Üvegfestő, Egyiptom szerelmese, kertbarát, amúgy orvosnak készülő jogász, praktizáló ügyvéd, a valóságban érdekvédő. Kiderítjük, ki is Bárdos Judit, a Belügyi, Rendvédelmi és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének (BRDSZ) főtitkára, akiről az bizton elmondható: harciasan képvisel mindent, ami számára és az emberek számára fontos.

 Budapesten született. Édesanyja egy nagy szövetkezetnek volt a személyzetise. ­
A Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban érettségizett. Orvosi pályára készült, de nem sikerült bekerülnie az orvosi egyetemre. Végül az ELTE Jogtudományi Karán szerzett diplomát, amit ügyvédi szakvizsgával fejelt meg.
Első munkahelye a Belügyminisztérium volt, majd a Fővárosi VIII. kerületi Tanács egészségügyi osztályán, később az ELTE Jogi Továbbképző Intézetében illetve a Pest Megyei Földhivatalban dolgozott. 1981-tól másfél évtizedig tanított adjunktusként a Rendőrtiszti Főiskolán. Kiváltotta az ügyvédi praxist is, ezt az Ügyvédi Kamara javaslatára szünetelteti.
Szakszervezeti tag a VIII. kerületi tanácsnál lett, a főiskolán már szakszervezeti titkárrá választották. Az – akkori nevén – Belügyi Szakszervezetnek 1992 óta főtitkára. Emellett 1994 és 2003 között társelnöke volt a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének, 1999 óta ügyvivője a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának, amelynek alelnöki tisztét is betöltötte 2005 és 2015 között. Érdekvédelmi munkáját fizetés, illetve tiszteletdíj nélkül látja el.
A könyvek barátjának tartja magát, ötezernél több kötettel büszkélkedhet. Szívesen gondozza a kertjében a növényeket. Vonzódik, nem is akárhogy Egyiptomhoz, igazi szenvedélye azonban az üvegfestés.
A Rendőrtiszti Főiskolán ismerkedett meg második férjével, akihatodikdiplomáját hatvanévesen a Külkereskedelmi Főiskolán szerezte, s ma már ismert fotóművész. Kiállítása a napokban nyílik meg a Hotel Benczúrban.
 
Meglepett az életrajza. Tulajdonképpen kicsoda Bárdos Judit?
– Középiskolás koromban gyermeksebésznek készültem, de nem sikerült a felvételim a budapesti orvosi egyetemre. Vidéken nem akartam próbálkozni, inkább beiratkoztam egy egészségügyi szakközépiskolába, ahol csecsemő- és gyermekgondozónői végzettséget szereztem. Az itt szerzett oklevéllel egy belügyi bölcsődében helyezkedtem el, nagyon élveztem a munkát. Az élet azonban megint közbeszólt, az akkor használatos fertőtlenítőszerektől allergiás lettem, és kitiltottak a bölcsődéből. Útravalóul azt a tanácsot kaptam, hogy módosítsak pályát. Én azonban még mindig nem akartam elszakadni a gyerekektől, ezért a Belügyminisztérium bentlakásos iskolájában gyermekfelügyelőként helyezkedtem el, s osztott műszakban dolgoztam. Szerettem ezt a munkát is. Egy ideig nem jelentett problémát a leterheltség, az, hogy nem ritkán haza kellett vinnem egy-egy gyereket, ha a szülők hét végén sem tudtak értük jönni. A teherbírásom nagyon fontos dolog, mert ez éltet ma is. A hetes napköziből mégis tovább kellett lépnem, mert szinte semmi szabadidőm nem volt.
Még mindig erősen kötődtem az egészségügyhöz, ezért kapcsolataim segítségével a Fővárosi VIII. kerületi Tanács egészségügyi osztályán szereztem állást. Alkoholistákkal és elmebetegekkel foglalkoztam. Rendőrökkel együttműködve tartottunk ellenőrzéseket a rossz hírű városrész utcáin, lakásokban és kocsmákban, kerestük a nyilvántartott alkoholistákat. Nagyon fiatal voltam még, a munkával járó traumák azt erősítették bennem, hogy tanulnom kell, mert ebből a környezetből csak úgy szabadulok, ha továbbképzem magam. A tanácsnál egy év után engedélyezték, hogy felvételizzek a jogi egyetem esti tagozatára. Utolsó évesként már a Jogi Továbbképző Intézetben voltam tanfolyamszervező. Diplomaosztás után sem hagytam el a közigazgatást, a Pest Megyei Földhivatalnál lettem jogi előadó. Beleláttam abba, hogy a hetvenes években mi történik a földekkel. Egy idő után elszakadt a cérna, és azzal mentem haza az akkori, szintén belügyes férjemhez, hogy vagy szerez másik állást, vagy eltart. Könnyebb volt neki állást szerezni, mint eltartani. Így kerültem 1981-ben a Rendőrtiszti Főiskolára, ahol a következő másfél évtizedben közigazgatást, polgári, pénzügyi és alkotmányjogot tanítottam. A büntetőjognak azonban a közelébe se mentem soha, mert ellenkezik a saját értékrendemmel.  A diákjaim szigorú tanárnak tartottak, féltek tőlem, pedig én csak azt vártam el tőlük, amire én is képes voltam. A szerencse azonban megint nem szegődött mellém. Szintén az államigazgatás-jogi tanszéken tanítottak hivatásos állományú státuszban lévő kollégák  dupla annyi keresettel, mint én, polgáriként. Ez a megkülönböztetés végigkísérte az életemet, ezt nagyon igazságtalannak éreztem. 
 
Ez motiválta abban, hogy átigazoljon a szakszervezeti oldalra? 
– Talán ez is. A szakszervezetbe a VIII. kerületi tanácsnál léptem be. A főiskolán már szb-titkár voltam, amikor 1990-ben megalakult a BRDSZ, amelynek elnökségi tagja lettem. Az élet úgy hozta, hogy a megválasztott főtitkár és az elnök öt hónap után elhagyta a szervezetet, valakinek át kellett vállalnia a feladatukat. Azt vállaltam, hogy a tanítás mellett, megbízott főtitkárként folytatom a munkát. Akkor sok mindennel foglalkozott ez a szakszervezet, például utazásokat szervezett a tagjainak. Az egyik buszos úton mi is részt vettünk a férjemmel. A tervezettnél egy nappal később érkeztünk haza, és aznap éjjel betörtek a lakásunkba. A könyveinken kívül az összes értékeinket elvitték. Akkor rádöbbentem, hogy hiába van pénzem, ékszerem, ellophatják. Egy dolgot azonban nem vihetnek el, azt, amit a saját szememmel megtapasztaltam. Ez a felismerés megváltoztatta az életemet. A tagságunknak készülő napi sajtószemlét is úgy állítom össze minden hajnalban, hogy akik olvassák, ismerjék meg, mi történik a munka világán kívül is. Én boldog embernek tartom magam azért, mert bár nagyon szegény családból jöttem, az életemet olvasással tölthettem. Azt szeretném, ha ezt a példát sokan követnék. Ha tehetném, minden gyereket elvinnék Egyiptomba, mert ott olyan információkat tudna magába szedni arról, hogy mit tudtak a régiek, amit a mai emberek nem ismernek.   
 
Amikor válaszút elé került, miért választotta a szakszervezeti munkát a tanítás helyett? 
– Megkértek rá, és egészen 2006-ig fantáziát is láttam benne. Abban az időben közel 24 ezer fős szervezet volt a miénk, hiszen a volt Határőr Szakszervezet beintegrálódott a BRDSZ-be.  Olyan közösséget alkottunk, amelyiknek fontos volt, hogy a vagyonunkat szaporítsuk, és ne herdáljuk el. A pénzben megváltott munkaidő-kedvezményt jól hasznosítottuk, üdülőket tartottunk fenn, gyermektábort üzemeltettünk. 2006-tól azonban sok minden megváltozott. Már hallani lehetett, hogy megszüntetik a határőrséget, ami oda vezetett, hogy a volt határőröketkiléptették a BRDSZ-ből, és az egyik rendőrségi vezető támogatásával külön szervezetet hoztak létre.
 
Szinte példa nélküli, hogy fizetés, illetve tiszteletdíj nélkül látja el a BRDSZ főtitkári tisztségét, miközben arról beszél, hogy sikerült megőrizni a szakszervezeti vagyont. Miért nem kér pénzt a munkájáért?
– A vagyonhoz nem nyúlunk, a tagdíjból meg nem lehet megélni. A mi hibánk, hogy alacsonyan állapítottuk meg a tagdíjat, ami jelenleg is 800 forint. Mi ezért nem kapunk fizetést, nincs tiszteletdíjunk, mert másra kell a pénz. Központi gazdálkodást írtunk elő, az alapszervezetek működését mi finanszírozzuk, segélyt tudunk még fizetni de gyerektáborokat ma már nem szervezünk. Igaz, jelenleg nincs is rá igény.
2010-ig a rendőrségi dolgozók körében mintegy 70 százalékos volt a szervezettség. Az akkor hivatalba lépő új kormány eltörölte a szolgálati nyugdíjat, ami megkezdte a szakszervezet amortizálódását is. Bár a kormány akkor megígérte a 30 százalékos keresetnövekedésta területen dolgozóknak, Orbán Viktor miniszterelnök meghívott minket a Parlamentbe, leült velünk tárgyalni, az Árok Kornél és Kónya Péter által meghirdetett bohócforradalom miatt megbüntettek minket is. A rendvédelem területén megszüntették a tagdíjak levonását a bérből, ami oda vezetett, hogy az érdekképviseletek elvesztették a tagságuk kétharmadát. Pénz nélkül pedig nem lehet hatékony érdekvédelmet folytatni. A helyzetet mutatja, hogy ma 30 év körüli a rendvédelmi szerveknél az átlagéletkor, a végrehajtói szolgálatnál biorobotokká képzett emberek dolgoznak, akiktől azt várják, hogy ne kérdezzenek, ne kritizáljanak, ne mondjanak véleményt, fogadják és teljesítsék a parancsot, a munkaidő végén tegyék le a lantot, menjenek haza. Ezek az emberek régebben családi napra jártak, születésnapot köszöntöttek, közülük sokan a munkahelyükön megbeszélték a problémáikat a kollégáikkal. Ma többnyire nem tudják, kinél történt öröm, bánat, ki van rászorulva, hogy a büfében vegyenek neki egy rántott húsos zsömlét, miközben a rendvédelemben munka közben az emberek egymásra vannak szorulva.
A szakszervezet szétesése mindazonáltal a 2006-os őszi események következményeként kezdődött el. Borzasztó traumát éltek át a rendőrök, félni kezdtek, amikor a Szabadság téren, a TV-székház előtt rádöbbentek, mennyire könnyű meghalni. A szakszervezet sok mindennel támogatta a vidékről felrendelt rendőröket, és azt látták, hogy nem ugyanazok az emberek voltak már, mint azelőtt. A pszichológusok közreműködése nem igazán segített a traumák feldolgozásában, ráadásul még mindig tartanak azok a bírósági eljárások, amelyek még 2006-ról szólnak.
 
Milyen segítséget tud adni a szakszervezet?
– Abban tudtunk segíteni, ami pénzügyileg megfogható, de a mi tartalékaink is kimerülnek.
 
Miben más ma az érdekvédelmi munka, mint húsz évvel ezelőtt?
– A szakszervezeti munkának nincs becsülete. Ennek az is az oka, hogy a munkaidő-kedvezmény megvonása miatt a tisztségviselő munkaidőben nem tudja tartani a kapcsolatot a tagokkal, ők viszont a szabadidejüket nem áldozzák fel egy beszélgetésért. Nem maradt más, mint hogy élünk a hírlevél lehetőségével, működtetjük a honlapunkat, hogy információhoz jussanak a tagjaink. Büszke vagyok arra, hogy talán a mi honlapunk a leglátogatottabb. Az érdekvédelmi munkavégzés körülményei is megváltoztak. Ma például bérleti díjat fizetünk azért, hogy a megyei képviselőnk használja a hivatal számítógépét, telefonját.
 
Beigazolódott az a félelem, hogy a rendvédelmi kar lesz a szakszervezetek ellensége?
– A magyar szakszervezetek legnagyobb ellensége nem a kar, hanem maga a munkavállaló, aki nem akar közösséghez tartozni, mert már fel sem méri, hogy az mit jelent. Elgondolkodtató az a helyzet, amikor a tagok egy része egy megnyerhető per esetén is inkább hagy elveszni több százezer forintot, csak ne kelljen megtámadnia a munkáltatót egy munkaügyi perben.
 
Mi az oka Ön szerint?      
– Félnek az emberek. Nem lehet azt mondani, hogy a munkáltató üldözi a szakszervezetet. A munkáltató rájött az elmúlt négy és fél évben, hogy nagyon jól döntött, amikor megvonta a tagdíj bérből történő levonásának lehetőségét, ezzel szinte rávette a munkavállalókat, hogy féljenek tagok lenni. Ugyanakkor nagyon sok munkáltató hiányolja azokat az információkat, amiket korábban a szakszervezetektől kapott, és fél attól, hogy egy kiterjedt földalatti mozgalommá alakul át a szervezett dolgozók tömege, mert nem kell számot adni arról, hogy ki szakszervezeti tag és ki nem.
 
Láthatóan nehéz körülmények között dolgozik. Mit gondol arról, hogy más szakszervezetekkel összefogva hatékonyabb lenne az érdekvédelmi munka?
– Nyitott vagyok, mindenki jöhet. Szívesen tető alá hoztam volna egy fúziót a közszolgálat szakszervezeti között, hiszen szinte valamennyien küzdünk a taglétszám csökkenésével. Ez eddig nem sikerült. A BRDSZ tagja a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának, amelyiknél belső feszültségek alakultak ki amiatt, hogy mi is beolvadjunk-e a Magyar Szakszervezeti Szövetségbe. Az álláspontom szerint más a versenyszféra és más a közszféra világa, problémái.
 
Ön szerint szükség van ma szakszervezetre?
– Igen, mert abban a pillanatban, amikor a munkavállaló úgy érzi, már nem kötődik a munkahelyéhez, és mindent megtenne, hogy egy más típusú közösségben dolgozzon, akkor csak a szakszervezethez tud fordulni. Ugyanakkor tény, hogy a szakszervezet léte nem a vezetőkön múlik. Hiába akarom én a szakszervezetet megtartani, harcolni érte, ha a helyi alapszervezetek titkárai, vezetői, tagjai nem tartják fontosnak a megmaradást. Központból nem lehet szakszervezetet csinálni. A SZEF sajnos eddig nem töltötte be azt a szerepét, amit be kellett volna. Hibás az a felfogás, amely szerint a konföderáció egy önálló identitás, amelynek nem a tagszervezetek ügyeivel kell foglalkoznia. Ez nem így van. A tagszervezet problémáiból adódik össze az az ügy, amivel a szövetségnek foglalkoznia kell, és nem az, hogy adott kérdésről mi a pártok véleménye.  
 
– Ha ma kezdené, vállalná a főtitkári tisztséget?
– Amikor 1996-ban azt a kérdést kaptam a főiskolán, hogy szakma vagy szakszervezet, az utóbbit választottam. Ha azt kérdezi, hogy érdemes volt-e, azt válaszolom, hogy nagyon bánom, hogy a szakszervezeti munka mellett nem taníthattam, mert az a tapasztalat, amit a közigazgatásban felhalmoztam, ma is konvertálható tudás.  Azt remélem, hogy az ebben a tisztségben hátra lévő utolsó éveim több sikerélményt hoznak majd, mint az elmúlt négy esztendő. Ez nem rajtam és a kollégáimon múlik, hanem a szakszervezeti közösségen. Ha nincs sikerélmény, akkor azt nézem, hogy mit nem szabad megbánni, mert mindig minden jó valamire. A negatív élmények és események is rendkívül tanulságosak. Nagyon sok embert ismertem meg a szakszervezeti munkán keresztül, és az utolsó évek kivételével annyi köszönetet kaptam, amennyit sok ember, ha száz évig élne, se kapna meg. Nem bántam meg, hogy csaknem húsz éve a szakszervezeti munkát vállaltam.
 
Kun J. Erzsébet