Senki sem számított arra, hogy a tanárok több iskolában is önszerveződő módon vadsztrájkba lépnek, immár nemcsak az oktatásért, de a sztrájkhoz való jogunkért is. Mellettük a helyünk. A Mérce cikke.

A pedagógus szakszervezetek január végi, sikeres és széleskörű társadalmi támogatást élvező figyelmeztető sztrájkja után – már amennyiben minden józan várakozásnak megfelelően nem sikerül megegyezniük a szakszervezeteknek a minisztériummal – a következő lépés a határozatlan idejű sztrájk, március 16-tól.

Azt nem tudjuk, hogy hivatalosan milyen formában, mivel a kormány, látva a pedagógusok társadalmi támogatottságát, a korábbi időhúzás helyett – mellett – a jól bevált sakkozó galamb stratégiához folyamodott.

Vagyis felborogatta a figurákat, a táblára piszkított, majd bejelentette hogy győzött. A tanárok és a sztrájk sikerétől tartva a tárgyalásos rendezés helyett a kormány rendeletben tiltotta meg nekik hogy sztrájkoljanak, ami felháborító, de valószínűleg jogszerű. Vagy ha megtámadja valaki és kiderül hogy nem az, akkor valamelyik feljebbviteli fórum úgyis kimondja hogy de, márpedig ebben a rendszerben jogszerűen ellehetetleníthet a kormány egy sztrájkot adminisztratív módszerekkel.

A szakszervezetek igyekeznek a törvényes keretek között maradni: tagok ezreit képviselik, akik joggal tartanak a hatalom retorzióitól, így egy szakszervezet részéről nem etikus, sőt, veszélyes sztrájkba hívni a tagjait, ha nincsenek meg a jogi feltételei – ami nem jelenti azt, hogy ne támogathatnák azokat a munkaközösségeket, amelyek így tesznek. Tehát a kormány győztes pozícióban érezhette magát: átírta a törvényt, így neki van igaza. Hogy a játékszabályok mit követeltek volna meg, az teljesen mindegy.

Arra ugyanakkor senki sem számított, hogy a tanárok több iskolában is önszerveződő módon vadsztrájkba lépnek, immár nemcsak az oktatás, de a sztrájk, vagyis két, össztársadalmi szempontból kiemelten fontos dolog kormányzati ellehetetlenítése miatt is.

Noha polgári engedetlenségnek nevezik, ne legyen illúziónk: amit hétfő óta láttunk az ország több oktatási intézményében azt vadsztrájknak hívják, amire Magyarországon hosszú évek óta nem volt példa az oktatásban. Akkor fordulnak a dolgozók ehhez a nyomásgyakorlási formához, amikor legális sztrájkra nincs lehetőség, a helyzetet ugyanakkor tarthatatlannak tartják.

Ma Magyarországon tanárhiány van, vagyis a tanárok arra is rámutatnak, hogy a fenntartó – az állami Klebelsberg Központ – bármennyire is úgy tesz, nincs abban a helyzetben, hogy diktálja az ütemet. Hosszú évek pocsék munkakörülményei, iszonyatos munkaterhei és megalázó bérkorrekciói után egyre több tanári munkaközösség hívja fel erre a figyelmét.

Példamutató az egyre több iskolában, egyre növekvő számban vadsztrájkba lépő tanárok kiállása, mert megmutatja, hogy kollektív erővel a kormány valamennyi önkénye mellett is lehetséges szembeszállni az elnyomással.

Az pedig, hogy célt érjenek, nemcsak a pedagógusok, de valamennyiünk közös ügye.

Ugyanis meghátrálásra kényszeríthetnék vele a hatalmat, ami nyakló nélkül szórja a milliárdokat ha a külföldi multikat vagy a nemzeti nagytőkét kell támogatni, vagy egy újabb város mellé kell feltétlenül sportcsarnok (amit majd valamelyik jó fekvésű vállalkozó fog betonba önteni), ellenben fogához veri a lyukas garast, ha is esetleg a társadalom javára kellene költeni.

Amelyik 2014 óta nem volt képes a mindenkori minimálbérhez igazítani a pedagógusok bértábláját. De ha sztrájkolnak, akkor nem átall a Magyar Közlönybe írni, hogy bezzeg Gyurcsány, és amúgy is miatta van az egész. Amelyik a munkáltató érdekeit mindannyiszor a dolgozóké fölé helyezze, és amelyik viccet csinál a sztrájkjogból.

Amelyik évről évre bizonyítja, hogy fabatkát sem ér számára a közoktatás, és a tanári hivatás anyagi és erkölcsi megbecsültségét rég látott mélységekbe lökte.

Mindannyiunk közös ügye, hogy legyen Magyarországon minőségi közoktatási rendszer, amiben megbecsült, megfelelő létszámú és nem halálosan fáradt dolgozók oktatják a diákokat.

Ahogy az is mindannyiunk közös ügye, hogy a dolgozók sztrájkkal bírhassák jobb belátásra a munkáltatójukat, ha nem marad lehetőség a nézeteltérések tárgyalásos megoldására, még akkor is, ha az állam a munkáltatójuk. Erre a jogra pedig akkor is szükség lesz, ha egyszer esetleg más kormány lenne hatalmon.

Ami pedig talán ezeknél is fontosabb, hogy a társadalmi szolidaritás is megköveteli, hogy kiálljunk a hatalom által semmibe vett pedagógusok mellett.

A pedagógusoknak a társadalom támogatására is szükségük lesz ahhoz, hogy képviselhessék ezeket a valamennyiünk szempontjából húsbavágóan fontos ügyeket. Vigyük hírét a vadsztrájknak, tegyük világossá mindenki számára, hogy Kőbányán, Terézvárosban Budaörsön, és várhatóan még számos iskolában, a közjóért folyik a küzdelem. És támogassuk a pedagógusokat és szakszervezeteiket, akik azon dolgoznak, hogy márciusban a teljes pedagógus-társadalom legálisan sztrájkolhasson, azok is, akik mindent egy vadsztrájkban mindent elveszíthetnének.

Adjunk hát meg nekik lehetőségeink függvényében minden támogatást amire szükségük lehet, hisz

„a sztrájk alapjog, tanár nélkül nincs jövő!”

Forrás: Mérce