Több tankerületben nem szakmai alapon választottak vezetőket, a tanárok ezért is félnek a szabad véleménynyilvánítástól - állítja Szabó Zsuzsa, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke a Népszavában.

 "Csak egy szikra kell" és sztrájkkal indulhat az új tanév - nyilatkozta a minap az ATV-ben. Elődje, Galló Istvánné már 2016-ban is azt mondta, a tanárok körében a "hamu alatt izzik a parázs". Meddig kell még várni erre a szikrára?

Rengeteg tárgyaláson vagyunk túl, ahol az oktatásirányítás elismerte az összes olyan követelésünket, amelyekkel jobb munkakörülményeket teremthetnénk az iskolákban. Aztán az elismerésből hitegetések lettek, ígérték, a javaslatok a kormány elé mennek, aztán a kabinet lesöpörte azokat. Majd jött a covid-járvány, felfüggesztettük a sztrájkbizottsági munkánkat. Pedig továbbra is azt látjuk, a kormány nem foglalkozik a problémákkal, mint amilyen például az egyre súlyosbodó tanárhiány.

Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár nyári ellenzéki "slágertémának" nevezte a tanárhiányt, ebből az következik, szerinte nincs gond. Kinek van igaza?

Pontosan tudják, mi a valós helyzet, a KRÉTA-rendszerben vezetett statisztikákból mindent látnak. Jó lenne nem eljutni oda, hogy az élet bizonyítsa be, kinek van igaza. Tudható, hogy hamarosan mintegy hatezer kolléga éri el a nyugdíjkorhatárt, a pedagógusok átlagéletkora is 55 év körül van. Ha ide vesszük a nők kedvezményes nyugdíjlehetőségét is, még magasabb lehet a rendszerből kikerülő pedagógusok száma. Miközben az újonnan belépő, fiatal tanárok száma alacsony, alig 2000-2200-an vannak, akik diploma után két évvel az első minősítő vizsgájukat leteszik. Majd sokan közülük is rájönnek, hogy máshol többet kereshetnek, és korán elhagyják a pályát. Aki tud, menekül. Leginkább azok maradnak, akik abban reménykednek, a nyugdíjig hátralévő néhány évet valahogy kihúzzák. Van olyan budapesti "elitkerületi" iskola, ahol tizenkét meghirdetett álláshelyre két tanító jelentkezett. Maruzsa Zoltán bármit mond, várjuk ki a szeptembert, és egyre nyilvánvalóbbá válik majd, mekkora a baj. Hangsúlyozom: az oktatásban jelentkező problémák nemcsak a pedagógusok ügye, hanem az egész társadalomé.

Az érdekvédelmi szervezetek évek óta kongatják a vészharangot, mégsincs gyökeres változás. Újból megkérdezem: mi lehet az a pont, amely megcsiholja azt a bizonyos "szikrát"?

A PSZ által szervezett 2016-os esernyős tüntetés komoly társadalmi üzenet volt. De miért nem történik semmi? Azért, mert olyan élethelyzetek adódnak, amikor a kollégáink hivatástudata mindent felülír. Készítettünk több kutatást, ezekből kiderült például az, hogy a covid-járvány alatt a többség félt bemenni a munkahelyére, ennek ellenére, amikor kellett, mégis ott voltak az iskolákban, mert nem hagyhatták magukra a gyerekeket. Erre játszik a kormány, ami gyalázatos. Miközben egy öt éve dolgozó tanítónő, aki egyedül neveli a gyerekét, létminimum alatt él. Egy pályakezdő kollégának szintén nettó 150 ezer forint körüli a fizetése, ami nagyjából arra elég, hogy az albérletét kifizesse. Ezért megy el nyáron táboroztatni 700-800 forintos órabérért is, amit ráadásul nem is pénzben kap meg, hanem élelmiszer-utalványban. Annyit se keres, mint aki a fagyit árulja a strandon. Nemrég kaptam hívást egy fiatal kollégától, zokogva kérdezte, ez az életpálya? És egyszerűen nem tudtam mivel vigasztalni. A bomba bármikor robbanhat.

Nyilatkozta, ha a pedagógusok ősszel sztrájkolni akarnak, a PSZ megszervezi. Ennyi a dolga a szakszervezetnek, a szervezés?

 A sztrájktörvényből adódnak kötelezettségek, a még elégséges szolgáltatásokról szóló egyeztetéseknek el kell kezdődniük. Mindig ezzel van a legnagyobb baj, meg a beszűkített lehetőségekkel, amelyeket a törvény megenged a szakszervezeteknek. De az első lépés, hogy megnézzük, mire hajlandók az oktatásban dolgozók. Elindítottunk egy felmérést, jelenleg négyezer körüli a válaszadók száma, a végső eredményeket augusztus végén fogjuk értékelni és eldöntjük, hogyan tovább. A felkészülés a sztrájkra nem két perc, de mindent előkészítettünk, ha a kollégák azt mondják, ezt várják el tőlünk, a folyamatot abban pillanatban el tudjuk indítani.

 Amikor 2018-ban átvette a PSZ vezetését, azt mondta, "ütőképes" szakszervezet kell. Azzá vált a PSZ?

 Az összes szakszervezet alapvető problémákkal küzd. Arra, hogy egy szakszervezetnek milyen az elfogadottsága, komoly hatással van a politika is. A szociális párbeszéd törvényi kötelezettsége a kormánynak, de mi kötöttünk egy stratégiai együttműködési megállapodást is az Emberi Erőforrások Minisztériumával arról, hogy a PSZ-t bevonják minden olyan átalakításba, ami az oktatást érinti.

Amit a szaktárca az első adandó alkalommal meg is szegett.

Így van, de legalább van egy hivatkozási alapunk, ami alapján követelhetjük ennek betartását. Akárhányszor kértük a hivatalos érdekegyeztetési fórum összehívását, megtették. De milyen eredménnyel? Addig eljutottunk, hogy ott szóban megállapodtunk, jegyzőkönyv is készült róla, de a tárgyalópartner nem volt felhatalmazva, hogy bármiről döntsön.

Kivel tárgyaltak?

Maruzsa Zoltánnal, illetve az oktatási államtitkárság más képviselőivel. Az ígéretek megszülettek, majd később közölték velünk, hogy a kormány a felvetett kérdéseket, megoldási javaslatokat nem tartja fontosnak.

És ezt így nyugodtan tudomásul vették?

Nem nyugodtunk bele. Amikor nemrég megjelent a jövő évi költségvetés tervezete, amelyben sehol nem jelent meg például a pedagógusok béremelésének fedezete, rögtön időpontot kértünk, hogy a kérdéseinket feltehessük, de azt mondták, erre nincs szükség. Kezdeményeztük a hivatalos érdekegyeztető fórum összehívását, erre sem hajlandóak. Most ott állunk, hogy ismét a nyilvánosság erejével hívjuk fel a figyelmet arra, hogy ez így nem mehet tovább.

Az "ütőképes" szakszervezethez "ütőképes" tagság is kell. Ebből a szempontból hogyan áll a PSZ?

Ahogy már említettem, a pedagógusok körében 55 év az átlagéletkor és nagyon kevés a fiatal, ami például a taglétszám növelését is megnehezíti. Van egy merítési lehetőség, de a hiányt visszapótolni nem könnyű. Folyamatosan monitorozzuk a taglétszámot, de ugyanazzal küzdünk, mint a nyugat-európai kollégáink: szinte valamennyi európai országban az a jellemző, hogy a szakszervezeti tagság nem nő, hanem csökken, jobb esetben stagnál. Ezt befolyásolja az adott ország politikai hozzáállása is a szakszervezethez. Nálunk úgy tűnik, a felszínen rendben van az érdekvédelem és a kormány viszonya, de hogy alatta semmi érdemi nincs, az biztos. Ez is kihat arra, van-e értelme szakszervezeti tagnak lenni. Indítottunk egy toborzókampányt, de a covid-járvány miatt tavaly ezt is fel kellett függeszteni.

Mit tud adni a szakszervezet?

Miután az oktatás rendszerét átalakították, nem lehet bemenni az igazgatóhoz, hogy oldjuk meg ezt vagy azt a problémát. Ott vannak a tankerületek, a szakképzési centrumok, amelyekhez viszont több száz intézmény tartozik egyszerre. Nem is ismerik azokat a tantestületeket, ahol problémák jelentkezhetnek. A mi tisztségviselőink viszont szinte mindenhol ott vannak, pontosan tudják, mi a baj, a jogászaink, szakértőink pedig intézkednek. Akár helyszínre is kimennek és azonnali segítséget tudnak adni. Ha ez nincs, a kollégák még jobban kiszolgáltatottak lesznek. Már csak azért is, mert a tankerületek élére nem minden esetben szakmai alapon válogattak vezetőket. Így sok esetben félnek a kollégák véleményt nyilvánítani. Nekünk is azt mondják, mindenben támogatnak minket, de se a nevüket, se az arcukat nem adják hozzá, mert attól félnek, nem lesz munkájuk.

Ha mégis sikerülne sztrájkot szervezni, annak milyen mértékűnek kellene lennie, hogy hatékonynak, sikeresnek lehessen nevezni?

A 2016-ban szervezett országos sztrájkunkba 25 ezren kapcsolódtak be. Ennél alább nem szabad adni, máskülönben nem tudjuk elérni a sztrájk célját, a rendszer megakasztását.

Mert 2016-ban megakasztották?

Nem teljesen, de abban bízunk, hogy most már a szülők is jóval támogatóbbak lesznek és belátják: ami az oktatásban történik, az a gyermekeiket, így őket is ugyanúgy érinti, mint a pedagógusokat, és csak összefogva, együttműködve érhetünk el eredményt.

Forrás: Népszava