Az utóbbi időben ismét fölerősödött a vita arról, hogy az állam vajon valóban kihátrál-e a társadalombiztosítás nyugdíjága mögül, és a jövőben tényleg nem vállal-e garanciát a nyugdíjak kifizetésére. Az aggodalom kiindulópontja a 2012-ben hatályba lépett alaptörvényben keresendő, amely elvetette a korábbi alkotmány egyértelmű szövegezését, amely szerint minden magyar állampolgárnak joga volt a szociális biztonsághoz, és öregkorára a megélhetéséhez szükséges ellátásra volt jogosult – olvasható a Világgazdaságban.
Az alaptörvény szerint ezzel szemben az állam csak törekszik arra, hogy a magyaroknak szociális biztonságot nyújtson, és szó sincs arról, hogy ez a megélhetésükhöz szükséges mértékű ellátást jelentene, csak a törvényben meghatározott, vagyis bármikor csökkenthető támogatáshoz van joguk.
Az öregeknek még ehhez sem, mert Magyarország az időskori megélhetés biztosítását (az egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával és önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével) csak elősegíti, nem úgy, mint a régi alkotmányban, amely szerint az állam az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével megvalósítja.
Mit jelent ez a valóságban? Nyilvánvaló, hogy az új szabályozás sokkal puhábban, sokféle értelmezési lehetőséget megengedve és a számonkérést gyakorlatilag kizárva fogalmazza meg az állam kötelezettségeit. Ezt sokan úgy értelmezik, hogy az állam a jövőben nem vállal semmilyen kötelezettséget a nyugdíjak kifizetésére, ez azonban erősen túlzó megállapítás – ha csak ezt a rendelkezést vesszük figyelembe.
Egy további szabály azonban erősen gondolkodóba ejtheti az állam megbízhatóságában mégannyira hívő embereket is. Ez a gyermekek szülőtartási kötelezettségének elrendelése.
Az alaptörvény – a kínai alkotmány mintájára – tartalmaz egy vadonatúj rendelkezést, amellyel a rászoruló idős szülők eltartását a nagykorú gyermekek kötelezettségévé teszi. Nem lenne ezzel a rendelkezéssel semmi baj, ha a társadalombiztosítás születése előtti évszázadokban élnénk, hiszen az emberiség történelmének túlnyomó részében a család kötelezettsége volt – a gyerekek mellett – az öregek eltartása is. Egészen 1891-ig, a bismarcki öregségi segélyrendszer bevezetéséig. Akkortól fogva ugyanis az összes európai társadalomban lépésről lépésre központosították az idősek eltartását, és létrehozták a folyó finanszírozás elvére épülő társadalombiztosítási nyugdíjrendszereket (nálunk 1927 óta működik).
Az eltartási munkamegosztás nagyon egyszerű: a család feladata a gyerekek felnevelése, a társadalom feladata az öregek eltartása. Ezért fizetünk aktív korunkban mindvégig nyugdíjjárulékot – az így képződött bevételt osztjuk el a mindenkori nyugdíjasok között a megszerzett jogosultságuk arányában, természetesen abban a reményben, hogy mire mi is megöregszünk, a verejtékes munkával kiérdemelt nyugdíjunkat a minket követő aktív generációk befizetései fedezik majd.
Az alaptörvény rendelkezése ezt a 125 éves hallgatólagos társadalmi megállapodást írja felül, és egyetlen mondattal visszarepíti a kötelezett gyermekeket a 19. századba, amikor még nem is derengett a társadalombiztosítás hajnala.
Mindezzel két súlyos probléma is van. Az egyik az, hogy a központosított járulékfizetési kötelezettség változatlanul fennmarad, így az aktív (nagykorú) gyermek egyrészt fizeti a keresete után a nyugdíjjárulékot – ez a társadalmasított eltartási kötelezettsége –, másrészt eltartja a rászoruló idős szülőt – ez a gyermeki eltartási kötelezettsége –, és így folyamatos eltartási harapófogóba szorul. Különösen, ha emellett még a saját kiskorú gyermekeit is el kell tartania.
Nem is gyönge szorításba, miután az alaptörvényi rendelkezést polgári bíróság előtt peresíthető kötelezettségre fordítja le az új polgári törvénykönyv szülőtartási rendelkezéseinek sora. Az eltartásra kötelezett nagykorú gyermek jövedelmének a felét is elérheti a szülőtartásdíj címén levonható összeg. A szemérmes szülő felkérheti a járási hivatalt is, hogy indítson pert a gyereke ellen, ha az önszántából nem akarna segíteni.
A másik gond az, hogy a 19. században a várható élettartam harminc évvel rövidebb volt, mint ma. Vagyis akkor egy idős szülőt legfeljebb néhány évig kellett a családban eltartani, mert a mai értelemben vett öregkort a legtöbben meg sem élték. A néhány öreg családtag támogatása ráadásul nem egy-két gyerek között oszlott meg, hanem nyolc-tíz leszármazott között, akik könnyedén cipelhették ezt a rövid ideig tartó és természetbeni ellátásban megtestesülő terhet.
A mai alaptörvényi szabályozás mindennek a tetejébe főszabályként rálőcsöli a gyerekre a mostoha- és nevelőszülők eltartását is. S ha mindez nem lenne elég, a magyar állam egy huszárvágással megoldja az összes fejlett – azaz öregedő – társadalomban hatalmas gondokat okozó hosszú távú ápolás problémáját is, hiszen az új Ptk. szabályai szerint ennek költségeit is a gyermekeknek – s ha ők kiesnének vagy nem lennének, akkor a távolabbi leszármazóknak – kell viselniük. Éppen úgy, ahogyan az egészségügyi költségeket is nekik kell fedezniük, ha a szülők nem tudják azt kifizetni a már alaptörvényi szinten sem ingyenes egészségügyben.
Látszik, hogy az állam nem is túl apró lépésekkel valóban kihátrál a nyugdíjrendszer egy pilléren billegő építményétől, s egyfajta B tervként, állami kötelezéssel a gyerekek nyakába varrja a szülők eltartását. Nem ma fog ránk omlani a tb építménye, így egyelőre nem is várható tömeges felzúdulás a nagykorú gyerekek részéről. De nem telik el húsz év, és a szülőtartási perek átvehetik az elsőséget a gyerektartási perektől. Addigra ugyanis a jelenlegi nyugdíjak kétharmadára-felére csökkenhet az újonnan nyugdíjba vonulók járandósága a demográfiai, foglalkoztatási, kivándorlási okok sora miatt. Vagyis nyugdíjasok tömegei szegényedhetnek el, köztük azon vállalkozók milliós tábora, akik egész működésük során legfeljebb a minimálbér után fizettek nyugdíjjárulékot, és azok százezrei, akik semmilyen nyugdíjjogosultságot nem szereztek, mert a szürke- és feketegazdaság labirintusában bolyongtak aktív életük során. Ezek a szegény nyugdíjasok és nyugdíjtalan öregek lesznek azok a szülők, akik rászorulnak majd a gyermekeik támogatására. Akik kénytelen-kelletlen rákényszerítik majd a gyermekeiket, unokáikat arra, hogy hosszú nyugdíjas életük végéig – férfiaknál átlagosan 15 évig, nőknél több mint 20 évig – tartásdíjat fizessenek nekik.
Forrás: Világgazdaság
