Az emberi társadalmakban minden korban természetes, hogy az egyének valós szükségletei (és még inkább vágyai) gyakran nincsenek szinkronban az adott közösség rendelkezésére álló erőforrásokkal. Ilyenkor a szükségletek kielégítésére az adott közösség saját fennmaradása érdekében kénytelen az általa vélelmezett fontossági sorrendben prioritásokat felállítani – olvasható Dr. Rácz Jenő véleménye a Magyar Időkben.

Ha ugyanis nem ezt teszi – azaz nem állít fel prioritási rangsort, akkor a meglévő erőforrásai szétforgácsolódnak, így a fennmaradás és a fejlődés szempontjából még a szűkös lehetőségekhez képest is kedvezőtlenebbül hasznosulnak. Még rosszabb hatásfokkal hasznosulnak a közösség erőforrásai, ha nem reális sorrendet állítanak fel maguknak, azaz olyan célokra pazarolják el a rendelkezésükre álló javakat, amelyek fennmaradásuk szempontjából másodlagosak, mert így az alapszükségletek kielégítésére a maradékelv alapján már olyan kevés jut, hogy az a közösség és az egyén számára is végzetes következményekkel járhat.

Mit jelent ez a jelenség konkrétan napjainkban, hazánkban? A magyar lakosság népegészségügyi mutatói messze elmaradnak nemcsak a fejlettebb országokétól, hanem a jelenlegi gazdasági helyzetünkben elvárhatótól is. Azaz adott gazdasági teljesítmény mellett is csaknem három évvel tovább kellene élnünk, és még rosszabb az arány, ha az egészségben eltöltött életévek számát viszonyítjuk a nemzetközi trendekhez. Kiemelkedően rosszak a mutatók például a daganatos halálozás esetében, és legalább ennyire aggasztó a drámai népességfogyás, amelyben szerepet játszik a korai halálozás mellett a rendkívül alacsony születési ráta is. Ilyen népegészségügyi mutatók mellett az átlagosnál lényegesen magasabb ellátási szükséglet jelentkezik az egészségügyi ellátórendszerben.

Ha feltételezzük, hogy az egyénnek az élet, a közösségnek a fennmaradás élvez abszolút prioritást, akkor logikus, hogy a fenti népegészségügyi mutatók esetében az egészségügynek mint a beteg egyén és társadalom legfőbb gyógyítójának az ágazatok között szintén prioritást kell élveznie. Ehhez képest az egészségügy nemhogy pozitív megkülönböztetést nem kap, hanem még hátrább sorolódik a rangsorban. Az ilyen mértékű csökkenés ellentétes a nemzetközi trendekkel, ami abból is érzékelhető, hogy amíg 1992-ben az EU-tizenötök egy főre jutó egészségügyi közkiadásának 49,9 százalékát költöttük itthon az egészségügyre, ez a szám 2013-ra 36,7 százalékra csökkent.

Mivel a negatív népegészségügyi mutatók következtében a valós egészségügyi ellátási szükséglet folyamatosan növekvő megterhelést jelent az egészségügyi ellátórendszerre, így egyre nagyobb diszkrepancia jelentkezik a szükségletek kielégítési igénye és az egészségügyi ellátás között. Ráadásul a folyamatosan fogyó humánerőforrás – orvos és szakdolgozó egyaránt – egyre kevésbé tolerálja a fokozódó megterheléshez képest alacsonyabb anyagi és társadalmi megbecsülést.

Ebben a helyzetben a politikának két választása van. Megpróbál a probléma gyökeréig lehatolni és oki terápiát alkalmazni, vagy akut, de felszínes intézkedésekkel a problémát a felszín alá nyomni. Az oki terápia a fent leírtak miatt átrendezi az addigi szükségletek kielégítésének sorrendjét, így ez nyilvánvalóan konfliktusok felvállalását igényli, számottevő erőforrás-átcsoportosítást generál, ami nyilván érdekeket sért, ezért rövid távon sikert biztosan nem garantál. A problémák felszín alá nyomása csak elodázza azokat, és az idő múlásával már csak az eredetinél sokkal drasztikusabb intézkedésekkel és magasabb áron leszünk képesek megoldást találni rájuk.

Ebben a döntési dilemmában – mivel abszolút gyors, olcsó és sikeres megoldás nem létezik – mind a politika, mind a vele kon­frontálódó, a fekete ruhás nővérként elhíresült Sándor Mária és ellenállási mozgalma agresszívan reagál. Azaz a jogos társadalmi szükséglet és igény kielégítetlenségének felelősségét egymáson kérik számon. Sándor Mária – a sajtón keresztül – nyílt levelet is közzétett a miniszterelnöknek címezve, amelyben hidak lezárásával fenyeget, még nagyobb káoszt előrejelezve. Az ellenzéki sajtó számára a betegellátás valós vagy generált problémái mindenütt nagy népszerűségnek örvendenek, ami tovább rontja az amúgy is labilis egészségügyi ellátásról való képet.

Sajnos a történelem ezen a területen a rossz példák követésében számolatlanul képes ismételni önmagát. De a történelem az elmúlt 2500 év alatt azt is bebizonyította, amit a Orbán Viktor miniszterelnök 2012. október 23-i ünnepi beszédében oly érzékletesen megfogalmazott: „Hazugságokra, dogmákra, önámításra és megtévesztésre nem lehet sem államot, sem gazdaságot építeni. A modern ember most tanulja az ősi történetet, hogy igazság nélkül nincs élet…"

Pedig az élet az első számú prioritás.

A politikának intő jel lehet, hogy a három­igenes szociális népszavazás hogyan volt képes egy koalíciót pillanatok alatt szétverni és egy politikai pártot kiírni a politikai palettáról. Akkor a lakosság lépett. Most, a jelzések alapján, az egészségügyi ellátórendszer szereplői fognak lépni. Ki a lábával, azaz az ország elhagyásával jelzi elégedetlenségét, mások a láthatóan spontán kirobbanó, most már rendszeressé váló megnyilatkozásokban, vagy munkahelyek közötti csoportos átvándorlásában jelzi, hogy eljutott a tűréshatárig. A rendszer a régi eszközökkel már érezhetően nem tartható össze, miközben a szereplői a régi módszerekkel már nem tarthatóak féken. Ebben a szituációban az azonnali radikális cselekvés vagy a spontán robbanás között választhatunk. Ebben a szituációban a radikális, de szakmai és nem politikai alapokon álló cselekvés – a megjósolható konfliktusok ellenére is – összehasonlíthatatlanul kisebb kockázatot és költségeket jelent, mint a spontán robbanás következtében kialakuló káosz rendbetétele.

És ebben a radikális változtatásban az egészségügyben a siker reményében ma sem lehet más vezérlő elv, mint 2500 évvel ezelőtt: Salus aegroti suprema lex esto – azaz a beteg java a legfőbb törvény.

A szerző volt egészségügyi miniszter, kórházigazgató

Forrás: Magyar Idők