  belátható időn belüli felszámolja.
A feladat jelentőségét jelzi, hogy a létminimum alatt élők háztartások száma jelenleg 1,5 millió, az összes háztartás 35%-a  körül ingadozik és hosszabb távon jelentősen nőtt az arány.  2000-2005 között még 25% volt, azóta a növekmény 10%-os, csaknem 500 000 háztartással több került  a létminimum alatti jövedelemből élő kategóriába.

A KSH szakemberei éppen erre hivatkozva állítják, hogy úgymond „elavult" a mutató, mert  mostanra túl sok, illetve túl sokféle család került  a létminimum szintjére, vagy az alá. Erre hivatkozva javasolják a mutató számításának beszüntetését, és helyette mások kidolgozását. Mi, és az általunk a véleményezésbe bevont szakértők  viszont nem vagyunk meggyőzve a létminimum mutató használhatatlanságáról, vagy félrevezető tartalmáról.

Indokaink:
–  a létminimum szintje alá került háztartások számának felduzzadása, illetve annak időbeli alakulása meglehetős pontossággal tükrözi vissza a családok életkörülményeinek tényleges romlását, ezt igazolja a létminimum alatt élők arányának grafikonja: a folyamat  2006-ban kezdődik   az un. Gyurcsány csomag intézkedéseivel, pl. a 10%-os ÁFA emeléssel,  majd 2008-ban tovább gyorsul az életkörülmények romlása  (a gazdasági válság miatt megugró munkanélküliség, a nyugdíjak csökkentése, a 13. havi nyugdíj megszüntetése, az állami közalkalmazotti-köztisztviselői bérek befagyasztása miatt), 2010 után az új személyi jövedelem  adórendszer bevezetése, a további ÁFA emelés, az alanyi jogon járó  szociális támogatások befagyasztása csökkentette a családok jelentős részének vásárlóerejét,
– de a  nemzetközi statisztikák is jelzik az életkörülmények  széles körű relatív romlását idehaza:
– a háztartások élelmiszerfogyasztása Magyarországon, Bulgária után a legkisebb az unióban (2010-es adat),
– a teljes háztartási fogyasztás  az  EU-ban  a legalacsonyabb 4-be került  ( Litvánia, Románia, Bulgária társaságában),   2005-ben   a V4 országok között a második legjobb volt a magyar adat, 2010-re az utolsó helyre került  és ez ma is így van.

Mi tehát nem látjuk annak a bizonyítékát, hogy a létminimum számítás az általa érintett kör megnövekedése miatt elavult volna, szerintünk a  családok érintett részében éppen hogy reálisan tükrözi az életkörülmények romlását.

  Módszertanilag különösen hasznosnak találjuk, hogy a mostani létminimum számítás az élelmiszer fogyasztásból kiindulva a teljes fogyasztásra ad elvárható minimális jövedelem kalkulációt: így figyelembe veszi pl. a lakhatás, a közlekedés, a mobil kommunikáció, a képzés, az egészség megőrzés, a  pihenés-relaxáció költségeit is.

   Az igaz, hogy a létminimum mutatója nagyobb megélhetési költséget mutat ki, mint ami a fizikai  létminimum (élelmezés, lakás, öltözködés), de a szakszervezetek ezt a mutatót nem is így, tehát nem a mélyszegénység jelzőszámaként értelmezik, hanem  az aktív  dolgozók, a munkavállalók létminimumaként, amely ahhoz kell, hogy a dolgozó a munkaképességét és a munkaerő piaci versenyképességét megőrizze. Ez pedig többe kerül, mint az étkezés, a lakhatás  és a ruházkodás költsége, ebben ténylegesen benne kell lennie akár a személyautó használat költségeinek (lásd a tömegközlekedéssel kellő napi gyakorisággal nem elérhető  településeket), a mobiltelefon használat mindennapos szükségletté válását, a rendszeres képzésnek és önképzésnek az állás megőrzésben-állás szerzésben betöltött szerepét,  az egészségmegőrzés költségét, stb. Mindezekre a költségekre a munkavállalók esetében nagyrészt a bérnek  kell fedezetet nyújtania, és nemcsak az átlag bérnek, hanem a legalsó bérszintnek, a minimálbérnek is. Ma azonban ez a követelmény nem érvényesül, mert  adataink szerint a nemzetgazdaságban  foglalkoztatottak közel 20%-ának, kb. 750 ezer főnek a havi keresete, nevezetesen a  minimálbéresek, illetve a minimálbért csak kevéssel meghaladóan keresők bérének a nettó értéke nem éri el létminimum összegét.
Úgy gondoljuk,  ez a sokaság megérdemli azt, hogy továbbra is létezzen olyan statisztikai mérés, amely összeveti a legkisebb bérek nagyságát a megélhetési költségek által indokolt nagysággal, az elvárható jövedelemmel és amely figyelmeztetésül szolgál valamennyi munkaadó, köztük az állami munkaadó számára is, hogy tegyen erőfeszítéseket  az elvárható és a tényleges bér közötti eltérés felszámolására. Ha erre az igényre,   mondhatnánk a tisztes bér elvárható mértékének megállapítására van jobb módszer, mint a mostani létminimum számítás, azt szívesen megismernénk.
 
   Ugyanakkor nem kívánjuk elfogadni, hogy módszertani nehézségekre hivatkozva egyszerűen folytatás nélkül kiiktassák az e célra ma legjobban felhasználható mérőszámot, azt pedig még kevésbé  tartjuk elfogadhatónak, hogy a  jövőben a fizikai létminimum, a mélyszegénység mérésére szűkítsék le a megélhetési költségek számítását és csak ez a hazai mutató álljon  rendelkezésre  a minimálbér nagyságának, színvonalának megítéléséhez (amelynek persze az a jó tulajdonsága valóban meg lesz, hogy kisebb népesség számot fog érinteni).

   Szeretnénk, ha a KSH, a maga megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélyével, a jövőben is  végezne olyan méréseket, amelyek  minimálbér méltányos nagyságának megítéléséhez felhasználhatók. Ha ezt nem sikerülne biztosítani, akkor a szakszervezetek kényszerülnek arra, hogy a civil szférával összefogva, maguk oldják meg a tisztes bér nagyságának megállapításához szükséges megélhetési költségek kiszámítását és a nyilvánossággal történő megismertetését.

2015/08/07
Lajtai György
Munkástanácsok