Mi indokolja valójában, hogy a kormány meg akarja csonkítani az MTA-t és el akarja venni tőle a kutatóhálózatát? Ennek a szándéknak a magyarázatára vázolunk fel egy lehetséges értelmezési modellt – írja a g7.hu.

György László, az innovációs minisztérium államtitkára egy tavaly nyári Echo TV-s interjújában így fogalmazta meg a magyar innovációs és kutatási intézményrendszer átalakításának indokát: “Fontos, hogy fókuszáljuk a tudásunkat, hogy ezeket a közvetlen [EU-s] forrásokat le tudjuk hívni.” Azoknak, akik aggódnak a magyar nemzet legrégebb óta fennálló intézménye, az MTA jövőjéért, érdemes átgondolni ezeket a szavakat.

Azt gondolom ugyanis, hogy az MTA átalakításának tényleges indoka nem „az innovációs és kutatási intézményrendszer hatékonyságának növelése”, a felkészülés „a megatrendek által meghatározott kihívásokra”, hogy a „magyar innovációs ökoszisztéma felzárkózzon az európai élmezőnyhöz” és a többi, ahogy azt Palkovics László IT miniszter szokta a maga világos és közérthető stílusában kifejteni, hanem az, amit György László fogalmazott meg egyszerűen, tömören és világosan.

A magyar kormányzat ugyanis felismerte, hogy az új (2021-2027-es) tervezési ciklusban az EU-tól kapható támogatások szerkezete megváltozik és erre kíván már jó előre reagálni.

Az egyszerűség kedvéért vegyük úgy, hogy két támogatási mód/csatorna létezik:

• (1.) közvetlenül a kormányoknak adott pénzek, amelyek elköltéséről később maguk a kormányok döntenek (ilyenek például eddig a kohéziós alapokból kapott pénzek);
• (2.) közvetlenül a támogatott intézményeknek adott pénzek, amelyekről azonban nem a kormányok, hanem az EU adminisztráció maga dönt (ilyen például a H2020-as programok).

Miután az EU észrevéve azt, hogy

egyes kormányok egyszerűen „kisajátítják” az EU-s támogatásokat és aztán ezt saját klientúrájuk építésére használják fel, vagy/és a kormányzó elit családtagjainak fizetik ki (ez az úgynevezett cronysim), a jövőben változtatni igyekszik a támogatások kifizetésének szerkezetén.

(Az EU e felismerése Magyarország esetében lásd a Sargentini-jelentés mellékletében, az EP Költségvetési Bizottság jelentésében a 3. oldalon. Illetve érdemes megnézni a CRCB által nemrég nyilvánosságra adatokat is.)

Az EU az ilyen tagállami magatartást a jövőben két eszközzel kívánja korlátozni:

• a „conditionality” elv érvényesítésével (a jogállami kritériumokat megsértő tagállamoktól megvonja a támogatást);
• a támogatások súlyának megváltoztatásával: növelni kívánja a jövőben a (2.) támogatási mód súlyát az (1.) támogatási mód rovására.

A magyar kormány felismerve ezeket, az általa el nem hárítható változásokat, igyekszik előre felkészülni.

E felkészülés egyik lépése lehet az MTA kutatói hálózatának „átszervezése”, leválasztása az Akadémiáról.

A magyar kormány szeme előtt két cél lebeg. Az uniós források lehívási képességének megtartása (tehát a magyar intézmények legyenek képesek legalább olyan arányban lehívni az EU-s pénzeket, mint 2014-2020 között), továbbá az, hogy továbbra is biztosítani tudja a NER klientúra, a haverok kifizetését. Idáig ez utóbbit hibátlanul meg lehetett valósítani, lásd például Orbán Viktor gyerekkori barátja, Mészáros Lőrinc által nyert közbeszerzések volumenét 2016-2018 között.

A jelen helyzetben azonban a magyar kormánynak a következő dilemmával kell szembenéznie. Ahol a „Fidesz közeli” irányítás a domináns (például az olyan NER-kompatibilis intézményeknél, mint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a Századvég, vagy a Nézőpont Intézet, és a többi), ott a kormány tudja, hogy a humán tőke adott színvonala mellett nagyon kicsi az esélye annak, hogy közvetlenül az EU által lebonyolított, elbírált innovációs és kutatási pályázatokon ezen intézmények nyerjenek. Tehát ezeknél az intézményeknél kicsi az EU források lehívásának képessége.

Azon intézményeknél azonban, amelyek jelenleg még autonóm módon, nem NER-kompatibilis módon működnek, és amelyek jóval nagyobb humántőkével bírnak – ilyen az MTA kutatóintézeti hálózata is – ott nagyobb eséllyel pályázhatnak majd EU forrásokra.

Ezeknél az intézményeknél tehát nagy az EU források lehívásának képessége.

Ezt a dilemmát a magyar kormány faék egyszerű logikával igyekszik megoldani. Úgy, hogy a legjobb az, ha

valamilyen módon közvetlen befolyást tud szerezni azon intézmények irányításában, amelyeknek nagy az EU források lehívásának képessége, és amelyek eddig nem NER kompatibilis (azaz autonóm) módon működtek.

E megoldás menetét az alábbi táblázattal (1. táblázat) világíthatjuk meg. Ebben két szempont szerint soroltuk négy csoportba az intézményeket, amelyek elvileg képesek lennének innovációs, kutatási célú EU források lehívására (A, B, C, D).

A magyar kormány célja az, „A” mezőben lévő intézmények szerepének növelése, dominanciájának elérése a többi mező rovására. Ehhez arra törekszik, hogy a „C” és a „B” mezőkből minél több intézményt át tudjon emelni, át tudjon „passzírozni” az „A” mezőbe. Ezzel a lépéssel egyszerre két legyet üthet egy csapásra:

• (a) NER kompatibilissé teszi az eddigi széttagolt intézményrendszer egészét;
• (b) növeli a NER kompatibilis intézményeknél az EU források lehívásának képességét.

Egy ilyen átalakítást elméletileg három módon lehet végrehajtani.

1. A „B” vagy az „A” mezőben lévő intézmények alá sorolnak be jelenleg „C” mezőben lévő intézményeket, így elérve, hogy az integrált intézmények ezek után már az „A” mezőben legyenek (például az MTA egyes kutatóintézeteit az NKE vagy a BCE kutatóintézeti struktúrájába illesztik).
2. Vagy egyszerűen megszerzik a „C” mezőben lévő intézmények – mint az MTA kutatóintézetei – felett a közvetlen ellenőrzést és azok így automatikusan átkerülnek az „A” mezőbe. (Ezt szolgálná például az alapítványi forma, amelynek irányításában ideig-óráig lenne valamilyen szerepe az MTA-nak, de hosszabb távon a cél az MTA szerepének marginalizálása).
3. És a legutolsó forma az, hogy egyes intézetek megszüntetésével (például MTA Közgazdaságtudományi Intézete) párhuzamosan a minimális NER lojalitást vállaló kutatók egyenkénti átvétele valamilyen NER kompatibilis intézményekbe. Minden tudományos kutató dönthet ekkor az alábbi lehetőségek között: (i) elhagyja a kutatói pályát; (ii) külföldön keres kutatói állást; (iii) vállalja a lojalitást a NER-rel és elmegy dolgozni a számára felajánlott NER kompatibilis intézménybe (egyetem, állami vagy magán kutatóhely). Ekkor a kormány voltaképpen arra kényszeríti a kutatókat, hogy vagy hagyják el a pályát, az országot, vagy a NER irányítása alatt dolgozzanak tovább.

Az eredmény mindhárom esetben ugyanaz lesz: megnő az „A” cellába sorolható intézmények köre, az itteni intézmények az ezekben dolgozók jelentős humántőkéje révén képesek lesznek az EU források lehívására, pályázatok megnyerésére.

Ez pedig táplálni tudja tovább a NER kompatibilis intézményhálózatot, azaz magát a NER-t tudja életképessé tenni a következő tíz évre.

A mechanizmus az, hogy a beadott pályázatok alvállalkozói, bedolgozói lesznek a NER kliensei, akiket majd nem lehet nélkülözni. Ez a módszer jól ismert a korrupciós irodalomban.

Mi hatástanulmány modell-nek hívjuk. Természetesen itt nemcsak tanulmányok írásáról lehet szó. A korrupt döntéshozó arra is kötelezheti a klienst (esetünkben a pályázatot megnyerő konzorcium vezetőjét), hogy X és Y céget/szakértőt bízza meg ezzel és ezzel a jobbára kamu feladattal. Hogy ez mennyire lesz megvalósítható majd az új rendben, azt nem tudjuk, de azt gondoljuk, hogy ezek a megoldások lebeghetnek a kormány szeme előtt.

A kérdés, ami azonnal felvetődik, hogy ha a fentiekre törekszik, akkor mivel nem számol a magyar kormány?

Elsősorban azzal, hogy az egyének (kutatók) is döntéseket hoznak, és mindig van három opciójuk akkor is, ha a kormány a fenti lépések valamelyikét választja. Kivonulás, tiltakozás, hűség.

Szóval, ha egy intézmény a „C” mezőből át is kényszerítődik az „A” mezőbe, akkor is dönthetnek úgy az ott dolgozók, hogy erre a lépésre válaszul kivonulnak (felmondanak), vagy tiltakoznak. Szóval a kormány nem veszi figyelembe az egyének döntéseit.

Nem számol azzal sem, hogy a NER kompatibilitás vagy szájkosár érvényesítése és az EU források lehívásának képessége logikailag ellentmond egymásnak: az elsőhöz lojalitás és a kutatói szabadság semmibevétele, a másodikhoz pedig éppen kreativitás kell, amely pedig kutatói szabadság nélkül nincs. Tehát a NER kompatibilitás és jelentős EU források lehívási képessége contradictio in adiecto. Ideig-óráig létrejöhet ugyan egy ilyen önellentmondást hordozó helyzet, működhet egy ilyen intézmény akár hosszabb távon is, de

biztosan szuboptimális lesz az itteni kutatómunka hatékonysága.

Akármilyen – széles körben alkalmazott – indikátorral mérjük is ezt.

Utoljára,

a magyar kormány nem számol az EU ellenőrzési rendszerével.

Ez idáig nem volt képes felderíteni a „hatástanulmány modell”-en keresztül megvalósuló korrupciót. Ekkor ugyanis, ahogy a magyar szakzsargon találóan mondja, minden szépen „le van papírozva” és ekkor az EU eddig ezeken nem talált fogást. De ez a helyzet azért változhat a jövőben.

Forrás: g7.hu