A szakképzés nagy átalakítás előtt áll. Bár a változások már azokat is érinteni fogják, akik most járnak az általános iskola 8. osztályába, hatalmas a tájékozatlanság a tervezett intézkedésekkel kapcsolatban. A médiában csak hírmorzsák jelennek meg, a „hivatalos” tájékoztatás előadásokra, nyilatkozatokra szorítkozik, az érintett szülők, diákok,  tanárok, sőt, a pályaorientációs szakemberek sem ismerik a reform lényegét, részleteit. A  Mérce cikke.

Abban, hogy a közvélemény „nincs képben” a szakképzéssel kapcsolatban, nincs semmi szokatlan.  Annak ellenére, hogy a középfokon tanulók mintegy kétharmada a szakképző iskolába jár, a szakképzés hírei nem szokták átlépni az ingerküszöböt. Ennek a legfontosabb oka, hogy a közvélemény irányítóinak – az újságíróknak, a politikusoknak, sőt, az oktatási szakemberek nagy részének is – kevés személyes élménye van erről a területről. Szinte mindannyian gimnáziumba jártak, gyerekeiket is gimnáziumba íratták, és ugyanígy voltak, vannak a barátaik is. A szakképzésben érintettek társadalmi státusza alacsonyabb a gimnazistákénál, ezért aztán érdekérvényesítési képességük is sokkal kisebb.

A tájékozatlanságot fokozza, hogy a szakképzés az utóbbi évtizedekben számtalan lényegi változáson ment át. Míg a gimnázium fogalma mindenkor nagyjából ugyanazt jelentette, a 3 éves szakmunkásképzőből 4 éves, OKJ-végzettséget adó szakiskola, majd újra 3 éves szakiskola lett, amit hamarosan – eufémikusan, érdemi változtatások nélkül – átneveztek szakközépiskolává. Az érettségit adó technikumból 4, majd 5 éves szakközépiskola lett, amelyet végül szakgimnáziumnak tituláltak, és most küszöbön állnak az újabb névváltozások.

Sajnos, az sem az első eset, hogy az érintettek is csak az utolsó pillanatban ismerik meg a rájuk vonatkozó változtatásokat. Volt rá példa, hogy a kötelezően használandó tanterveket csak a tanév kezdete után ismerték meg a tanárok, előfordult, hogy a jelentkezési határidő előtti napokban derült ki, hogy az iskolák nem indíthatják a tervezett szakképzéseket, a szakmai érettségi jelentősen megváltozott témaköreit csak pár hónappal az érettségi előtt hozták nyilvánosságra. 

Nem példa nélküli hát a mostani kapkodás – de ezúttal amellett, hogy képtelen helyzetbe hoz diákot, tanárt és tanácsadót egyaránt, egy jobb sorsra érdemes reformkezdeményezés kudarcát is előrevetíti.

Az, hogy a szakképzéssel valami nagyon nincs rendben, mindenki számára evidens, bár nem mindenki ugyanott látja a baj okát. A nemzetközi tendenciákhoz viszonyítva a legfontosabb problémák könnyen összefoglalhatók. 

Az alapprobléma túlmutat a szakképzésen, és a magyar iskolarendszer ősbűnét jelzi. Köztudott, hogy hazánkban nemzetközi viszonylatban is igen nagy a családi háttér hatása az iskolai sikerességre és ebből következően az életpályára, sok helyen megjelenik a társadalmi és etnikai háttér szerinti elkülönülés, szegregáció is. 

Ennek alapvető oka az általános iskolai oktatásra vezethető vissza – ezzel a kérdéskörrel most nem foglalkozunk. Szerepe van azonban annak is, hogy az általános képzés nálunk csak nyolcéves, nyolcadik után a gyerekeknek iskolatípust kell választaniuk. Az egyes iskolatípusokban tanulók társadalmi összetétele nagymértékben különbözik. A hátrányos helyzetűek, a romák aránya a 3 éves szakképzésben messze a legnagyobb, míg a gimnáziumokban sokkal kevesebb hátrányos helyzetű és csak elenyésző számú roma diák tanul. A rendszer zsákutcás jellege tovább erősíti a sokszor kényszerűen választott iskolatípus befolyását az életpályára.  

A szakmunkásképzésben tanulók életesélyeit rontja a nem szakmai ismeretek elenyésző aránya (ha a testneveléstől eltekintünk, heti 6 óra jut az összes nem szakmai tantárgyra) és a szakmatanulás során megjelenő túlságos specializáció.

Ezek az iskolák „egyszer használatos, eldobható szakmunkásokat” képeznek, akik nem rendelkeznek a munkaerőpiacon elengedhetetlen alapkészségekkel, kulcsképességekkel, széles szakmai alapokkal, amelyek képessé tennék őket a gazdasági, technológiai változásokhoz való alkalmazkodásra, a munkahely- és szakmaváltásokra, az egész életen át tartó tanulásra.

Ráadásul magával a szakmai képzéssel is nagyok a problémák. Sok esetben elavultak a tananyagok, az oktatási módszerek, a tanműhelyek, az oktatók szaktudása, ehhez járul a szakoktató- és szaktanárhiány, az elöregedés. 

Ma már nem lehet letagadni sem a mennyiségi, sem a minőségi szakmunkáshiányt, és egyre nagyobb gondot jelent a középvezetők hiánya. A végzettség nélküli iskolaelhagyás pedig előrevetíti az EU-s kötelezettségszegési eljárás veszélyét. Bár korábban majdnem elértük az uniós tízszázalékos célt, ma a tanulók 12,5 %-a szakképesítés vagy érettségi nélkül fejezi be tanulmányait. A lemorzsolódás a 3 éves képzésben a legnagyobb, egyes területeken a 40 %-ot is eléri.  Ehhez nagymértékben hozzájárul a 16 évre csökkentett tankötelezettség, hiszen 16 éves korig az sem szerezhet szakképesítést, aki egyszer sem bukott, a nagy munkaerőkereslet pedig komoly csáberőt jelent, ha a családnak szüksége van a gyerek keresetére. 

A gazdasági szereplők – a külföldi kamarák, a multik, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége, az MNB – egyre vehemensebben követelték a szakképzés átalakítását, hiszen a nálunk követett irány eddig nagyon eltért attól, amit a nemzetközi gyakorlatban jónak, hatékonynak tartanak. Ez vezette az Innovációs és Technológiai Minisztériumot arra, hogy meghirdesse a Szakképzés 4.0 stratégiát.

A stratégia véglegesítése előtt az ITM a szakképzésben érintettek  – a gazdasági szereplők, a szakszervezetek, a fenntartók, társminisztériumok – részvételével létrehozta a a Szakképzési Innovációs Tanácsot, amelynek első feladata az elképzelések véleményezése volt. Míg a korábbi változtatások heves vitákat váltottak ki, a mostani elmozdulás irányát minden oldal üdvözölte.

A részletek kidolgozásának és főleg a bevezetésnek a módja azonban kétségessé teszi a reform pozitív kimenetelét.

A stratégia – a nemzetközi trendeknek megfelelően – az iskolai szakképzés alapfeladatául a széles szakmai alapozást, az alapkészségek fejlesztését tűzi ki, a specializációt a felnőttképzésre hagyja, amelyet a jelenleginél rugalmasabbá kíván tenni. A Parragh-féle „egy jó szakma sokkal többet ér, mint egy érettségi” megközelítést felváltja az érettségit adó szakképzés preferálása. Ugyanakkor továbbra is a szakképzés előnyét hangsúlyozzák a gimnáziummal szemben, az érettségit nem adó szakmunkásképzés nem áll vissza négyévessé, és nem világos, hogy hogyan képzelik ebben a képzési formában a nem szakmai készségek fejlesztését. Nem kerül szóba a 14 éves kori kényszerű iskolatípus- és szakmaválasztás későbbre halasztása, az általános képzés 8-ról 9 vagy 10 évesre növelése sem.  A 14 éves kori választás jelentőségét kissé enyhíti, hogy a szakképzés elején több szakmában is hasznosítható ágazati alapozás fog folyni, és az ezt lezáró alapvizsga, illetve a gimnázium és a technikum kerettanterveinek összehangolása az első egy-két évben elvileg lehetővé teszi az iskolatípusok közötti váltást.

Az iskolai és felnőttképzés új felfogásának megfelelően kettéválik az Országos Képzési Jegyzék. Az egyik jegyzéket a kizárólag iskolai – nappali vagy felnőtt – oktatásban megszerezhető kb. 200 széles alapozású szakképesítés alkotja, ágazatonként meghatározott közös készségekkel, alapozással, a másikat a standardizált, de csak felnőttképzésben megszerezhető ún. szakosító képesítések, amelyek önmagukban szakképzettséget nem adnak.

Az ösztöndíjak, juttatások mértéke alkalmas lesz arra, hogy a tanulókat benntartsa a szakképzésben a munkaerőpiacra való kilépés helyett. E célt szolgálja a rugalmas tankötelezettségi korhatár is: általában érettségi vagy szakképesítés, a lemorzsolódással fenyegetett „túlkorosaknak” minimálisan részszakképesítés kell ahhoz, hogy valaki abbahagyhassa iskolai tanulmányait.

Az elképzelések szerint vonzóvá kívánják tenni a szakképzés körülményeit is az infrastruktúra fejlesztésével, a duális képzés feltételeinek alakításával, a közép- és felsőfokú képzés összehangolásával, és lépéseket tesznek a szakirányú felsőoktatási továbbtanulás megkönnyítésére. Vannak elképzelések a szakoktatóhiány enyhítésére, amelyek között a szerepel a szakmai tanárok és szakoktatók piaci bérezésének a megvalósítása is. (A béremelés nem terjed ki a közismereti tanárokra és a segítő munkatársakra, ez az ITM az EMMI kompetenciájába tartozik.) Nagyobb lehetőséget adnak az ágazati és a helyi sajátosságok figyelembevételére, az előzetes tudás beszámítására.

Azok számára, akik nem végezték el az általános iskolát, illetve nem rendelkeznek megfelelő alapkészségekkel, vagy nem tudják, milyen irányba tanuljanak tovább, valamint azoknak, akiket lemorzsolódás fenyeget vagy már lemorzsolódtak a szakképzésből, új típusú képzési formákat hoznak létre: az ún. Dobbantó osztályokat, az orientációs évfolyamot és a műhelyiskolát (l. az ábrát). 

Negatívumként kell megemlítenünk, hogy a jelenlegi elképzelések szerint az ötéves technikumi képzést a mostani rendszerrel ellentétben azok sem hagyhatják el teljes értékű érettségivel a 12. évfolyam után, akik nem szeretnének az adott területen továbbtanulni, és a 3 éves képzés utáni érettségiszerzés is csak esti képzésben lesz lehetséges. Problémát jelenthet az is, hogy a tankötelezettség teljesítéséhez feltételül szabott részszakképesítések nem mindegyikének van valós munkaerőpiaci értéke.

Nem támogatható a szakképzés felé lejtő „pályaorientáció”, és hibás az az elképzelés, amely szerint a 14 éves tanulók online képességmérése alapján pályát lehet, szabad ajánlani számukra.

Komoly gond, hogy nem igazán látszanak az sajátos nevelésű igényű tanulók lehetőségei, illetve az EMMI által kezelt ágazatok további sorsa. A fogyatékkal élők szakiskoláiról a stratégia nem rendelkezik, a megszigorodó pályaalkalmassági vizsgálatok megnehezíthetik az integrált szakképzésben való részvételt. A szakképzés új rendszere alapvetően a piaci relevanciával bíró ágazatokra lett szabva. Félő, hogy a nemcsak a gimnáziumok kerülnek majd financiális hátrányba a technikumokkal szemben, de a nem piaci ágazatoknak sem jut majd a forrásokból. Erre utal, hogy a tervezett OKJ-ban külön lista tartalmazza a művészeti és kulturális szakképesítéseket – ebbe a körbe tartozik a pedagógiai, gyógypedagógiai asszisztens is.

Jelen cikk keretei nem engedik meg a rendszer pontosabb bemutatását, a folyamat és a stratégia mélyebb elemzését. A mélyebb információkra vágyóknak ajánljuk a stratégia, a Civil Közoktatási Platform által készített összefoglalásprezentáció és állásfoglalás elolvasását. Azoknak pedig, akik a 2019/20-as beiskolázáshoz várnak információkat, egy nem hivatalos tájékoztatót szeretnék a figyelmébe ajánlani.

Zárásként azonban fontos felhívni a figyelmet arra, hogy hiába tűz ki egy stratégia támogatható célokat, vet fel jónak látszó megoldásokat, ez nem elég a reform sikeréhez.

Elvi probléma, hogy a szakképzésben végrehajtott változtatások önmagukban nem alkalmasak a közoktatás alapproblémáinak megoldására. Azonban a szűkebb körű változásoknak is számottevő hatása lehetne, ha  azokra kellő előkészítés, helyzetelemzés, hatásvizsgálat, tartalmi, pedagógiai fejlesztési terv, a megvalósítás feltételrendszerének meghatározása és megteremtése, a folyamatos monitorozás és korrekció megalapozása,  az érintettek felkészítése, meggyőzése mellett, ésszerű határidőkkel kerülne sor. Jelenleg azonban ezen feltételek egyike sem áll fenn. 

Az új rendszer indulásának céldátuma 2020. szeptember 1., hiába tiltakoztak ez ellen a szakmai szereplők és a szakszervezetek.

A stratégia ötletétől mostanáig összesen 1 év telt el, a jogszabályalkotástól a megvalósításig max. 9 hónap áll majd rendelkezésre. A szeptemberig hátra levő kevesebb mint egy évben módosítani kell 3 törvényt és 19 rendeletet,  meg kell születnie az új szakképesítéslistának, az ágazati alapképzés tanterveinek, a szakképesítések szakmai és vizsgakövetelményeinek és a kapcsolódó kerettanterveknek, a digitális tananyagoknak, le kell zajlani az oktatói képzéseknek, el kell készíteni és ki kell próbálni az újfajta szakképzési felvételi feladatait, meg kell határozni az új képzésformák indítási  feltételeit és ki kell adni az indítási engedélyeket, növelni kell a tanműhelyek kapacitását stb. A munkához egyelőre hivatalosan még hozzá sem lehet látni, mivel jelenleg még a határidőket, forrásokat, felelősöket megnevező cselekvési tervet sem fogadta el a kormány.

Ebben a kapkodásban nincs lehetőség a jogszabályok társadalmi egyeztetésére, a meghozni kívánt intézkedések megvitatására. Sem a cselekvési tervet, sem a tervezett jogszabályokat nem látta a Szakképzési Innovációs Tanács – annak ellenére, hogy működési rendje szerint feladata lenne ezek véleményezése, és annak ellenére, hogy a stratégia létrehozása során az előterjesztők is profitáltak a Tanács résztvevőinek ötleteiből, megállapításaiból. 

Ugyanakkor a beiskolázási procedúra már elkezdődött, megtartották a továbbtanulásról szóló szülői értekezleteket, meghirdették a pályaválasztási rendezvényeket, sorra jelennek meg – a változtatásokra reagálni még nem tudó – beiskolázási kiadványok, iskolai felvételi tájékoztatók.

Az Oktatási Hivatal hivatalos tájékoztatója sem utal a várható változásokra. A pályaorientációért felelő, az iskola- és szakmaválasztást segíteni hivatott pedagógiai szakszolgálatok, a szakképzési centrumok kérdéseire a minisztérium, az Oktatási Hivatal csak a jogszabályok megjelenése utánra ígér választ. 

További problémát jelent, hogy az intézkedések – a magas tanulói juttatások, illetve az erőteljes marketing – hatására feltételezhetően már az első években megnő a szakképzésbe áramlók létszáma, míg semmilyen alátámasztása nem látszik annak, hogy az ellátórendszer kapacitásban, minőségben ugyanilyen tempóban tudna igazodni.

Mivel ezt az előkészítetlenséget, sietséget nem tudta elfogadni, augusztusban a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete kilépett a SZIT-ből, a Pedagógusok Szakszervezete pedig a mihamarabbi érdemi vitához kötötte a bennmaradást. 

Forrás: Mérce

 

Eseménynaptár

Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ