Az elmúlt hetekben éles hangú levélváltásra került sor az ISD Dunaferr menedzsmentje és a nagyipari vállalat munkavállalói érdekképviselete között. A Vasas Szakszervezeti Szövetség azt kifogásolta, hogy az érdekegyeztetésnek egy új típusa kezd megvalósulni, mert nem a különböző érdekegyeztető fórumokon vitatják meg a megoldandó problémákat, hanem csak levelezés folyik a szakszervezet és a „főnökség” között – írja a Válasz.
A Dunaferr siralmas állapota az utóbbi időben ismét téma a magyar sajtóban. Száraz számok és statisztikai adatok látnak napvilágot az acélipari komplexum lejtmenetéről. Sokkal kevesebb szó esik azonban a dunaújvárosi nagyüzemnél a humán erőforrás helyzetéről. A szakzsargon hús-vér embereket takar, akik nehéz fizikai munkát végezve hosszú évtizedeket húztak le a magyar vas- és acélipar végső fellegvárában. Ők azok, akik a hazai vaskohászat utolsó mohikánjai, nélkülük megszűnne a magyar acélgyártás. A Dunaferr drámai pénzügyi helyzetében nekik is osztozniuk kell, a kialakult helyzetnek ők a legnagyobb kárvallottjai.
Az elmúlt időszakban a Dunaferr 1500 embert bocsátott el, akik saját szakmájukban nem tudnak elhelyezkedni, bérből és fizetésből élőként aligha lettek volna képesek annyi pénzt összegyűjteni, hogy bármilyen önálló vállalkozásba kezdjenek. A vaskohászat egyébként sem az a szakma, amit a kert végében lévő fészerben egyedül lehet űzni. A ’70-es évek globális acélipari válsága és a több mint negyedszázada bekövetkezett rendszerváltás alaposan visszaszorította az ágazatott, de azért tegyük hozzá: egyetlen fejlett iparral rendelkező ország sem engedheti meg magának, hogy nélkülözze a kohászatot.
A menedzsment és a szakszervezet közötti legújabb keletű feszültség konkrét oka, hogy a Dunaferr egy úgynevezett Senior programot akar bevezetni, vagyis, hogy az egy-két évvel az öregségi nyugdíjkorhatár előtt állók önkéntes alapon, kölcsönös megegyezéssel megválnak a cégtől, munkajogilag átkerülnek a Vasműhöz köthető Acélalapítványhoz, ahonnan megkapják előző bérüket. Elméletileg ez a megoldás mind a munkaadónak, mind a munkavállalónak kedvező, mert az egyik bérköltséget takarít meg, a másikat nem éri veszteség, nem fenyegeti az elbocsátás réme és valószínűleg könnyebb munkát is végezhet. Csakhogy a részletek nincsenek kidolgozva, a szakszervezet a munkaadónak hozzá írt levelét úgy interpretálta: a Senior programmal kapcsolatban az Országos Foglakoztatási Közhasznú Nonprofit (OFA) Kft., az ISD Dunaferr Zrt. és az Acélalapítvány együttműködési megállapodást írt alá, „de ez, mint köztudott, titkos”.
A kialakult feszült helyzetre jellemző, hogy Balogh Béla, a Vasas Szakszervezeti Szövetség elnöke augusztus végén a Dunaferrbe látogatott. A helyi szakszervezet hivatalos közleménye nem tartalmaz konkrétumokat, csak annyit jegyez meg, hogy Balogh körülbelül egy órás megbeszélést folytatott Dr. Sevcsik Mónika RMS és HR igazgatónővel, amelyen többek között szóba kerültek „a Dunaferr vezetése és a Vasas Szakszervezeti Szövetség között a munkaügyi kapcsolatok terén az elmúlt időszakban keletkezett feszültségek okai”. Az igazgatónő pedig tájékoztatást adott a Dunaferr Társaságcsoportnál a közeljövőben bevezetésre kerülő Senior-OFA programról.
Így a program körül elég sok a bizonytalanság, ami még tovább rontja a vasasok és a menedzsment között már így is igen feszült viszonyt. A vállaltnál a tömeges elbocsátás már amúgy is megmérgezte a levegőt, ráadásul a cég egy újabb csoportos elbocsátás lehetőségét is „belengette” és a Senior program sem jelent mást, mint hogy a Dunaferr a munkások bérén takarékoskodna. A vasasok szerint tény, hogy az eddigi csoportos létszámleépítések hatására ijesztő mértékben nőtt a túlórák és a balesetek száma. A Senior program körüli vita azért mérgesedett el, mert a szakszervezet kifogásolta, hogy nem kap tájékoztatást a tervezett intézkedésekről, a „főnökség” pedig azt nehezményezte, hogy a vasasok nem támogatják a létszámleépítésnek ezt a fajtáját.
Az érdekképviseletnek az nem tetszett, hogy a „főnökség” olyanhoz kéri a támogatást, amiről fogalma sincs, hangsúlyozta, hogy a munkáltató a szakszervezeteket semmilyen módon nem vonta be a programba. A vasasok szerint a munkaadó az oszd meg és uralkodj módszerével próbál éket verni a munkavállalók és szakszervezetek közé. „Látható, hogy a munkáltató levelében a program meghiúsulása esetén már előre a szakszervezeteket szeretné felelőssé tenni” – áll a vasasok üzenetében.
Idén tavasszal is kemény ütésváltásra került sor a szakszervezet és a menedzsment között, amikor a cég vezetése egy 2,6 milliárd forintos megszorító csomagot – a Dunaferrnek 2014-ben 21 milliárd forintos vesztesége volt, tavalyról még nincs adat – akart lenyomni a vasasok torkán. Az érdekképviseletnek volt annyi ereje, hogy ezt a próbálkozást visszaverje.
A válasz sem sokat váratott magára, mert a menedzsment májusban lefújta a több évtizedes múltra visszatekintő kohásznapot. A kohászoknak ez volt a saját ünnepük, amikor a több ezer fős kollektívát a vállalt vezetése tájékoztatta a cég helyzetéről, és felvázolta a jövőt. Igaz, hogy sok dicsekednivalója nem lett volna a Dunaferr vezetésének, de nem ezért maradt el az ünnepség. Ez válasz volt a szakszervezetnek, amiért megtorpedózták a „takarékossági” csomag bevezetését. Az üzenet világos volt: nem köszönjük meg a munkátokat.
De nem ez volt az egyetlen, amivel a menedzsment erkölcsileg „leértékelte” saját munkavállalóit. Idén augusztus elejéig még nem kötették meg a 2016-os szociális megállapodást. Megszűnt a 25 éves törzsgárdatagokat köszöntő jubileumi ünnepség. Eddig az volt a szokás, hogy aki egy negyed századot lehúzott a vasműben, azt a vállalt vezetői a kultúrteremben fogadták, és ünnepélyes keretek között adták át a pénzjutalmat és az oklevelet. A pénzt most is megkapják a kohászok, de az erkölcsi elismerés elmarad. Pedig a nehéz fizikai munkát végző vasasoknak munkájuk erkölcsi elismerése éppen olyan fontos, mint az anyagi megbecsülés.
A menedzsmentnek a munkavállalókhoz való hozzáállását jól jellemezik a tavaly novemberi prezentáción elhangzottak. E szerint a magyar kormánynak fel kéne hagynia azzal a gyakorlattal, hogy szociális projektként tekint a Dunaferr társaságra. A kormánynak el kéne tekintenie attól, hogy a Dunaferr legyen a foglalkoztatás nagy szereplője a térségben. A társaságra üzletként kell tekinteni, aminek nyereséget kell hoznia a túlélés érdekében – üzent egyértelműen a kormánynak a Dunaferr. A kemény szavak azért hangzottak el, mert Dunaferr tulajdonosa, a Vnyesekonombank ugyancsak csapnivalóan rossz anyagi helyzetben van, így nem tud segíteni a magyar vasműnek, ezért a cég magyar kormányzati támogatást akar kieszközölni.
A menedzsment felvetése a teljes képtelenség kategóriájába esik. A Dunaferr a környék egyetlen nagyüzeme, ráadásul az a magyar vas- és acélgyártás utolsó fellegvára, a Dunaferr egyetlen, több ezer embert foglalkoztató vállalata. Ez a gazdasági „szerkezet” még az ötvenes években alakult ki, amikor a „vas és acél országa” leszünk jelszó jegyében létrehozták a vasművet, és Dunapenteléből Dunaújvárost csináltak. Az egész város a vasműre épül – az önkormányzat iparűzésiadó-bevételének egynegyede jön a Dunaferrtől –, a kereskedelmi és szolgáltató egységek bevételének jelentős része is az üzem alkalmazottainak jövedelméből származik. Nem is beszélve a helyi és környékbeli beszállítói körről, amelynek nincs más lehetősége, mint hogy a vasműnek dolgozzon. Így Dunaújváros 50 ezer fős lakosságán kívül legalább ugyanennyi ember napi megélhetése függ a Dunaferr sorsától.
Ahhoz, hogy ne a Dunaferr legyen a foglalkoztatás egyetlen nagy szereplője térségben, komoly külföldi beruházásra lenne szükség. A Dunaferrnek minden bizonnyal nem jönne jól egy sikeres nehézipari nagyvállalt a térségben, amely jól megbecsülné az alkalmazottait. Lehet, hogy pont azokat a szakembereket szipkázná el, akiket a Dunaferr is meg akarna tartani.
A jelenlegi helyzetben viszont kormányzati szinten nem tudnak mást csinálni, mint hogy szociális projektként is tekintenek a Dunaferre, hiába bírálja ezt a szemléletet a vállalat.
Forrás: Válasz
