Rosszul sáfárkodtunk az uniós csatlakozás adta lehetőségekkel, Magyarország gazdasági mutatói jelentős elmaradást tükröznek a környező országokhoz képest is - mondja a Corvinus professzora a Népszavának.
- Tizenöt éve írtuk alá csatlakozási szerződésünket az Európai Unióval. Mennyit nyertünk az integrációval 2017 nyaráról visszatekintve?
- Csatlakozásunk az Unióhoz nem véletlenül volt központi cél Magyarország számára már a rendszerváltástól kezdve. Egy olyan kis ország, mint amilyen hazánk is, integrációja a globális gazdaságba könnyebben valósulhat meg, ha egy ilyen közösség részévé válik, és annak jótéteményeiben is részesül. Azzal elejétől fogva számot kellett vetni, hogy ehhez szigorú követelmények is párosulnak, mert, mint közismert „ingyen ebéd” nincs! Ráadásul mi olyan időszakban csatlakoztunk az Unióhoz, amikor kifejezetten kedvezőek voltak a nemzetközi gazdasági körülmények. Igaz, hogy fújtak már a közelgő válság szelei is, de nem értek el még bennünket. Ilyen értelemben még szerencsénk is volt. Persze, szűk látókörű megközelítés lenne, ha csak azt néznénk, mennyi pénzt kaptunk a közösségtől, és mennyit fizettünk be mi. Önmagában az Unió működése világtörténelmi jelentőségű ügy, hiszen egy sor európai konfliktus kezelésére módot nyújt, amely egyébként sokkal brutálisabb formát öltene. Hogy csak a legfontosabbat mondjam, Európának azon a részén, ahol az Unió tevékenykedik, létrejötte óta nem volt háború. Ami a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat illeti, soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy az Unióban átlátható szabályok uralkodnak. Még akkor is, ha esetleg ezek a szabályok nem minden tagállamnak egyformán kedvezőek. Olyan ez a terep, mint az a gátfutásban, ahol tisztában vannak a sportolók, hogy szabályos rendben akadályok vannak a pályán, amelyeket át kell ugraniuk. A gazdaságban sem az a baj, hogy a korlátok, a szabályok léteznek, hiszen ezek természetes módon tartoznak hozzá a gazdaság működéséhez.
Chikán Attila, a Corvinus professzora
- Kormányzati körökben gyakran vitatják az integráció szükségességét.
- Egy kis gazdaság számára az integráció méretgazdasági szempontból is hasznos, mert a nagyobb piac élénkíti a gazdaságot, amely hozzájárul a növekedéshez. Azt senki sem vitatja, hogy az Unió hozzájárult a termelés, a fogyasztás és a kölcsönös kereskedelem élénküléséhez. A tőke szabad áramlása olyan erőforrásokhoz juttatta a magyar gazdaságot, amelyhez egyébként nem tudtunk volna hozzájutni. Azt lehet ugyan vitatni, hogy a hozzánk érkező erőforrásokból mennyi hasznosult igazán, de hogy nem jártunk vele rosszul az biztos. A leglátványosabb változás az infrastruktúra fejlesztése volt, ami szinte teljes egészében uniós pénzből valósult meg. Autópálya-építésre szükség volt, de sajnos nem biztos, hogy mindenhol ott épültek meg, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk.
- Magyarország a rendszerváltáskor még „éltanuló” volt. Mi maradt ebből?
- Amikorra beléptünk az Európai Unióba, a vonzerőnkből már sokat elveszítettünk az 1990-es évekhez képest. Érdemes emlékeztetni arra, hogy 1998-1999-ig több külföldi működőtőke érkezett be, mint a volt szocialista országok összességébe, beleértve Oroszországot is. Ebből az előnyünkből elkezdtünk veszíteni, részben a gazdaságpolitika hibái miatt, de a természetes kiegyenlítődésről sem szabad megfeledkezni. Az kétségtelen, hogy mi a piacgazdaságra jobban fel voltunk készülve, mint néhány környező ország. A jelentős tőkebeáramlás munka- és termelési lehetőségeket, és olyan technológiákat hozott be, amelyeket saját erőből nem tudtunk volna megteremteni. Menedzsmenttudás is érkezett, amire azért szükség volt, mert 50 évig többnyire a nemzetközi trendektől, működési módtól ellenkező irányba meneteltünk. Átstrukturálódott a külkereskedelmi forgalmunk is, a rendszerváltáskor a kivitelnek durván a fele ment a nyugat-európai piacra, ma 80 százalék körül járunk. A vámhatárok lebomlása a logisztikai költségeket is mérsékelte a külkereskedelmi forgalom folyamatosabbá és olcsóbbá vált azáltal, hogy nem kell a határokon megállni.
- A munkavállalók is felfedezték a nyugatot, milyen következményekkel járt ez?
- Mi magyarok évtizedekig arra panaszkodtunk, hogy nemigen tudunk kiszabadulni nyugatra. Ez a belépéssel nagyot változott, de ennek eleinte különösen erős adminisztratív korlátai voltak, amit az egyes uniós szervek és tagállamok szabtak meg, de korlát volt a szakképzettség és a nyelvtudás hiánya is. Az első időkben ezért elég mérsékelt volt a külföldön munkát vállalók száma. Az utóbbi években viszont ez a folyamat felgyorsult, ami már nem az uniós csatlakozásunk közvetlen következménye. Ennek vannak jó és rossz oldalai, mindenesetre napjainkban a kiáramlásnak kiemelkedő szerepe van a súlyos munkaerő-hiányban. Mindezt nem ingyen kaptuk, az Európai Unióba be is kell fizetni, ami azonban nagyságrendekkel kisebb összeg ahhoz képest, mint amennyit az Uniótól kapunk. Azt sem érdemes elhallgatni, hogy ez nem önzetlen segítség volt. Azzal, hogy számunkra jobb feltételeket teremtettek a saját piacukat is bővítették, amiből elsősorban a német gazdaságnak származtak előnyei, de a többieknek is. Ez így van rendjén: állítsunk elő egy olyan helyzetet, amelyen mind a ketten nyerünk. Az persze mindig vitakérdés, hogy amikor a nyereséget elosztják, akkor az igazságosan történt-e vagy sem, ennek kritériumát azonban nagyon nehéz megmondani.
- Mire mentünk volna az Unió nélkül?
- A gazdasági növekedésnek, különösen az utóbbi években döntő forrása az uniós támogatás volt. Egyes közgazdászok viszont vitatják, hogy egyáltalán hasznos-e az ilyen támogatások bejövetele, mert elkényelmesítik a gazdaságot. Mint közismert a vállalkozásoknál járadékvadászat folyik, a beruházások arra figyelemmel születnek, hogy mihez lehet támogatást kapni, és nem feltétlenül a gazdaság tényleges igényei szerint. Ha jól használják fel a pénzt, az mindenképpen előnyös. Nincs a világon ember, aki megmondaná, mi lett volna, ha a pénzek elosztása másképpen történik. Határozottan ki kell mondani, hogy Magyarországon nagyon erős a korrupció, és az uniós támogatások egy nagy részét korrupciós csatornákon osztották el, és osztják el. Ténykérdés, hogy ez kezdettől fogva így volt, sőt már a belépésünk előtt kapott támogatásokkal is ez történt. Az persze korántsem biztos, hogy az uniós forrásokat azok tudják a leghatékonyabban felhasználni, akik a kedvezményezettek. Valójában egyikünket sem érdekli, hogy mondjuk egy uniós támogatással megépült hotelnek ki a tulajdonosa, ha azt hatékonyan tudja üzemeltetni. Ha viszont olyan családtag kap a támogatásból, akinek semmi hoteltapasztalata nincsen, akkor kevés esély van a hatékony üzemeltetésre. Ebből emellett erkölcsi kár is keletezik, ami megjelenik gazdasági kár formájában is, ugyanis a kis- és közepes vállalkozások számára ez befektetési korlát, félnek befektetni vagy elmegy a kedvük az egésztől. Vagyis kockázatkerülőkké válnak, mert azt látják, hogy a komolyabb falatok nem nekik jutnak, vagy lehet most még igen, de holnap már nem.
- Másutt is hasonlóképpen éltek az uniós pénzekkel?
- Olyan elemzést nem ismerek, hogy az uniós támogatások az egyes országokban hány százalékát teszik ki a GDP növekedésének. Nagyon összetett dolog ez, sok ugyanis az áttétel, meg az időbeni elcsúszás is, máskor történik meg a ráfordítás, és máskor a haszon realizálása, ami ráadásul részletekben megy végbe. Persze becsléseket lehet csinálni. Az biztos, hogy Magyarország gazdasági mutatói jelentős elmaradást tükröznek a környező országokhoz képest. Ha a Világgazdasági Fórum versenyképességi mutatóját vesszük figyelembe, amely 140 országot rangsorol, akkor feltűnő, hogy 2001-ben a 29-ek voltunk, és régiós elsők, most pedig 69-ek vagyunk és a régióban az utolsók. Ebből azután könnyű levonni azt a következtetést, hogy az uniós pénzeket nem olyan hatékonyan használtuk fel, mint a többiek. Sokan vitatják ugyan ennek a mutatónak a valós értékét, mert sok szubjektív elemet vélnek felfedezni benne, de ha az egyre főre jutó GDP-t, a növekedést vagy bármely más úgynevezett kemény mutatót nézünk is, akkor az összkép hol nagyobb, hol kisebb mértékben mindenütt lemaradást tükröz, nálunk tehát valószínűleg rossz hatékonysággal hasznosultak az uniós pénzek. A már említett korrupció mellett érdemes másik gyengeségünket is megemlíteni, termelékenységünk lemaradását a nyugattól, de még azoktól az országoktól is, amelyekkel szeretjük magunkat összehasonlítani. Ezt jól szemlélteti az OECD egyik kimutatása, amely szerint az egy munkaórára jutó GDP-termelés nálunk feleakkora, mint az Egyesült Államokban, és hajszálnyival több, mint a fele az Európai Unió átlagának. Ami jól mutatja, hogy az erőforrásainkat nem hatékonyan használjuk fel. Fontos megjegyezni, hogy korántsem csak az egyéni teljesítményekkel van a probléma, hanem azokkal a struktúrákkal, amelyekbe valamennyien beilleszkedünk. Egy bürokrata attól még nagyon sokat dolgozhat, hogy felesleges adatokat gyűjt, a GDP-t nem növeli, viszont ismételt időráfordítást igényel.
- És a menekültek?
- Az úgynevezett migránsprobléma ma a legnagyobb globális gondok egyike. Sajnos, egyoldalúan túlpolitizált, pedig nem is kell túlzottan tájékozottnak lenni a történelemben, hogy lássuk, mióta a világ a világ, az emberek vándorolnak egyik helyről a másikra. Van amikor ez a jelenség nagyobb mértékű, máskor kisebb. Jól emlékszem rá, hogy már az 1970-es évek elején kutatók jelezték azt a problémát, hogy azzal, hogy számos afrikai ország felszabadult a gyarmati uralom alól, ezzel megszűnt az az igazságtalan, de létező rend, amit a gyarmatosítás megteremtett. Több helyen polgárháború tört ki, s már ekkor látszott, hogy embertömegek indulnak majd a fejlettebb országok felé. Emellett a technológiai forradalom óriási elszívó ereje is érvényesült. Ez ránk is vonatkozik: ha csodálatos lenne a gazdaságpolitikánk, akkor is mennének el tőlünk emberek. A fejlettségbeli különbségünk aligha fog megszűnni, ezért kivándorlásra továbbra is számítani lehet. Vagyis ez egy természetes folyamat, amiről nem azt mondom, hogy örülni kell neki, de nem tudjuk visszatartani honfitársainkat. Mint ahogy azzal is számolni kell, hogy hozzánk törökök, szírek és más nemzetiségűek jönni fognak Ennek persze szabályozott körülmények között kell megtörténnie, de ne gondoljuk, hogy megállítjuk a bevándorlókat.
- Hogyan hat mindez a magyar munkaerő-piacra?
- Mindenképpen növeli a dolgozókért folytatott versenyt, és remélhetőleg pozitívan hat a tőke termelékenységre is, jobb eszközökkel hatékonyabban lehet dolgozni, ami némileg kompenzálja a munkaerőhiány okozta veszteséget. A vállalatok kényszerítve vannak arra, hogy jobb feltételeket teremtsenek, jobban szervezzék a munkát. Jól látható, hogy a munkaerőhiány hatására emelkednek a bérek. A kormányzat pedig talán több erőfeszítést fog tenni a közmunkások piaci foglalkoztatásba való átsegítésére.
- Professzor úrnak a felsőoktatásban is sok évtizedes, ráadásul vezetői tapasztalatai vannak. Hogyan jutottunk idáig?
- A felsőoktatás a rendszerváltozás nagy vesztesei közé tartozik. A rendszerváltás óta az egymást váltó kormányok képtelenek voltak következetes felsőoktatás-politikát megfogalmazni, megszámlálhatatlan volt az intézményi változások száma. Elég talán csak a saját egyetememet említeni: a mai Corvinus elődjeként a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemhez először „hozzávágták” az Államigazgatási Főiskolát. Megszűnt a főiskola. lett belőle kar, ami aztán ma már a Nemzeti Közszolgálati Egyetem része. Azután a valaha volt Kertészeti Egyetem három karát hozzánk csatoltak, majd tavaly visszakerültek a Szent István Egyetemhez. Éppen rektor voltam, amikor ezek a Corvinus részei lettek, így tapasztalatból elmondhatom, hogy ezek mennyi, végül feleslegesnek bizonyult pénzügyi, szervezési, munkaügyi feladatot adtak még akkor is, ha a szervezeti egység fizikailag ottmaradt a helyén. De az átszervezések mind a mai napig nem értek véget. Azt már csak rossz emlékként idézhetjük fel, hogy volt olyan ötlet, amellyel a Corvinust meg akarták szüntetni, s az ELTE-vel egyesíteni, de a budapesti Műegyetemmel történő összeházasítás is szóba került. Csak a felesleges pénzkidobásról:világbanki pénzekből egy időben az Állatorvosi Egyetemmel kötötték össze a Corvinus elődjét, így bármelyik tehénistállót közvetlenül lehetett hívni. Ezek mind-mind azt bizonyítják, hogy nem volt, s ma sincs következetes felsőoktatási politika. Sokat rontott a rendszer állapotán ugyanakkor a folyamatos pénzkivonás. Valami minimális javulás az utóbbi két esztendőben ugyan érzékelhető, de még most sincs annyi pénz a felsőoktatásban, mint amennyi a Bokros-csomag után volt. Szükséges volt ugyan a kilencvenes években a hallgatói létszám bővítése, de ennek személyi és infrastrukturális feltételeit mind a mai napig nem teremtették meg. A folyamatban lévő centralizáció súlyosan csorbította a felsőoktatási intézmények autonómiáját. Szép számban vannak persze, akik a nehézségek ellenére, lelkesedésből tovább dolgoznak, viszont sajnos, a körülmények nem elég biztatóak, így sokan a jobb feltételek tudatában inkább külföldre mennek tanítani.
Névjegy
Chikán Attila 73 éves közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a vállalatgazdaságtan, a vállalati versenyképesség és a logisztika. 1970-től a Rajk László Szakkollégium alapító igazgatója. 1998–1999-ben az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, majd 2000 és 2003 között a Budapesti Corvinus Egyetem rektora. Jelenleg a Corvinuson működő Versenyképesség-kutató Központ vezetője.
Forrás: Népszava
