A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szeptember 9-én adta közre friss inflációs jelentését, amely szerint a fogyasztói árak augusztusban 3,9%-kal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál – írja a Mérce.

A 3,9% önmagában nem tűnik soknak, ám az emelkedő trend rosszat sejtet. Kétséges, hogy a Magyar Nemzeti Bank által 3,2-3,3%-os 2021-es inflációs cél tartható-e. Az előrejelzés (Inflációs jelentés 2020. június) komolyságát az is megkérdőjelezi, hogy alatta néhány sorral még 0,3-2%-os éves GDP növekedést prognosztizál a jegybank. De az még inkább, hogy az eddigi éves ráta 3,525%, és nem látszanak azok a folyamatok, amelyek a továbbiakban ehhez képest lefelé módosítanák a fogyasztói árindex változását.

Az árak nem várt emelkedéséért részben a nyári gazdasági újraindulás keresleti boomja volt a felelős: az elhalasztott vásárlások hirtelen „ráömlöttek” több piacra, ahol a kínálat nem tudott azonnal alkalmazkodni a hirtelen megnövekedett fogyasztói igényekhez.

Az árak „elszabadulásának” másik oka a termelési költségek emelkedése volt. A költségek elsősorban azért nőttek, mert a járványhelyzetben hozott korlátozások miatt csökkent mobilitás (pl. maradj otthon) fennakadásokat okozott a termelési láncokban. Akadozva jött a nyersanyag, a félkész termék, kevesebb munkás ment be dolgozni, stb. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a gyenge forint sem segített, sőt. A forint gyengülése az importárak emelkedésén keresztül felerősíti az inflációs folyamatokat.

A fogyasztói árak változása – ez esetben emelkedése – nem mindenkit érint egyformán. Vannak, akiknek az árak növekedéséhez képest jobban nőtt a jövedelme, vannak, akiknek kevésbé (ezt nevezzük növekvő, illetve csökkenő reáljövedelemnek). Vannak, akik inkább olyan termékeket és szolgáltatásokat fogyasztanak, amelyek ára alig-alig változott, míg mások olyanokat, amelyek ára jelentősen nőtt. Az eltérő jövedelemváltozások és az eltérő fogyasztási szerkezet miatt tehát különböző társadalmi csoportok különbözőképpen járnak rosszul az árak emelkedésével.

A továbbiakban azt fogjuk megvizsgálni, hogy egy fontos és alapvetően termékcsoport, az élelmiszerek és alkoholmentes italok árának változása eltér-e az átlagos árváltozástól, azaz inflációtól, és ha igen, akkor annak milyen társadalmi-szociális következményei vannak.

A fenti ábra jól mutatja, hogy 2017 első harmada után az élelmiszerárak növekedése elszakad az átlagos változástól, és 2020-ra már jócskán felülmúlja azt.

A KSH augusztusi mérése a 3,9%-os infláció mellett 7,9%-os élelmiszerár emelkedést mutat. A majd’ 8%-os 12 havi emelkedést már a legtöbb család megérzi, a 2016 – 2020 közti halmozott élelmiszer inflációt pedig szinte mindenki.

Az élelmiszerek ára 22%-kal növekedett 2016 eleje óta, míg az árak általában, azaz az infláció csupán 13%-kal. A majdnem kétszer olyan gyors drágulás megdöbbentő, ám ez sem „fáj” mindenkinek egyformán. Azoknak egyáltalán nem, akiknek hasonlóan gyors ütemben emelkedett a jövedelmük, vagy még ennél is szédítőbb tempóban – vannak ilyenek, efelől nincs kétség!

Azoknak viszont értelemszerűen kevesebbre futja, akinek a bére nem emelkedett ilyen gyorsan.[1] Nézzük, a fogyasztási szerkezet hatását, azaz azt, hogy fogyasztásuk mekkora részét költik élelmiszerre és alkoholmentes italokra a fogyasztók jövedelmi decilisek szerint!

A legalacsonyabb jövedelműek fogyasztási kiadásaik 31%-át költötték erre a termékcsoportra 2018-ban, míg a legmagasabb jövedelműek csupán 19%-át. Az élelmiszerek árának jelentős növekedése tehát még akkor sem érintene mindenkit egyformán, ha mindenkinek egyformán növekedett volna a jövedelme is.

A szegények jobban megérzik az élelmiszerárak emelkedését, mint a gazdagok, egyszerűen azért, mert míg ez a termékcsoport az előbbiek fogyasztó kosarában jelentősebb, addig az utóbbiakéban nem olyan fajsúlyos tétel.

De nem változtat-e ez magán a szerkezeten? Hiszen ha az élelmiszer árak jobban nőnek, mint a többi ár, akkor nyilván kevesebb élelmiszert fogyasztanak – főleg a szegényebb háztartások –, ami a fogyasztási arányok megváltozását eredményezi. Nem, ez nem így működik.

Az élelmiszer ugyanis alapvető szükséglet. A drágulás hatására más termékekről mondanak le az alacsony jövedelmű rétegek, és azt az összeget, amit eddig ott költöttek el, átcsoportosítják az élelmiszerekhez.

A rezsicsökkentés „statisztikája” mutatta meg e hatás fordított működését: az alacsonyabb rezsikiadások az alsó jövedelmi huszad esetében lehetőséget adtak többletfogyasztásra más termékekből és szolgáltatásokból (lásd KSH, A háztartások életszínvonala 2014).

Nem könnyű megmondani, hogy a következő hónapokban mely folyamatok fogják meghatározni az árak alakulását. Ha a járvány miatti válság tovább mélyül, akkor a foglalkoztatás és ezen keresztül a jövedelmek további csökkenése csökkenti az inflációs nyomást. A kínálat akadozása, a várható részleges (?) lezárások miatti fennakadások okozta költségnövekedés (és részben ellátási fennakadás) erősíti azt. A külföldi tőke bizalma jelenleg még töretlen, de pár rossz lépés, és az árfolyam hirtelen nagyot gyengülhet.

Hogy melyik tényező mekkora erővel fog hatni, az ma nehezen megjósolható. Egy biztos: az élelmiszerárak emelkedése tartós folyamat: nem a Covid-19 járvány okozta átmeneti megbicsaklás, hanem a hétköznapi valóságként jelenlévő klímaválság következménye. A tartósan növekvő élelmiszer árak kérdése szociális kérdés, vagyis politikai kérdés, amely nem bízható a piacokra.

Forrás: Mérce