A kórházaknak olyan szabályokat kellene jelenleg betartaniuk, amelyeket a mai magyar egészségügyben szinte képtelenség. Ugyanakkor a minden intézményben kötelező belső szabályozási rendszer követése természetesen elengedhetetlen feladatunk – mondta a Magyar Hírlapnak Ficzere Andrea, a Magyar Kórházszövetség (MKSZ) frissen megválasztott elnöke. Beszélt arról is, hogyan változtatna az aktív ágyak elosztásán, valamint arról, miben szorulna átgondolásra a biztosítási rendszer.

– Több ellenzéki lap cikkezett arról, hogy a kórházszövetség kongresszusainak történetében először nem engedték be a sajtót a szakmai programra. Mi volt ennek az oka?

– Szögezzük le, semmilyen titkos információ vagy adat nem hangzott el a szakmai beszélgetésen, amiről a sajtó ne szerezhetett volna tudomást. Sok a változás most az egészségügyben, és őszintébben, könnyebben lehet úgy beszélgetni, ha nincs ott egy sor újságíró és kamera. A szakmai anyag egyébként ugyanúgy eljutott a sajtóhoz is, illetve közzétettünk egy állásfoglalást. Ha felmerül az a kérés, hogy zárt ajtók mögött beszélgessünk, akkor a kórházszövetségnek szíve-joga eldönteni, hogy eleget tesz-e ennek. Az újságírók közül volt, aki ezt megértette, volt, aki nem.

– Milyennek tartja manapság az ágazat megítélését?

– Általános a bizalmatlanság egyrészt az egészségüggyel, másrészt a sajtóval és a közösségi mé­diával szemben. Tíz-tizenöt éve, ha leesett egy tenyérnyi helyen a vakolat a falról, nem került ki a Facebook-ra, kórházon belül meg lehetett oldani a problémát. Most viszont az ilyen esetek azonnal nyilvánosságra kerülnek, általában sajnos torzítva, és vannak, akik azonnal őrült kommentelésbe kezdenek. Szomorú, milyen könnyen jön az általánosítás. Ez a hírkeltés, ami természetesen nem csak az egészségüggyel kapcsolatosan észlelhető, sok esetben köszönőviszonyban sincs a valósággal. Ugyanakkor mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy

valóban nagyon sok probléma lelhető fel a magyar egészségügyi ellátórendszerben, de a pozitív és negatív hírek megjelenésének aránya a médiában nem a valóságot tükrözi.

– Stratégiai együttműködést írtak alá a humántárcával, ennek egyik eleme, hogy közösen értékelik a jövőben az ágazat helyzetét. Ez általában eddig is így volt, ha csak a sztrájktárgyalásokat vagy a kollektív szerződésről szóló egyeztetéseket nézzük, az MKSZ mindenhol képviseltette magát. Miért volt fontos most kihangsúlyozni?

– Kásler Miklós tárcavezető keresett meg minket, örömmel fogadtuk a javaslatát, és hivatalos keretek közé foglaltuk az együttműködésünket. Korábban is az volt a célunk, hogy már a döntések előkészítésébe bevonjanak minket, hiszen úgy gondoljuk, az intézmények és a betegek szempontjait hitelesen tudjuk közvetíteni az ágazatvezetésnek. Ha konszenzus alapján változtatunk, akkor talán az első megközelítésben kevésbé pozitív változást is könnyebb átvezetni a rendszerbe.

– Elég nagy visszhangot vertek a kórházi működést vizsgáló állami számvevőszéki jelentések. Az intézményvezetők nem fogadták túl pozitívan az eredmények kommunikációját. Miért?

– Fontos tudni, hogy a jelenleg kommunikált eredmények évekkel korábbi vizsgálatok tanulságait tükrözik. A berzenkedés oka egyrészt az, hogy a dokumentumok általánosítanak, vagyis szerintük – kissé sarkítva – minden kórház „csal és ferdít”, „a rendszer pedig szabályozatlan”. Pedig sokkal inkább van arról szó, hogy

a kórházaknak olyan szabályokat kellene jelenleg betartaniuk, amelyeket a mai magyar egészségügyben szinte képtelenség.

Ugyanakkor a minden intézményben kötelező belső szabályozási rendszer követése természetesen elengedhetetlen feladatunk. Örülünk, hogy az ÁSZ feltárja a hibákat, hiszen ezzel minket segít, a kérdés, hogy ezeket hogyan szankcionálja. Úgy gondolom, a megoldás az lehetne, ha betartható szabályokat állítanánk fel, amelyeket viszont ellenőrizni és visszaélés esetén szankcionálni kell. A legfontosabb tehát azt vizsgálni, mi a rendszerhiba, és hol van az egyéni felelősség.

– Tudna példát mondani a „betarthatatlan szabályokra”?

– A kórház nem csavargyár. Sok olyan, a mindennapi rutinban nem használt eszközt kell időnként például beszerezni, amin emberélet múlik, vagy olyan hibát kell azonnal elhárítanunk, amely akadályozza a betegellátást. Az egyéni helyzetek pedig sokszor megkövetelik, hogy egy vezető az adott pillanatban ne a beszerzésre vonatkozó szabályokat tartsa a legfontosabbnak, hanem az emberéletet, s majd

ha túl vagyunk a krízisen, jöhetnek a szabályok. Nyilvánvaló, hogy az egészségügyre kell adaptálni a szabályozást.

– Sokszor említette az ellen­őrzést és szankcionálást. Tekintve, hogy a kórházakban az átlag beteg is napi szinten találkozik szabálytalan esetekkel – pél­dául a magán- és állami ellátás összefonódása kapcsán –, joggal merül fel a kérdés: létezik egyáltalán az egészségügyben transzparens ellenőrzés?

– Mindenképpen szükség van a megfelelő szakmai ellenőrzésre. Az ÁSZ-jelentéseket is egészen más szakmai szemüvegen keresztül nézni, nem pusztán gazdasági szempontból elemezni.

Hogyan várható el a azonnali és high-tech módon üzemelő betegellátás az intézményekben, ha a finanszírozásba nincs beépítve a teljes béremelés, az amortizáció költsége vagy az új eszközök beszerzése?

Egy államilag finanszírozott intézményt köti az év eleji előirányzat, ugyanakkor az év során egy sor váratlan költség jelentkezik, amit lehetetlen a tervezéskor kalkulálni. Mit tegyünk például, ha egy kórházban már augusztusban elfogy a bérekre szánt előirányzat? Nyilván nem lehet bezárni és várni a következő évi finanszírozást.

– Mit tud tenni egy kórházigazgató, ha augusztusban elfogy a bérkerete?

– Nem egy kórház küzd ezzel a problémával, rajtuk például az Állami Egészségügyi Ellátó Központtól (ÁEEK) igényelhető vis maior keret segít hónapról hónapra. Az esetükben mindenképpen szükséges azt tisztázni, lehetne-e ezt jobban csinálni. Ha nem, akkor a rendszerben van a baj.

– Ez világos. A döntéshozók viszont kívülről azt látják, hogy a kórházak egy része a nehezen betartható szabályok ellenére nem termel mínuszt, és képes gazdálkodni a költségvetéséből egész évben. Erre jó példa az Uzsoki Kórház is, ahol sok éven keresztül adósságmentes volt a működés.

– Mára már nekünk is van adósságunk. Jó ideig valóban tartozásfelhalmozás nélkül üzemeltünk, aztán beemelték a béremelést a HBCS-keretbe (a fekvőbeteg-ellátás finanszírozási kategóriáinak rendszere – a szerk.), ezzel párhuzamosan pedig levették a TVK-keretet (teljesítményvolumen korlát – a szerk.). Ekkor a nagy megyei kórházak egy része és az Uzsoki is sérült, hiszen a rendelkezésünkre álló TVK-keret nem tudja biztosítani a bennünket felkereső betegek ellátását, én viszont azt vallom, hogy minden valóban kórházi kezelést igénylő beteget el kell látni. A kereten túl ellátott esetekre azonban nincs finanszírozás.

Emiatt kellene újratervezni az intézmények kapacitásait és ellátandó területeit, mivel a beteg – lakóhelyétől függetlenül – úgyis a magas színvonalon dolgozó intézményeket keresi fel. És igaza van, mindanynyian ezt tennénk a helyében.

– Nem segítene ezen a kancellária-rendszer? Annak idején, amikor Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár ezt felvetette, egyként álltak ellen az ötletnek.

– Minden kórháznak van gazdasági igazgatója. Nem biztos, hogy valódi segítséget jelentene a fiskális gondolkozás megerősítése, hiszen a főigazgatók is látják a bevétel-kiadás arányát, és nem azért költünk túl, mert nincs felelősségérzetünk, hanem azért, mert el akarjuk látni a betegeket. A jelenlegi feltételek mellett ez így sikerül. Inkább azt a kérdést tenném fel: szükséges-e ennyi aktív ágy Magyarországon? Szerintem nem. Az aktív ágyak egy részéből ápolási osztályt, rehabilitációt, krónikus belgyógyászatot, hospice intézményeket kellene csinálni. Jelenleg az aktív ágyakon azért fekszik sok, már ellátott beteg, mert a hozzátartozó nem tudja hazavinni, otthon ugyanis nincs, aki ápolja, gondozza. Ezek a betegek az aktív ágyak finanszírozási keretét emésztik, ami a lehető legdrágább megoldás, miközben azok, akiknek valóban szükségük lenne az aktív ágyakon folyó ellátásokra, várni kényszerülnek.

– Volt egy elképzelés arról, hogy markánsan szétválasztják a szo­ciális és egészségügyi ágazatot, felszabadítva ezzel sok aktív kórházi ágyat. Van ebben az ügyben előrelépés?

– Nem tudok róla. Európa-szerte idősödik a társadalom, egyre több olyan kapacitást kell kialakítani, ami az idősek ellátását biztosítja. Azokat az intézményeket, épületeket, amiket másra nem tudunk használni, érdemes lenne ilyen célra átalakítani. A biztosítási rendszerben pedig olyan új konstrukcióra lenne szükség, ami erősíti a betegekben az öngondoskodás igényét, vagyis arra ösztönzi őket, hogy vigyázzanak az egészségükre.

– Ebben nyilván a magán egészségügyi szektornak is szerepe van, lehet is. Kásler Miklós már a beiktatásakor zászlajára tűzte az állami szektortól való leválasztását. Van erre esély?

– Mindenképpen. Nincs a két terület különálló működéséhez elég szakember. Ha nem javul az állami szektorban dolgozók helyzete, előbb vagy utóbb a magánszektor elszívó ereje fog győzni, és tovább fogy az állami ellátókban dolgozók száma. Az állami egészségügyben csalódó betegek is egyre nagyobb számban keresik fel a magánellátókat, ahol viszont – ritka kivételtől eltekintve – nincs minőségbiztosítás, nincs garancia, nincs számonkérhetőség, és nem lehet megítélni, hogy az orvosi ellátás minősége jobb-e, mint az állami kórházban. A kétféle modell alapján működő betegellátás közös szakmai felügyeletet és minőségbiztosítást igényel. Markáns, jól követhető szabályokra van szükség a tiszta betegutak és korrekt finanszírozás vonatkozásában. A világon egyébként mindenhol az a trend, hogy van átjárás a két terület között.

– A finanszírozás átalakításán túl meg lehet-e szüntetni pusztán törvényi változtatásokkal a visszaéléseket? Jó példa erre a várólisták új szabályozása, vagyis komoly büntetést kap az az orvos, aki anyagi haszonért cserébe korábbi helyeket ad el páciensének a műtéti várólistán. „Ennyivel” megoldható a probléma?

– Az új jogszabály kérdéses. Jelenleg kötelesek vagyunk a legkorábbi üres időpontra helyet adni a betegnek. De mit tegyünk, ha a páciens – és egyébként ez a jellemző – nem azzal az orvossal akarja megoperáltatni magát, akihez a leggyorsabban kap időpontot?

Minden orvos-beteg kapcsolat a bizalmon alapul, és ez különösen igaz a műtétes szakmákban.

Nem gondolom, hogy ezt figyel­men kívül szabad hagyni. Megoldást jelenthet, ha a beteg írásban vállalja a keresett orvoshoz tartozó későbbi időpontot, ezt rögzíti a rendszer, és innentől kezdve az intézményt nem lehet számon kérni.

– Az egészségbiztosítási rendszerünk Európában szinte egyedülálló, olyan értelemben, hogy az állampolgár fix összeget befizet, és jóformán a teljes egészségügyi ellátásspektrumot megkaphatja cserébe. Fenntartható ez
a konstrukció?

– Sokan megfogalmazták már, hogy szükség lenne egy biztosítási alapcsomagra, amely semmiképpen nem lehet kevesebb, mint a ma elérhető ellátások összessége.

E fölé lehetne azokat a pluszszolgáltatásokat, -szempontokat helyezni, hogy kinél, hol, milyen körülmények között, mikor kapja meg valaki az ellátást. Ez a világ nagy részén így működik, és reméljük, előbb vagy utóbb Magyarországon is megvalósul az a lakosság által megfogalmazott igény, miszerint szeretnének élni a kiegészítő biztosítások nyújtotta lehetőségekkel. Az egészségtudatosságot is érdemes lenne figyelembe venni a biztosítások megkötésekor, előnyt kell azoknak élvezni, akik sportolnak, nem isznak alkoholt, nem dohányoznak, nem fogyasztanak kábítószert, és egészségesen étkeznek.

Forrás: Magyar Hírlap