De mennyi a hozama? A matematikus-pszichológus szerző elmagyarázza, miért adtak Nobel-díjat annak, aki ezt megmondta – olvasható a HVG-ben.
Miért van szükség egy egyetemet végzettek számára meghirdetett, fizetős üzleti képzésen felvételi vizsgára? Mert egy magára valamit is adó iskola nem fogadhatja el akárkinek a pénzét. Árt a képzés hírnevének, ha olyanok is bekerülnek, akik nagyon nem odavalók, így ez hosszabb távon anyagi kárt is okoz. De minek alapján lehet eldönteni, hogy valaki odavaló, vagy sem? A konkrét tárgyi tudás erről szinte semmit sem mond, és az egyetemi jegyek sem. Gyakori, hogy a felvételiztetők egyike sem ért ahhoz, amilyen alapdiplomával a felvételiző érkezik, és az alapdiploma minősítése sem valami fényes, a felvételiző mégis tökéletesen alkalmas, idevaló.
Egy ilyen felvételin két dologra érdemes szűrni: a butaságra és a csodavárásra. Egyetemi diplomával is lehet valaki roppant ostoba, és az ilyen ember nagyon tönkre tudja tenni a hangulatot egy színvonalas csoportban. A butaság szerencsére akármilyen beszélgetésből hamar kiderül, így erre egyszerű szűrni egy felvételin is. A csodavárás már sokkal nehezebb ügy. Az is, hogy miért baj, és az is, hogy miképpen szűrhető ki.
Az ilyen képzések bemutató óráin mindig van valaki, aki nagyon bennfentes, „tudom ám, amit tudok” arckifejezéssel felteszi a nagy kérdést: „És ugye itt mondjátok el, jó pénzért, a nagy titkokat, amiket az egyetemen nem?” Amikor először meghallottam ezt a kérdést, egy pillanatra rosszul lettem. Ha ez a kérdés értelmes lenne, legalább két helyről kellene engem azonnal kirúgni: az egyetemről és az üzleti képzésről. Felindultságomban ott, az első alkalommal rátaláltam arra a válaszra, ami azóta sztenderddé vált. „Figyelj, én most rögtön, itt helyben elmondom neked a nagy titkot, ingyen. Cserébe csak azt kérem, hogy ne gyere a képzésre. A nagy titok az, hogy nincs titok.”
Ezt az egy embert sikeresen kiszűrtük, de mi legyen azzal, aki nem buktatja le magát egy ilyen kérdéssel rögtön az elején? Fontos kiszűrni őt is, mert egy-két hónap után elkezd dünnyögni a többi hallgatónak, hogy „még mindig nem mondják meg a tutit. Elvették a pénzünket, mégsem mondják meg.” Ennél rosszabb hangulatot pedig semmi sem teremthet – ezért annyira fontos a csodavárók kiszűrése.
Erre a célra a legjobb kérdésnek ez bizonyult: „Rászánsz erre a képzésre mondjuk száz tallért. Ebből mennyit gondolsz befektetésnek, és mennyit fogyasztásnak?” Sosem kellett pontosabban megmagyarázni a kérdést, azoknak sem, akik mondjuk kertészmérnöki vagy klasszika-filológusi alapdiplomával jöttek. Lehet, hogy az iskola után majd kicsit másképp értik ezt a kérdést, mint előtte, de engem épp az érdekelt, hogy különösebb magyarázat nélkül ki mit válaszol rá.
A válaszok igen erősen szórtak, szinte minden előfordult, 50-50, 70-30 akár erre, akár arra, még 100-0 is és 0-100 is. Azaz voltak, akik úgy gondolták (szerencsére eléggé kevesen), hogy ez a tandíj számukra száz százalékban befektetés a jövőbe. Na, ők a csodavárók. A másik véglet az, aki teljes egészében fogyasztásnak tekinti a képzés díját, mintha mondjuk néhány nívós színházi előadásra venne jegyet. Ő abszolúte szívesen látott hallgató, bár a legjobbnak azok bizonyultak, akiknél mindkét szám legalább 25 volt.
Mint minden teszt, ez sem százszázalékos. Volt olyan felvételiző, aki 100-0 választ adott, és amikor kezdtük eltanácsolni, meglepően érett magyarázattal azonnal meggyőzött minket arról, hogy mégiscsak itt a helye. Kifejtette, hogy a két szám összege távolról sem biztosan száz. Azaz már ekkor átlátta, amit mi majd meg akartunk tanítani a képzés során, hogy a dolog jelentős része lehet egyszerre fogyasztás és befektetés, elválaszthatatlanul.
Közgazdasági Nobel-díjat ért a válasz arra a kérdésre, hogy mennyi az oktatás mint befektetés hozama. Amikor ugyanis először megpróbálták kiszámítani, elképesztően magas, sok okból hihetetlen hozamok jöttek ki. A hiba a számításban nagyon egyszerű volt: elfeledkeztek arról, hogy a képzettebb ember több mindent tud élvezni, ráadásul az iskolában is vannak olyan órák, amikre akkor is elmenne, ha külön belépti díjat szednének rájuk. Ez tehát nemcsak befektetés, hanem fogyasztás is. Ha ezt leszámítjuk (ami technikailag távolról sem egyszerű, de hát ezért ért Nobel-díjat a megoldás), akkor kiderül, hogy az oktatásba való befektetés hozama nagyjából annyi, mint a többi húzóiparágé.
Forrás: HVG
