Aki idős, az biztosan szegény is – tartja a klasszizmustól és ageizmustól fertőzött közbeszéd, közgondolkodás. Holott a tények sokszor – természetesen nem minden esetben – ellentmondanak ennek – írja az egy.hu-n Dr. Jászberényi József.

Az életkor alapú hátrányos megkülönböztetés (szakszóval: ageizmus) sajnos minden európai országban a mindennapok velejárója: hátrány érhet bennünket azért, mert fiatalok vagyunk, például zöldfülűnek bélyegeznek, de azért is rossz helyzetbe kerülhetünk, ha középkorúnál idősebbek vagyunk, mert akkor azt mondják, egy ilyen korú ember nem bírja/bírhatja már a tempót, megöregedett, inkább pihenjen.

Ez önmagában szomorú, azonban jól tudjuk, hogy a társadalmakban nem csak a kor alapján történik hátrányos megkülönböztetés. Nagyon elterjedt például az úgynevezett klasszizmus is, vagyis az a jelenség, amikor társadalmi osztály, azon belül is leginkább vagyoni helyzet alapján írják le az embert. Különösen fájó, amikor az ageizmus és a klasszizmus „szövetségre lép”, és ennek nyomán (tömegek) feltételezik, hogy aki idős, az szükségképpen szegény is. 

Az USA-ban már a 2000-es évek eleje óta sokat írnak a „senior market” (idősek piaca/idősek piaci igényei) kifejezésről, vagyis arról a piacról, ahol a nyugdíjas korúak számára kínálnak hasznos vagy éppen élvezeti értékkel bíró tárgyakat, szolgáltatásokat. Ebben nincsen semmi meglepő, hiszen a 65 év feletti népesség növekedése az Egyesült Államokban pontosan háromszorosa a teljes népesedési ütemnek, és mivel ezen emberek jórésze már a hetvenes évektől részt vesz az egyre javuló életszínvonalú ország munkaerőpiacán, mára jelentős megtakarításokkal és jó nyugdíjjal bír. Sokan vannak, jól akarnak élni, és jól is tudnak élni – bizonyítja ezt minden ezzel kapcsolatos vizsgálat: óriási számban fogynak körükben a lakóautók és a kertészeti eszközök, és rengeteg lakás épül kifejezetten az idősek számára, amiket természetesen értékesíteni is tudnak a kivitelezők.

Mi a helyzet Közép-Európában: vajon itt szükségképpen szegény, aki idős?

A KSH 2014-es vizsgálata jelentősen árnyalja ezt a kérdést. Kiderült, hogy hazánkban a különféle korú emberekből álló háztartások 84,2 százaléka lakott saját tulajdonú ingatlanban: 76,2 száz^alékuk teljes egészében, 8,0 százalékuk részben volt tulajdonosa annak az ingatlannak, amelyben lakott. A háztartások tulajdonában lévő elsődleges lakóhelyként szolgáló ingatlanok összértéke országosan 39 310 milliárd forintot volt, s egy ingatlan átlagos értéke 11,3 millió forint volt.

Ezzel együtt a vizsgálat kimutatta, hogy járművel a magyar háztartások kicsit több mint fele (50,9 százaléka) rendelkezett.

Az is kiderült, hogy a háztartások 12 százalékában élt olyan személy, aki részben vagy egészben tulajdonos volt egyéni vagy társas vállalkozásban – ezek a szép számok azonban a társadalom egészére vonatkoznak.

Ugyanebből a vizsgálatból azonban egyértelműen kiderül, hogy az együtt lakó család főkeresőjének korcsoportja szerint a legkevesebb vagyonnal a 25-34 éves főkeresővel rendelkező családok bírnak (átlagosan 10,7 millió forint az ingó és ingatlan vagyonuk, összesen). Csak ezek után jönnek a 65 pluszosok: ahol 65, vagy 65 év feletti a főkereső, ott átlagosan a vagyon 13,1 millió forint (természetesen ez nem csak a bankszámlára, hanem a teljes vagyonra vonatkozik, így valóban nem túl nagy összeg!).

Még érdekesebb, hogy az 55-64 éves főkeresővel rendelkező korosztály vagyona átlagosan magasabb, mint a 45-54 éveseké, több mint 1,2 millió forinttal (18,1 szemben a 16,9 millióval), s ezzel ők a második legvagyonosabb réteg Magyarországon!

Elmondható tehát, hogy Magyarországon, ha a családban él a főkereső, akkor a családfő ötvenes éveire a háztartás többnyire már rendelkezik akkora vagyonnal, amely nemcsak a máról-holnapra élést, hanem adott esetben az igényesebb fogyasztást is fedezni tudja.

Létezik tehát nálunk is már a „senior market”, ha nem is olyan jelentős és sokágú, mint az USA-ban.

Lenne igény, és mód is a családokban az idősek kényelmét biztosítani, ehhez azonban potens emberként kell tekintenünk a szépkorúakra, nem pedig úgy, hogy látatlanban is szegénynek és tehetetlennek könyveljük el őket...

Természetesen a vagyoni helyzet erősen régiófüggő Magyarországon. A legtöbb vagyonnal rendelkező háztartások Közép-Magyarországon, azon belül is Budapesten voltak: a fővárosban 27,9 millió forint volt a háztartások átlagos nettó vagyona, ami egy főre vetítve 17,3 millió forint. A legszegényebb régió, Észak-Alföld volt, átlagosan 10,4 millió forintos, fejenként 5,5 millió forint összegben. Ugyanez a különbség megjelenik nyugdíjas korosztálynál is, de általában, régiótól függetlenül mégis elmondható, hogy a tartós munkanélküli főkeresővel bíró háztartások nettó vagyona nagyjából csak a harmada a nyugdíjas háztartások átlagvagyonának – azaz a tisztességben végigdolgozott élet után a nyugdíjasok döntő többségére nem a nyomor és a nélkülözés vár Magyarországon.

Mit jelent mindez?

Egyrészt azt, hogy itt az ideje annak, hogy a magyar cégek és marketingszakemberek is elárasszák a piacot az időseknek szóló termékekkel és reklámokkal!

Másrészt – és ez a fontosabb – azt, hogy mindannyian vegyük végre észre: az 50 év felettiek Magyarországon sem szükségképpen betegek és szegények, nekik is vannak termék- és szolgáltatásigényeik, és egyre inkább van és lesz pénzük is arra, hogy a készletből a jó minőségűt és igényeset vásárolják meg. Számoljunk le a klasszista-ageista gondolkodással, ha másért nem, akkor azért, mert ez a mi szüleinket is érheti, sőt: amikor átlépjük az ötvenedik életévünket, minket is.

Forrás: egy.hu