A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. A most kezdődő sorozatunk azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, s kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség. A g7.hu cikke.

Első lépésként megpróbálunk egyfajta problémaleltárt készíteni. Kezdjük nagyon általánosan, azzal, hogy számbavesszük egy átlagos ember életpálya cash-flow-ját, vagyis bevételeit, kiadásait és ezek egyensúlyát. Azt mondhatjuk, hogy egy átlagos embernek egy átlagos gazdaságban, egész életpályája során körülbelül annyit kell megkeresnie (megtermelnie), amennyit egész élete során elfogyaszt.

Sajnos itt mindjárt akad egy probléma: gazdaságilag aktív időszakunk, amikor egyáltalán termelünk, sokkal rövidebb annál az időszaknál, amikor fogyasztunk, hiszen sem az életpályánk elején (gyermekkorunkban), se a végén (idős korunkban) nem termelünk. Vagyis kell valami olyan mechanizmus, ami biztosítja, hogy az aktív korunkban megtermelt, de akkor el nem fogyasztott többletből finanszírozni tudjuk gyermek- és időskori fogyasztásunkat. Ha visszatekintünk a történelemben, akkor pár generációval ezelőttig (illetve a fejletlen országokban ma is) volt ilyen mechanizmus: a különböző nemzedékek együtt éltek egy nagycsaládban, s a fiatal aktívak eltartották idős szüleiket, ezzel mintegy visszaadva nekik mindazt, amit gyermekkorukban tőlük kaptak. S közben gyermekeket neveltek, hogy velük is ugyanez történjen. Vagyis a nemzedékek közti transzferek zárt láncot alkottak.

Ez a mechanizmus a fejlett országokban ma már nem működik,

a gyermekek – legalábbis rendszerszerűen – nem adnak vissza semmit a szüleiknek az amúgy egyre költségesebb felnevelésükért cserébe.

S nem is alakultak ki átgondolt mechanizmusok, hiszen a gyermeknevelés terheit csak kisebb részben enyhíti a szülők számára az, hogy a gyermeknevelés bizonyos költségeit az adófizetők (vagyis praktikusan az összes aktív) közt terítik szét, hiszen ez a tényleges, átlagos gyermeknevelési költségeknek még a felét sem teszi ki.

A nyugdíjat viszont a fejlett országok nagyobbik részében a korábbihoz hasonló elven finanszírozzák, vagyis az idősek ellátásának anyagi terheit az általuk felnevelt gyermekekre és azok gyermekeire hárítják. A különbség a korábbiakhoz képest azonban lényeges: az aktívak nem saját szüleiknek adják vissza saját felnevelésük költségeit, hanem szüleik generációjának összességében. Úgy teszünk, mintha a gyermeknevelés teljes egészében társadalmasított lenne (holott csak kis részben az), s így a nyugdíjban nem szempont, hogy ki mennyivel járult hozzá a mai aktívak „megteremtéséhez”. Sőt, formálisan az aktívak által fizetett járulék sem a felnevelésük költségével arányos, illetve erre utalás sem történik.

Nem csoda, hogy az így működő nyugdíjrendszerben semmifajta mechanizmus nincs arra, hogy egyensúlyban legyen, sőt, inkább az ellenkezőjére ösztönöz.

Hiszen, míg a közérdek az, hogy minél több gyermeket neveljünk fel, amíg aktívak vagyunk – hogy legyen, aki fizesse a nyugdíjunkat -, addig az egyéni érdek egyértelműen az, hogy egyet se (amit csak részben ellensúlyoznak a gyermeknevelésre ösztönző egyéb motivációk). Hiszen az aktívkori életszínvonalam és a nyugdíjam is magasabb lesz, ha nem foglalkozom gyermekneveléssel.

Emiatt a modern, folyó finanszírozású nyugdíjrendszer válságban van.

Ezt nagyon sokan felismerték, s az egyik népszerű megoldási javaslat a problémára, hogy az emberek takarékoskodjanak, s ebből a megtakarításból legyen nekik majd nyugdíjuk. Ez ugyan teljesen logikus, de ennek is megvannak a maga problémái, amelyek részben elviek, részben technikaiak. Az elvi probléma, hogy ha a mai aktívaknak – amellett, hogy fizetik a mostani nyugdíjasok ellátását lehetővé tevő járulékot – még takarékoskodnak is, ráadásul olyan mértékben, amiből meg tudnak majd élni idős korukban is, akkor jelentősen csökken az életszínvonaluk, pláne, ha még gyermeket is nevelnek. A logikus megoldás ezért, hogy ekkor inkább még a mainál is kevesebb gyermeket nevelnek, s ezzel mintegy önbeteljesítő módon tényleg nem lesz állami nyugdíjuk.

Meg sok minden más se, hiszen ekkor a gazdaságot továbbvivő következő nemzedék fog hiányozni. Főleg, ha az még ki is vándorol gazdagabb országokba, az elnéptelenedő, egyre inkább csak idősök által lakott szülőhazájából. Ez további elvi problémát okoz, hiszen az EU szerint a nyugdíj nemzeti hatáskör, míg nyilvánvaló, hogy a gazdag EU-tagállamok az alacsony születésszámból adódó problémáikat részben meg tudják oldani a szegényebbek gyermekeinek odacsábításával, ami a szegényebb országok nyugdíjproblémáit tovább növeli.

A demográfia máshogy is problémát okoz, hiszen nemcsak a születésszám csökken, hanem a hátralévő élettartam is emelkedik. A legtöbb országban ez nem annyira az aktív, mint a nyugdíjas élettartam növekedésében csapódik le, ami tovább fokozza a gondokat.

Technikai probléma, hogy – a tapasztalatok szerint – a magánintézmények (elsősorban az életbiztosítók és a nyugdíjalapok) egész jók a megtakarítások gyűjtésében és befektetésében, de nagyon rosszak azok járadékra váltásában. Az általuk nyújtott életjáradékok szerte a világban olyan drágák – főleg logikus, technikai okokból, de a szükségszerűen csekély számú járadékszolgáltató közti verseny mérsékelt volta, illetve a járadékok ügyfelek általi nehéz áttekinthetősége miatt -, hogy több kormánynak kellett az ilyen intézetek működését visszanyesnie.

És végül meg kell említeni, hogy a nyugdíjrendszer terheinek és előnyeinek a nemek közti elosztása is problémás.

A gyermeknevelés terheit elsősorban a nők viselik, akiknek emiatt (a kevesebb szolgálati idő, és a rövidebb karrier miatti alacsonyabb fizetés következtében) kisebb lesz a nyugdíjuk. Igaz, ezt a kisebb nyugdíjat tovább kapják, hiszen élettartamuk jóval hosszabb a férfiakénál. Ezt akár egyfajta kompenzációnak is tekinthetjük, de a kettő mértékének igazából semmi köze egymáshoz, s így a gyermektelen diplomás nőket is kompenzálják.

Vagyis, ha megbolygatjuk kicsit a nyugdíjrendszert, akkor szinte nincs olyan eleme, amiről úgy érezhetnénk, hogy a helyén van, hogy „ki van találva”. Tehát sok a teendő, ha mindezeket orvosolni akarjuk.

Forrás: g7.hu

 

Ha tetszett a cikk, LIKE-old Facebook oldalunkon!

Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ