Miként arról a Mérce is beszámolt,  az Alkotmánybírósági Törvény (2011. évi CLI. tv.)  kedden a fideszes parlamenti többség által elfogadott módosítása   szerint a közhatalmat gyakorló szervezetek alkotmányjogi panasszal fordulhatnak az Alkotmánybírósághoz, vagyis maga a szervezet is lehetne az alapjogvédelem alanya. „Így azonban előfordulhat, hogy ha a rendes bíróság nem a közigazgatási szerv javára dönt egy jogvitában (például választási, gyülekezési, rendőrségi, menekültügyi kérdésekben), akkor az a tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmére hivatkozva alkotmányjogi panaszt nyújt be” – írja fent hivatkozott cikkében Diószegi-Horváth Nóra. Sőt, tegyük hozzá, az adott szerv hatáskörének korlátozása is ilyen panasz alapját jelentő indok lehet, ha az működésének súlyos zavarához vezetne vagy Alaptörvényben foglalt hatáskörét csorbítaná. A Mérce cikke.

Helyesen érvelt Diószegi-Horváth Nóra az előbb említett írásában, amikor leszögezte, hogy „bár látszólag ez az alapjogvédelem erősítésének tűnhetne, a fentiek fényében inkább tekinthető annak, hogy a kormány a felállítani tervezett, miniszteri igazgatás alatt működő közigazgatási bíróságok helyett azt az utat választja, hogy a politikailag kényes ügyekben megnyitja a már korábban kormányzati befolyás alá került Alkotmánybírósághoz fordulás lehetőségét is.”

Megállapítása annak ellenére is helytálló, hogy Karsai Dániel véleménye szerint     a közhatalmi szervek indítványozási joga elvben nem ördögtől való módosítás, hiszen maga a neves alkotmányjogász ügyvéd is az „itt és most” elfogadhatatlanságra figyelmeztet. Karsai is veszélyt lát abban, hogy a fehér holló ritkaságú „súlyos működési zavar” esetkörét a nem túlzott autonómiájáról híres Alkotmánybíróság kibővítené, még ha „azt sem szabad feledni, hogy ha az állami szervek végül – alapjogokat sértő módon – megnyerik az AB segedelmével a pert, az érintett magánszemély még mindig Strasbourghoz fordulhat.”

Magam hangsúlyosabbnak ítélem, hogy a salátatörvény egyes más fondorlatos elemei is a rendes bíróságokat leigázni nem tudó végrehajtó hatalom új harci taktikáját igazolják.

A handói önkényes, erőszakos represszió részleges kudarca, az EU fokozódó figyelme más felfogásra kényszerítette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, nevezetesen a Stumpf István  távozásával végleg egyszínűvé vált Alkotmánybíróság szuperbírósági szerepének erősítésével.

Nem másról van szó, mint hogy a gazdaságilag, politikailag érzékeny ügyek könnyebben kerüljenek a taláros testület elé, hogy az AB formális, akár eljárásjogi jogászkodással meghekkelhesse a manapság még a kelleténél gyakrabban előforduló igazságos ítéleteket.

Nem nehéz belátni, hogy ez a szempont annak ellenére is fontos a rezsim számára, hogy – a politika iránt intenzíven érdeklődő jómódú polgárok közkeletű tévedése ellenére – a kiszolgáltatott tömegek jogainak védelmében a bíróságok nem teljesítenek jól, s nem is teljesítettek 2011 előtt sem, noha sok önmagában is médiaképes ügyben dicséretes módon viszont (ma még ?) igen. A kevésbé nyílt akaratérvényesítés jele a Handó Tündének küldött selyemzsinór, és az utódlás tekintetében korábbi Fidesz-prominenssel fennálló rokonsága miatt sem szerencsés, „héja” OBH-elnökhelyettes, dr. Répássy Árpád elnöki kinevezésének elmaradása, valamint a „galambnak” tűnő új OBH-elnök jelölése is.

Az államnak tetsző bírói döntések gyakoriságát erősíti a törvénymódosítás a tekintetben is, hogy az általános öregségi nyugdíjkorhatárt elérő alkotmánybíró alanyi jogon kérheti kúriai tanácselnökké kinevezését, hiszen ítélkezési tevékenységével minden valószínűség szerint az Alkotmánybíróság kormányhű gyakorlatának megfelelést szolgálná, s ne feledjük, hogy végső soron politikai kinevezett (alkotmánybíró) kerül ilyenkor a legfelsőbb bírói fórumra.

Eközben a bíróságokat látszatra békén hagyják, elviselik, hogy kevésbé fontos ügyekben a bírák viszonylag szabadon dönthessenek, sőt még egy kis ügyelosztási rendreformra is futja a törvényjavaslatban a  törvényes bíróhoz való jog – egykor handói ügyáthelyezésekkel sértett – fokozottabb biztosítása végett (de véletlenül sem a jogegységi tanácsokra vonatkozásában) és ezt lehet majd mutogatni az EU vizsgálóinak és az Európai Néppárt három bölcsének is . Nem árt egy kevéssel több rendes bírósági demokrácia, legfeljebb az AB-t is be kell vetni olykor-olykor – mondhatják a rendszer káderei. 

A cselvetés azonban a jogegységi panasz bevezetésével teljes!

Valójában ugyanis a bíróságokon belül is erősítik a legfelsőbb szakmai szint vezetőinek egészségtelen  befolyását a salátatörvénnyel. A jogegységi panasz tanácsa döntésétől (Bszi. 41/A. §-a) ugyanis éppen a renitens kúriai bírák félhetnek, ha eltérnek a „Kúria közzétett határozatától úgy, hogy az adott eltérésre az alsóbb fokú bíróságok határozatában nem került sor”. Akkor is tehát, ha e döntésük nem kedvezett a „közel állóknak”. Gondoljuk arra is, hogy a botrányos devizahiteles jogegységi határozatokat a Wellmann György által ügyelosztási rend nélkül kijelölt kúriai bírák hozták , hamarosan pedig a „jogegységi panasz tanácsot a Kúria elnöke vagy elnökhelyettese vezeti. A jogegységi panasz tanács az elnökből és további 8 tagból áll, a tagokat az elnök a Kúria kollégiumaiból jelöli ki úgy, hogy minden kollégiumból legalább 1-1 tagot ki kell jelölni.”

Tévedés ne essen: a kúriai jogegységi és jogegységi panasz tanácsok bíró tagjait illetően az ügyelosztási rend, de minimum annak összeállításakor az előírások ezután is alig kötik meg a tagokat kijelölő vezető kezét (Bszi. módosított 10. §-ának (2) bekezdése).

Az összhatás miatt nem lesz már szükség olyan drasztikus módszerekre a renitens kúriai bírák megregulázása céljából, mint a vezetőnek nem kedves ítéletek honlapról letörlése, s mint az Országos Bírói Tanács és újabban a Magyar Bírák Egyesülete közvetve a szabad ítélkezésre is kiható ellenállásának letörése.

Amikor mégis szükség lenne, mert veszélyesen jó és demokratikus ítélet született, akkor meg MINEK ? Végső soron még mindig ott van a Kúria Jogegységi és Jogegységi Panasz Tanácsa és persze elsősorban az Alkotmánybíróság…

Forrás: Mérce