Alapvető adatok nem állnak rendelkezésre a magyar egészségügyben a megalapozott döntésekhez, az egészségügy átalakítását célzó eddigi kísérletek a politikai akarat hiánya miatt haltak el - véli Gulácsi László, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára. A Portfolio-nak adott interjújában az Egészségügyi Közgazdaságtan Tanszék vezetője azt is elmondta: rendkívül fontos, hogy az emberek megértsék, szükség van a változásokra az egészségügyben, a döntéshozóknak pedig egy hosszútávú egészségügyi fejlesztési stratégiát kellene kidolgozniuk. Meglátása szerint a magasabb orvosi, szakdolgozói fizetéseken keresztül először pénzt kell tenni a rendszerbe, de nem önmagában a pénz a lényeg.

Önnek, mint egészségügyi közgazdásznak muszáj feltennem azt a közhelyes kérdést, hogy sokat vagy keveset költ Magyarország az egészségügyre? Lehet egyáltalán erre a területre sokat költeni?

Nem tudjuk megmondani, hogy sokat költünk vagy keveset, ez nem közgazdaságtani, hanem politikai kérdés. A közgazdász azzal foglalkozik, hogy a rendelkezésre álló forrásokat hogyan lehet a társadalom szempontjából optimálisan elkölteni, úgy, hogy a lehető legtöbb egészség-nyereség legyen elérhető. Az, hogy egy ország milyen juttatásokat (milyen egészségügyi szolgáltatásokat) biztosít a polgárainak, politikai kérdés. Ezt „basic benefit package", azaz „alapcsomag" formájában biztosítja, amely a befizetések ellenében jár, és amit fejlett országokban részletesen leírnak. Ennek az összeállításában nagy szerepe van az egészségügyi közgazdászoknak, hiszen ha tudjuk, hogy mit kell szolgáltatnia az egészségügynek, akkor az elvárható, hogy a szolgáltatások költség-hatékonyan történjenek.

Magyarországon azonban nincs specifikálva a mit, a hányszor és a hol (milyen szakember bevonásával), vagyis ilyen explicit alapcsomag nálunk nincs, ezért nem is tudjuk, hogy ki milyen ellátásra, hányszor és milyen minőségben jogosult.

Az alapcsomag kialakítását egy nagyon komoly rangsorolás előzi meg. Ez arról szól, hogy milyen ellátás fontos, kinek fontos (meghatározott lakossági csoport) és mennyire fontos (mennyit szánunk rá, vagyis hány százalékban támogatja a társadalombiztosítás és mekkora költségvetési hatást enged). Nálunk ilyen rangsorolás tudományos alapokon még nem történt, ennek következtében az egészségpolitika nem tud szakmailag megalapozott döntéselőkészítési alapokra támaszkodni.

Ezek szerint akkor arról sincs információja az egészségpolitikának, hogy mit veszünk a pénzünkért?

Nem tudjuk, hogy mit veszünk a pénzünkért.

Részben, mivel nem ismert az alapcsomag (mi az, ami jár), részben azért, mert nem ismert az ellátás minősége, azaz nem tudjuk, hogy gyógyul a beteg, és a pontos költsége sem. Meggyógyul-e vagy sem a beteg, és ha igen, akkor meggyógyul-e annyira, mint más országokban az infarktus, stroke, vagy épp a rák után. Ezt az egészségpolitika sem tudja, a kórház sem, az orvos sem, a beteg sem, senki sem. Ezzel kapcsolatban komoly OECD-együttműködés van, azonban Magyarország gyakorlatilag nem szolgáltat ebbe adatokat, ebben nem veszünk részt a kívánatos módon, pedig ebből nekünk lenne hasznunk. A betegbiztonságról nem sokat tudunk, erre még definíciónk sincs. Arra nézve sem áll rendelkezésünkre adat, hogy különböző okok miatt (anyagi helyzet, iskolázottság, földrajzi helyzet) a lakosság mekkora hányada nem tudja igénybe venni megfelelő módon a társadalombiztosítás által finanszírozott szolgáltatásokat és ezért hányan szorulnak ki az egészségügyi ellátásból.

Ez így elsőre sokkolóan hangzik. Ezek alapján nem állnak rendelkezésre a megalapozott döntésekhez szükséges adatok. Ezért fulladtak kudarcba az eddigi, egészségügy átalakítását célzó kísérletek?

Azért haltak el az egészségügy átalakítását, javítását, hatékonyabbá, jobbá tételét célzó próbálkozások, mert a rendszerváltás óta erre nézve nem volt meg a megfelelő politikai akarat. Sem megfelelő politikai elkötelezettség, sem szakmai nyomás nem volt arra vonatkozóan, hogy konkrét változások legyenek az egészségügyben. Ehhez egyébként szükség lenne arra, hogy legyenek megbízható, döntéshozatalt megalapozó adatok a magyar egészségügyi rendszerről. Ismernünk kellene, hogy mely intézményekben gyógyulnak jól a betegek, és hol nem gyógyulnak a betegek a kívánt és a lehetséges mértékben, ismernünk kellene a túlélési arányokat, ahhoz hogy meg lehessen állapítani hol és milyen tennivalók vannak.

Célszerű lenne, hogy a döntéshozók megmondják, mit finanszíroz az állam, mi tartozik az alapcsomagba, és mi az, amiért a lakosságnak fizetnie kell és mennyit. Alapvetően szükség van arra is, hogy az emberek megértsék: átfogó változtatásokra van szükség az egészségügyben.

Akkor Ön szerint előbb mindenképp szükség lenne egy struktúraváltásra és csak utána kellene több pénzt adni az ellátórendszernek?

Legelőször is pénzt kell tenni a rendszerbe, orvos, nővéri és más munkatársak fizetésének emelése érdekében, miközben határozottan, arányosan, és pontosan számonkérhető (adatok!) javulást kellene megkövetelni minőségben és hatékonyságban.

Ha csak pénzt öntenének a rendszerbe, elvárások nélkül, akkor haszon sem képződne. Az OECD 2014-es egészségügyi jelentése Magyarországról megállapítja, hogy sok felesleges egészségügyi szolgáltatás történik az egészségügyben, ez is oka a minőségi problémáknak. Szóval a rendszer hatékonysága valószínűleg nagyon rossz. Persze erről nem ötletelni kellene, hanem egy hosszútávú egészségügyi fejlesztési stratégiára lenne szükség.

Mit ért ez alatt? Egy hosszú távra szóló kormányzati tervet?

Az eddigiekben a változások nagy része a menedzsment területén történt, és működéssel, finanszírozással, szervezeti struktúraváltozással voltak kapcsolatosak. Bármely menedzsmentet érintő változás előtt azonban az egészségügy területén a governance, azaz a kormányzást érintő azaz stratégiai kérdéseket kell tisztázni. Kijelölni a célokat, létrehozni az ösztönzőket, és ha ez megvan, akkor jöhet a menedzsment, hogy a feladatokat ügyesen megoldja. De hangsúlyozom, először valós adatokon és tudományos eredményeken nyugvó stratégia kell. Azért sem sikerült az elmúlt évtizedekben elérni azt, hogy az egészségügy jobb, hatékonyabb legyen, mert ilyen stratégia nem volt. Stratégiai cél és politikai elkötelezettség (amely magában foglalja a megfelelő finanszírozást is) nélkül minden előrejutás reménytelen.

Bár az új egészségügyi államtitkár csak néhány hónapja került kinevezésre, hasonló terveket kiolvas az eddigi ígéreteiből?

Minden új államtitkár rengeteg új és jó dolgot szeretne. Meglátjuk majd, hogy mi lesz.

Egy ilyen stratégiával itthon lehetne tartani az orvosokat, egészségügyi szakápolókat?

Minden egészségügyi dolgozót nem lehet itthon tartani, ez más, nálunk sokkal gazdagabb országokban is probléma, mert a gazdagoknál is vannak még gazdagabbak, ahol a fizetés magasabb és a karrier lehetőségek jobbak. A fejlett országokban kiterjedten alkalmazzák a hosszútávú manpower planning eszközét, a munkaerő tervezést, amelyet a fejlesztések során is nagyon figyelembe vesznek, Magyarországon azonban nem használjuk ki ennek a fejlett módszertannak a lehetőségeit.

Hogy itthon lehessen tartani az egészségügyi dolgozókat, ahhoz egy projektet kellene kidolgozni.

Ki kell jelölni a célokat, stratégiai szektorokat, ki kell alakítani és működtetni az „itthon tartási" rendszert, finanszírozást hozzárendelni, szakmai karrier utat kidolgozni, segíteni a magas szinten dolgozó, kutató kollégákat, hogy anyagi és szakmai ambícióikat itthon is elérhessék. Ez sok munka, nagyon sok munka, de hosszútávon megtérül. Nem önmagában a pénz a lényeg, de persze az is fontos.

Az elmúlt időszakban egyre súlyosabb hírek érkeztek az állami ellátórendszerben tapasztalható körülményekről. Ennek fényében az emberek, akik megtehetik, hajlandóak egyre inkább a magánegészségügyi szolgáltatásokat igénybe venni. Látható ez a tendencia? Kényszerből vagy minőségi megfontolásokból döntenek így az igénybevevők?

Az emberek fizetési hajlandósága az egészségügyi szolgáltatásokért változik. Ebben mi is elég sok kutatást végeztünk a Budapesti Corvinus Egyetemen, és az eredményeket publikáltuk. Két ok is magyarázza a magánszolgáltatások igénybevételének terjedését. Az emberek egy része kényszerből költ, mert másképp nem kapja meg a szolgáltatást, vagy csak hosszú várakozás után kapná meg, ezért „hálapénzt" ad. Mások a társadalombiztosítás által nem finanszírozott szolgáltatásokért vagy a magasabb minőség reményében hajlandóak költeni. Fontos azonban azt is látni, hogy Európában már így is az egyik legmagasabb az egészségügyi hozzájárulás, amit a beteg zsebből fizet. Ezt már nemigen lehet tovább emelni szóval ez nem járható út. Az egyetlen járható út az egészségügy, mint rendszer hatékonyságának növelése.

Ebbe a rendszerbe hogyan lehetne becsatornázni magánforrásokat a biztosítótársaságokon keresztül? Hogyan tudja ezt az állam előmozdítani?

A biztosítótársaságok sohasem fogják finanszírozni az egészségügyet, ők profitorientált cégek, nem ez a feladatuk. Fontos lenne azonban, hogy valamilyen formában fokozottabban bevonódjanak.

Ehhez azonban sok mindenre szükség van, ilyen például az, hogy legyen egy egyértelműen megállapított „alapcsomag", azaz lehessen tudni kinek mi jár a társadalombiztosítása alapján. Szükséges leírni a szolgáltatások elvárt minőségét, költségét, ismerni a hosszabb távú megbetegedési trendeket, hiszen enélkül kiegyensúlyozott működés nehezen képzelhető el, és még sok minden más. Viszont, a dolog nem lehetetlen, sok helyen a világban egészen jó rendszerek működnek. Olyan országokban is, ahol az anyacégeik vannak a hazai, egészségügy iránt érdeklődő biztosítóknak. Ott sok tudás, tapasztalat halmozódott fel, kiváló szakemberek vannak, a cégek hazai szereplői, ha több lehetőséget kapnak és ezt itthon alkalmazhatják, bizonyára jelentősen hozzá tudnak járulni az előrelépéshez ezen a téren.

Forrás: Portfolio