Nincs miről tárgyalni a kormánnyal, amíg nincs akarat az egészségügyben dolgozók megbecsülésére - állítja Sándor Mária a Népszavában. A fekete ruhás ápolónő szerint nincs szükség szakszervezetre, már ma is a civilek oldják meg az ország gondjait, s reméli, a most alapított Magyarország a Magyar Egészségügyért csoport utcai akciói rákényszeríthetik végre az ország vezetőit, hogy adják fel a dacos ellenfeszülést és találjanak pénzt az ágazat rendbetételére.

- Hányadik interjúját adja ebben a hónapban?

- Nem tudom pontosan, de sokadiknál.

- Azért kérdezem, mert van egy erős, nem szűnő médiafigyelem Ön körül, de az egészségügyben közben nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt februárban talán remélte.

- Valóban nem haladnak jól a dolgaink, bár amikor kiálltam az RTL Klub kamerái elé februárban, még azt sem gondoltam, hogy egyáltalán lesz folytatás.

- Azt gondolta, ez nem érdekli a társadalmat?

- Nem, csak azt hittem, ha megoldódik a túlórák kifizetésének problémája, azzal lezárul a tiltakozásunk, de aztán egyik akció jött a másik után. Amíg Zombor Gábor fel nem állt az államtitkári székből, azt gondoltam, jól alakulnak a dolgok, de a távozása törés volt. Ugyanakkor úgy érzem, már vagyunk annyira erősek, hogy nem törünk meg, megyünk tovább és épp a társadalomtól, az emberektől kapunk erőt. Bárhová megyünk, rokonszenvet tapasztalunk.

- Ezt annak ellenére mondja, hogy már nem az a munkája, a munkahelye, nem ugyanaz az államtitkára, és a napokban a szakszervezete is eltűnt a háta mögül. Kiderült, hogy ez a harc nem örömmenet?

- Lehet, hogy nem az, de mi örömmel csináljuk. És ezeknek a lépéseknek egy részét előre lehetett látni. Amikor a nyár elején kiderült, hogy a kormány nem akar több pénzt beletenni a rendszerbe, azt mondtuk, a béremelések megígért módját ne fogadjuk el, hiszen ezek fedezete nincs benne a 2016-os költségvetésben, vagyis nincs értelme a tárgyalásoknak. Nemcsak ez igazolódott be, de azóta az is kiderült, hogy nem lesz életpálya-modell sem. Kérdés tehát, miről tárgyal a két nagy szervezet, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) és az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (EDDSZ). Én azt mondtam, ha a kormány nem akar érdemi lépéseket tenni, akkor más módszerhez kell folyamodni, hogy rákényszerítsük, s akkor kitaláltam a hídlezárást. A szakadás a szakszervezetemben, a FESZ-ben (Független Egészségügyi Szakszervezet - a szerk.) itt történt meg, mert az elnökség egy része úgy gondolta, nekünk is tárgyalni kellene.

- A FESZ-vezetőség egy része tárgyalna, de nem tudni, miről. Azzal ugyanis, hogy új államtitkára lett a területnek, pénz nem termett.

- Éppen ezért mondtam a kinevezése előtt, hogy nem lesz ember, aki ezt a munkát elvállalja egy lezárt jövő évi költségvetéssel. Amúgy, csupa jót hallottunk Ónodi-Szűcs Zoltánról, a debreceni kollégák szerint helyben rendet csinált, de az ágazat általános gondjai ott is megmaradtak. Nem véletlenül jöttek fel a kollégák onnan is, csak végül őket is kizárták a megpuccsolt szakszervezeti elnökségi választásról. Mi változatlanul két dolgot akarunk elérni. Az első, hogy legyen tisztességes munka, a másik, hogy legyen tisztességes bér. Ebben a harcban az orvosok, a vezetőink is mellettünk vannak, csak még nem merik hozzá az arcukat is adni.

- A gyökeres változtatás politikai döntés kérdése, amit csak azért hozok elő, mert a hírek szerint Sándor Mária is folyamatosan tárgyal pártpolitikusokkal.

- Két vád ért a szakszervezetemben, az egyik a radikalizmusom, a másik a pártok szimpátiája. Visszakérdeztem, hogy melyik pártra gondolnak, mert nincs olyan, amelynek a vezetőivel ne lennék lefényképezve, amikor leültünk beszélgetni.

- Nincs olyan szándéka, hogy valamelyikbe belépjen?

- Nincs az a párt, amelyikre azt tudnám mondani, hogy hiteles, erős és azt képviseli, amit én gondolok. De mindegyiket érdekli, hogy mit akarunk, és mindegyiknek szívesen elmondom az elképzeléseinket.

- A kormánypártokat is érdekli?

- Nem, velük nem tudtuk felvenni a kapcsolatot, az egyedüli találkozásom egy véletlen volt Szijjártó Péterrel. De valójában nem is a pártoktól várunk megoldást, a mi reményünk az, hogy a magyar társadalmat sikerül talpra állítani, és az emberek, a betegek kiharcolják maguknak a méltó egészségügyi ellátást. Az emberek a választásokon felhatalmazták a kormányt a magyar nép képviseletére, amit mi elfogadunk. De azt mondjuk, ha kell, akkor felnyitjuk a kormánytagok szemét, hogy ez mire kötelezi őket, mert a járulékfizető magyar kisembereknek jár a tisztességes ellátás. Az ellenzéki pártokkal kapcsolatban azt mondom, én, mi nem állunk mögéjük, a mi molinónk mögé álljon be mindenki, mert ez hoz megoldást.

- A FESZ-ben talán épp az ehhez hasonló, radikális fellépés nem tetszett mindenkinek...

- Amikor radikalizmussal vádoltak, megkérdeztem, hogy érdemben hogyan szeretnének előre jutni, meddig akarnak még beszélgetni. Mit lehet a beszélgetéssel elérni? Ezt Kiss László elnök ugyanígy gondolta, az elnökség többi tagja viszont azt mondta: mi is ott akarunk lenni a tárgyalóasztalnál. Mert csak akkor érdemes ezt az utat választani, amikor érdemben van miről beszélni. Most, amikor nincs miről, akkor minek ezt erőltetni?

- Májusban a tömeg lefütyülte az EDDSZ vezetőjét, Cser Ágnest az államtitkárság előtti színpadról, ő mégis ott ül a tárgyalóasztalnál. Hogy van az, hogy őt nem lehet elmozdítani, Kiss Lászlót meg igen?

- 2012-ben Cser Ágnes ugyanazt csinálta, amit a FESZ botrányba fulladt tisztújító küldöttgyűlésének szervezői: nem engedte be azokat a küldötteket, akik nem rá szavaztak volna. Most azok játszották el ugyanezt a FESZ-ben, akik nem szimpatizáltak velem. Volt, aki a legelején figyelmeztetett, vigyázzak, mert csak felhasználnak, de aztán nagyon gyorsan eljutottunk oda, hogy a médiaszerepléseim zavarták az elnökséget, élükön az alelnök asszonnyal. A kívülállók úgy értékelték, ez jó fényt vetett rájuk, sokan léptek be, de ők nem így gondolták. Azt tényleg nem fogadtam el, hogy azt mondjam, amit a szakszervezet a számba akart adni, de soha egy szót sem szóltam a szervezet ellenében. A hídlezáráskor az volt a baj, hogy a nyakamban ott volt a FESZ logója, ezért azt mondták, a hidat a szakszervezet nevében zártam le. Valójában csak indokot kerestek arra, hogy eltávolíthassanak.

- Vajon miért alakul nálunk rendre úgy, hogy aki elkezd küzdeni egy célért, népszerűvé válik, azt támadni kezdik és visszalépésre kényszerítik, miközben akik nem tudnak ilyen eredményesek lenni, ott maradnak a biztos székekben?

- Nem biztos, hogy most azok a székek a biztosabbak. A volt kolléganőim ma is mögöttem állnak, azok az orvosok, akik miattam léptek be a FESZ-be, most tömegesen lépnek ki onnan. Mindenkit megdöbbentett ennek a szervezetnek a kihátrálása mögülem, és nem túlzás azt mondani, hogy ez a szakszervezet nélkülünk meg fog szűnni.

- A most létrehozott Magyarország a Magyar Egészségügyért mozgalom képes lesz folytatni a harcot?

- Megyünk tovább, rengetegen támogatnak. Civil csapattal mozgunk az országban és megszólítjuk a többi civil szerveződést, a társadalmat. Erre a kormányra nyomást kell gyakorolni, más módszer nem működik, és nem érdekel, hogy átlépem-e a határt vagy nem. Sokan mondták, hogy hosszú ideig megengedi majd a kormány, hadd szaladgáljak a fekete ruhámban, ahová csak akarok, de lesz egy pont, amit ha átlépek, akkor jön a szétzúzás.

- Ez a pont nem a hídfoglalás volt?

- Az, meg leginkább, amikor aznap este előkaptam a fényképet a kislányomról és Orbán Viktorról és megkértem, hogy tartsa be az ígéretét, amit akkor tett nekem, amikor még nem volt hatalmon. Azt mondták, ez volt a pont, amikor "betámadtam őket", pedig én úgy érzem, igazán szépen kértem.

- Ez az oka, hogy azóta is tart a rendőrségi hercehurca?

- Ezek nem véletlen dolgok, megpróbálnak ellehetetleníteni. A TASZ felvállalta a képviseletünket, de valójában a rendőrök sem ellenségesek. Erre a beszélgetésre épp tőlük jöttem és most örülök, mert jegyzőkönyvbe diktálhattam, hogy amit tettünk, nem bűncselekmény, hanem a politikusok helyett kiálltunk a magyar emberekért, vagyis a társaim nem büntetést, hanem kitüntetést érdemelnek. Fizetési papírokat vittünk, hogy egyikük sem tudja kifizetni a 20 ezer forintos büntetést, jogtalannak tartjuk az eljárást és az a kérésünk, hogy megrovásban részesítsenek minket. Sikerült elérni, hogy megszüntették az első határozatot.

- Ön sem engedheti meg az 50 ezer forintos büntetést.

- Nem hát, munkám sincs, de az első a társaim sorsának rendezése. Én hiába próbálok segédápolónői helyet találni magamnak, nehezen haladok. Az az én polgári engedetlenségem, hogy nem vagyok hajlandó kamarai tagdíjat fizetni egy olyan szervezetnek, amelyik kiszolgálja ezt a rendszert. Tehát csak olyan helyre megyek, ahol szakképesítés és így kamarai tagság nélkül dolgozhatok. De ameddig folyton megállítanak az utcán és minden második ember azt mondja: önnel vagyunk Mária, értjük a céljait, addig érdemes csinálni.

Egy zárkózott emberből hogy lesz Jeanne d’Arc?

- Egyszerűen szeretem a társaimat. Nem csak az utcára viszem ki őket, hanem például meghívtam a szakszervezeti választás előtt a Szent István Bazilikába az egész csapatomat, nagy boldogsággal töltött el, hogy sokan voltunk, két padsort elfoglaltunk.

- Istenhitből táplálkozik az ereje?

- Igen, római katolikus vagyok.

- Ezt kellene kihasználni a kormánynál…

- Lehet, hogy terjed a híre, az atya odaült a mise után hozzánk beszélgetni, és olyan volt, mintha rábólintott volna, hogy igaz ügyért harcolunk. Mindenesetre nem értem ennek a kormánynak a politikáját. Érzek egy borzasztó nagy nekifeszülést, egy dacot, de abban reménykedem, hogy ez megtörik bennük és beismerik, hogy a magyar ember többet érdemel. Addig pedig mozgósítjuk a civileket, mert lehet, hogy ez az én valódi feladatom: egymással összehozni és összefogni a sok kis civil mozgalmat.

- Nem gondolja, hogy épp ez volt a politika célja, hogy belekényszerítse a civil világba, amelyiknek mégis csak kisebb a súlya Magyarországon?

- Ebben az országban már jó ideje a civilek oldják meg a gondokat, gondoljunk csak a menekülteket segítő csoportokra a pályaudvarokon, és máshol. A kisemberek, a dolgozók próbálnak azokon segíteni, akik már végletesen el vannak lehetetlenítve. Egyre nagyobb a civil összefogás az országban.

- De mi kellene ahhoz, hogy a betegek, és az ő gyerekeik, a családok is megmozduljanak?

- Már mozdulnak, ezért járjuk az országot, az emberek megértették, mit akarunk, nem győzzük gyártani a kitűzőket: Az ápolókkal vagyok. Még el kell jutnunk sok helyre, de érik a pillanat, hogy azt mondják, csak a jelre várnak.

- Volt szegénykórház-akció Ajkán, Kecskeméten, Debrecenben...

- Hajdúszoboszlón is voltunk a múlt héten, novemberben jön Baja, Pécs, Tapolca és így tovább.

- Meddig lehet folytatni, meddig lehet pénzzel bírni?

- Hát ez baj, kell találni valakit, aki ezt finanszírozza. A kollégák a háromezer forintos buszdíjat sem tudják megfizetni, tehát keresünk támogatókat. Eddig a Jóisten segítségével kaptunk kisbuszokat, de már sokan vagyunk, nagy buszra lenne szükség.

- Mit lehet elérni ezzel az akciósorozattal?

- Megmozdítani az embereket.

- És tavasszal lehet azt mondani, hogy induljunk?

- Igen.

- A Kossuth térre?

- Talán.

- Pengeélen táncol.

- Lehet, de hiszek abban, hogy ezt az országot a kisemberek fogják talpra állítani és hiszek az egységben is. Olyan ellenzéki politikusok fognak egymással kezet a mi kérésünkre, akik eddig szóba sem álltak egymással.

- Ez az erő mostanra gyűlt össze, vagy korábban is megmutatkozott?

- Mindig is bennem volt, az igazságtalanságot soha nem viseltem el, nyilván ezért is volt sok munkahelyem. Magamért soha nem tudtam kiállni, de ha valakit sérelem ért, akkor nem tudtam csendben maradni, vagy ha láttam egy osztály lepusztítását, minőségi romlását, akkor léptem, szóltam.

- Meddig megy el? Jövő tavaszig van forgatókönyv, de hol van az a pont, amikor azt kell mondani, eddig elmentem, de innen már a gyerekemet, a családomat kell néznem?

- Ebben benne van a gyerekem is, a lányom is boldog ezek között az emberek között. S látja, mennyire hiszek abban, hogy ezt a csatát megnyerjük.

- Miben lehet mérni a sikert, béremelésben?

- Igen, sajnos csak ebben. Ez kulcskérdés, hogy egészségügyi dolgozók maradjanak és jöjjenek, akik még itthon élnek. Nem az a fontos, hogy ki ír alá asztaloknál megállapodásokat, nem az a célom, hogy én legyek az. Én az inkubátor mellett akarok állni és ezt mások is tudják rólam.

Forrás: Népszava