Nagy-Britannia napokig csócsálta a hírt, hogy Meghan Markle angol hercegné 600 ezer forintos Stella McCartney-kabátja a berettyóújfalui Beriv üzemében készült, ahol a dolgozók ezer forintot keresnek óránként. Azt hihetnénk, hogy ilyen történeteket csak Ázsiából hallani, pedig felénk is mindennapos, hogy a luxuskategóriájú termékek olyan varrónők kezei közül kerülnek ki, akik még a minimálbért sem keresik meg – írja a HVG.

 Kifejezetten szerencsés dolog a Stella McCartney-val dolgozni – tartják a Berivnél, amely egyike a brit márka majdnem száz beszállítójának.

Egy különleges, emberbarát foglalkoztató. Nálunk is jártak személyesen, törekednek az etikus foglalkoztatásra, odafigyelnek arra, hogy mindenki megkeresse a minimálbért. Ezt nagyon nehéz elérni egy olyan cégnél, amely másoknak is gyárt

– mondja Varga Éva, a Bánya-, Energia-, és Ipari Dolgozók Szakszervezetének (BDSZ) alelnöke, a Könnyűipari Tagozat vezetője. A szakember szerint ez egyáltalán nem általános: „másokról ez nem mondható el – bár vannak előírásaik, inkább az az általános, hogy rábízzák a helyi vezetésre, milyenek a munkakörülmények” – teszi hozzá. Pedig a dolgozók nem kis nyereséget termelnek a megrendelőnek: gyakori, hogy egy blúz is több mint 500 euróba kerül, a kabát ára pedig már 1600-2300 euró között mozog, ami a jelenlegi nettó magyar minimálbér 5-8-szorosa.

A térség a nyugat-európai divatmárkák „összeszerelő üzeme”

A Magyar Könnyűipari Szövetség 2018-as adatai alapján a hazai ruhaiparban közel 4100 vállalkozás kicsivel több mint 18 ezer embert foglalkoztat. A nagyrészt 10 embernél kevesebb embert foglalkoztató, sokszor az ország legszegényebb vidékein működő cégek leginkább felsőruházatot és munkaruhákat állítanak elő – sokszor bérmunkában, nem ritkán világmárkák számára. Mindeközben sem a díjazás, sem maga a foglalkozás nem túl vonzó: a minimálbér környékén rögzítettek a fizetések, eközben a munka bonyolult, precizitást és odafigyelést igényel, ráadásul ott van az állandó nyomás, hogy a dolgozó teljesítse a napi normát.

Ráadásul mindez jobbára "láthatatlan" munka. A most össztűz alá került Stella McCartney javára legyen mondva, hogy egyike azon keveseknek, akik termékeik címkéjén is vállalják: azok Magyarországon készülnek. Eközben gyakorta európai divatfővárosok csillogó üzleteinek akár több ezer eurós kreációi is magyar (román, ukrán, bolgár, cseh vagy lengyel) varrónők kezei közül kerülnek ki úgy, hogy ezt sehol sem tüntetik fel.

A kialakult rendszer a XX. század második felétől működik: már a rendszerváltás előtt elsősorban német, francia és olasz cégek kezdték el kiszervezni a gyártást az olcsóbb bérezésű, kelet-európai országokba. A régió sokszor ezreket foglalkoztató varrodáinak pedig mentőövet jelentett a bérmunka, főként akkor, amikor megszűnt a korábbi, biztos KGST-piac.

Az OPT (vagyis outward processing trade) gyakorlata a mai napig meghatározó. A megrendelő márka a kiszabott részeket, kellékeket, vagy akár félkész termékeket elküldi a kelet-európai alvállalkozóknak, akik a szükséges műveletek elvégzése után visszaküldik a nyugat-európai céghez a terméket, ahol felkerül rá a Made in France, Made in Germany vagy akár Made in Italy címke.

Az EU-csatlakozás újabb lökést adott a félkész ruhadarabok és az anyagvégek áramlásának. Bár a konkrét származási ország megjelölése ellentmond a közösségi elveknek, a fogyasztók mégis szívesebben vesznek Olaszországban, mint például Romániában készült cipőt. Így azután akkor is előbbit tüntetik fel, ha az utóbbi az igaz. A márkáknak ez a kiskapu biztosítja a presztízst – és a hasznot.

„Hogy miért gyártatnak itt ezek a cégek? Egyszerű. Mert olcsóbb, de közben ugyanolyan minőségű, mintha Nyugat-Európában készülne.

Régebben 2,5-szörös volt a szorzó az előállítási árhoz és a fogyasztói árhoz képest, ma már ez egyre nagyobb

– mondja Hannauerné Szabó Anna, a textil- és ruhaipari vállalkozásokat tömörítő Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének Textil és Ruházati Ipari Szekciójának elnöke, az Innowear-Tex ügyvezető igazgatója. „Ma már főleg az igényes, magasabb árkategóriájú márkák gyártatnak itt, kisebb szériában. A tömeggyártás Ázsiában zajlik. A minimálbérnél kicsit is többet csak akkor tud fizetni egy hazai cég, ha specializálódott, például sportruházatra, fürdőruhára, vagy akár kültéri, outdoor termékekre” – teszi hozzá.

Ígéretek már vannak

A Clean Clothes Campaign egy idén májusi kutatása világított rá, hogy miközben Romániában 400 ezren dolgoznak ebben a szegmensben, a szegénység szélén állnak a dolgozók, akik a minimálbért sem keresik meg – 264 dollárt kapnak kézhez átlagosan havonta, a túlóráik kifizetetlenek maradnak, és sokszor mosdóba sem tudnak kimenni a műszak alatt. A Sheffield Political Economy Research Institute egy 2018-as, nagyszabású kutatása világított arra rá, hogy bár hangzatos vállalásokat tett számos világmárka az ellátási láncukban dolgozók számára a minimálbér biztosítására, az ígéreteiket nem váltották be a ruházati márkák. A kutatásban 20 világmárka ígéreteit és eredményeit vizsgálták, a csavar pedig az egészben az, hogy ezek közül 17-en tagjai is olyan szervezetnek, amely az etikus ellátási lánc és a méltányos fizetések fizetésének elérést tűzte ki célul.

A Tudatos Vásárlók Egyesülete (TVE) 2016-ban készített kutatást a hazai felsőruházati szektorban dolgozók munkakörülményeiről és bérviszonyairól. Az egyik legfőbb megállapításuk az volt, hogy

a dolgozók többségének bére nem éri el a statisztikai létminimumot sem, amellett, hogy több üzemben a légkondicionálás hiánya rendkívül megnehezíti a munkavégzést.

„A foglalkoztatás és a bérmunka egy strukturális, a divatipar egészét érintő probléma, és Európán belül is nagy különbségek vannak a munkakörülményeket illetően. Az is a kérdés, hogy hol húzzuk meg a határt? A Stella McCartney legalább auditáltat, óvintézkedéseket tesz, és eleget tesz a törvényi kötelezettségeknek. Legálisan, bejelentve foglalkoztatják a munkavállalókat azoknál a cégeknél, ahol készülnek a termékei, és a minimálbér felett keresnek” – mondja Gulyás Emese, a Tudatos Vásárlók Egyesületének társalapítója, nemzetközi és kutatási projektekért felelős munkatársa.

Magán a cégvezetőn sok minden múlik. Van itthon is nagyüzem, ahol összezsúfolva dolgoznak, nyáron légkondi nélkül, de emellett olyanok is, ahol valóban szeretnek munkába járni a dolgozók, mert minden körülmény biztosított

– mondja Varga Éva, a BDSZ alelnöke.

Az etikus, fenntartható címke se garancia mindenre

Miközben számos kutatás és non-profit kezdeményezés világít rá a divatipar kizsákmányoló mivoltára, általánosítani veszélyes. A divatiparban az elmúlt időszakban előtérbe került a fenntarthatóság, legalábbis az erre irányuló törekvés. Ám amíg a környezetvédelem iránt elkötelezettnek tűnnek a divatcégek, az etikus gyártás és az emberi oldal már kevésbé eredményes terület. Egy magára valamit is adó divatcégnek van etikai kódexe, amit be kell tartaniuk a beszállítóiknak és az alvállalkozóiknak.

A TVE 2018-ban már azt vizsgálta, hogy jobb munkakörülményeket biztosítanak-e a magukat „etikusként” megnevező ruhagyártók: Magyarországon gyártat számos olyan márka, amely tagja például a Fair Wear Foundationnek, vagy az Ethical Trading Initiative-nek. Ezek a kezdeményezések az etikus gyártás zászlaja alatt a ruhaiparban dolgozók munkakörülményeinek ellenőrzését és a megfelelés biztosítását tűzték ki célul.

A legtöbb, magát etikusnak és fenntarthatónak kommunikáló márka sem teszi nyilvánossá egyébként azt, pontosan melyik varrodában készülnek a termékei. A kutatás egy ellentmondásra is rávilágított:

egy varroda sokszor 3-4 megrendelőnek is gyárt, ám nem mindegyikük tagja valamilyen etikus, illetve fenntartható kezdeményezésnek, a ruhák viszont ugyanott, ugyanúgy, ugyanakkora bér kifizetésével történnek.

„Egy külső, harmadik fél általi minősítés és független auditálás még mindig erősebb garancia, mintha a cég saját ellenőrzést csinál, vagy csak önbevalláson alapul egy rendszer” – teszi hozzá Gulyás Emese.

Minimálbéremelés = elveszített megrendelés

Miközben évről évre emelkedik a minimálbér, ez a munkaadóknak már nem olyan jó hír, ugyanis az emelést nekik kell kigazdálkodni.

A divatipar és a szezonok ütemezése sem kedvez ennek: már lezárulnak a tárgyalások és elkezdik a következő évi kollekciók gyártását, mire a kormány bejelenti az emelést, ez pedig egyre nehezebb helyzetbe sodorja a munkaadókat, akik egyre kisebb árréssel dolgoznak. „Jelenleg jók a statisztikák, az elmúlt időben megugrott a textil- és ruhaipari export, azonban nagyon vigyázni kell: ha nem marad meg az a versenyelőny, amit a magyar cégek és az itteni bérek jelentenek, a megrendelők azonnal elviszik a gyártást más országba” – mondja a VOSZ Textil és Ruházati Ipari Tagozatának elnöke.

Ha árat akarunk emelni, a megrendelők megsértődnek, mindenki az évekkel ezelőtti árhoz ragaszkodik. Eközben változik az euró árfolyama, romlik a forint és importálnunk kell a festékeket, valamint az alapanyagokat. Elvárás, hogy a vállalkozó fejlesszen, korszerűsítse a gépparkját, fizesse jól a dolgozóit, de mégis, miből?

– teszi fel a kérdést Hannauerné Szabó Anna. A bérmunka pedig az autóipari beszállításhoz hasonlóan kiszolgáltatottá teszi a hazai vállalkozásokat: „a jelentős német piacról már csökkent a megrendelés, a hagyományos gépekkel pedig már nem lehet azokat a normákat teljesíteni, amit elvárnának a német divatmárkák” – mondja.

Varga Éva szerint tendencia, hogy a jogszabályváltozások során a munkavállalók jogai sérülnek. „Van, ahol a minimálbér kifizetését is a 100 százalékos norma teljesítéséhez kötik, így törvényesen is előfordul, hogy valaki a nettó 99 ezer forintnak csak a 80 százalékát viszi haza. Ezért egy nap akár 10-12 órát és szombaton is kell dolgozni, ha szükséges, a túlóratörvény által megengedett munkaidőkeretet pedig sok cég használja: a túlórát emiatt nem fizetik ki a munkavállalónak. Nem csoda, hogy óriási a fluktuáció a könnyűiparban, mindennek a kereset az oka. Melyik fiatal lát jövőképet, ki tud bármit is építeni 99 ezer forintra?” – teszi fel a kérdést Varga Éva.

Az idő pénz

Kereslet pedig van: míg az 1990-es években hatalmas nyereségre tettek szert a Kínában varrató divatmárkák, ma már a gyorsaság iránt megnövekedett igény (mivel a légi szállítás költséges, így a márkák hajón szállíttatják a termékeket, ez pedig egy hónapot vesz igénybe), és a sokszor a közösségi média diktálta kérészéletű trendek kiszolgálása – meg persze a megnövekedett munkabérek – valamivel kevésbé teszik vonzóvá a távol-keleti gyártást.

Bár a Kereskedelmi Világszövetség 2018-as adatai alapján még mindig Kína adja a világ ruházati termelésének 34 százalékát, az Európai Unió 28 tagországgal (az EU pedig a világ legnagyobb ruhaimportőre) szorosan a nyomában van 28,6 százalékkal, a McKinsey kutatási anyaga is a gyártás közelebbre szervezését jósolja az elkövetkezendő években.

Már csak az a kérdés, ki varrná meg a ruhákat. „A rendszerváltozás után a képzés is egyre jobban leépült. Ma már nincs utánpótlás. Az újabb ipari forradalom is kihívás elé állít minden iparágat, a könnyűiparnak van a legnagyobb élőmunka-igénye. Ennek ellenére előbb-utóbb minket is elér a digitalizáció és a robotika. Nagy kihívás elé állít bennünket, hogy mi lesz a feleslegessé vált munkaerővel” – mondja a BDSZ alelnöke.

Forrás: HVG