A rabszolga-törvény elleni tüntetések, sikeres sztrájkok és sztrájk-fenyegetések újra megmutatták, hogy van szakszervezet Magyarországon is. Ezzel együtt fellángolt a vita, hogy mi is kell egy jó szakszervezethez, szükség van-e a mostani rendszerre. Az Új Egyenlőség cikke.

Amikor a magyar szakszervezeti struktúráról beszélünk, időről-időre mindig vannak megszólalók, akik megkérdőjelezik a konföderációk létjogosultságát. Ezek az intézmények jelentik a szakszervezeti szerveződés országos szintjét, amelyek több ágazat közös érdekeit képviselik. Annak ellenére, hogy – főleg az utóbbi időben – egyre többet jelennek meg vezetőik a médiában, továbbra sem egyértelmű sokak számára a működésük pontos célja, szükségessége, viszont úgy gondolják, csak még lassabbá és bürokratikusabbá teszik a már így is sokszor körülményes döntéshozatalt, és nem mellesleg gazdasági terhet is ró az egyébként is szerény anyagi forrásokkal rendelkező szakszervezeti mozgalomra. Az elmúlt hetek, hónapok mozgalmas időszaka után és főleg az egyik legerősebb független szakszervezet, a győri AUDI-ban működő Audi Hungária Független Szakszervezet (AHFSZ) látványos és sikeres sztrájkja után ismét felmerült a kérdés: miért kell a konföderáció vagy ágazati szerveződés, ha egy független szakszervezet láthatóan külső segítség nélkül is ekkora sikereket képes elkönyvelni. Mivel a kérdés tehát ott van az asztalon, és

egy sikeresen működő szakszervezet, az AHFSZ egy interjúban maga is megkérdőjelezte az ágazatok és konföderációk létjogosultságát^[1], érdemes talán újra áttekinteni mi a szerepe a konföderációnak, melyek a jogos és melyek a jogtalan kritikák.

Az elmúlt évben az Új Egyenlőség oldalain több írás is megjelent, amelyek kifejezetten a magyar szakszervezeti mozgalom struktúrájával foglalkoztak. Ilyen volt többek között „Kiss Ambrus: Szuverén-e a magyar szakszervezeti mozgalom?” című írása, valamint a részben arra válaszul született, „Szabó Imre Szilárd: Szakszervezeti modellvitát!” dolgozata. Mi most ezekhez az írásokhoz kapcsolódunk ezzel az elemzéssel, lehetőleg kerülve az ismétléseket, amely elsősorban a konföderációk, valamint az ágazati szakszervezetek és a kizárólag egy munkahelyen működő szervezetek hazai mozgalomban betöltött szerepét vizsgálja. Ahogy azt fentebb már említettük, ennek különös aktualitást ad, hogy a közelmúltban korábban nem igazán tapasztalható figyelem irányult a szakszervezetekre a politika, a közvélemény és a sajtó részéről is.

Valóságpróba

Mielőtt a konföderációk szerepére rátérnénk, röviden érdemes összefoglalni a két fenti írás által levont tanulságokat. Kiss Ambrus bemutatja a szakszervezeti szerveződés alapelveit, lehetséges formáit, miközben cikke elsősorban a szakszervezeteket a finanszírozás oldaláról vizsgálta, és tette fel a kérdést, befolyással lehet, illetve van-e a döntéshozatalra, hogy a konföderációk bevételének érdemi része az államtól érkezik. Kiss Ambrus megállapítása szerint a tény, hogy az „országos érdekegyeztető tanácsok szakmai működésének támogatására” pénzt kapnak a szervezetek, még önmagában nem probléma, és nem is látható annak jele, hogy emiatt a szakszervezetek lojálisabbak lennének a mindenkori kormányokhoz. A szakszervezetek finanszírozásának kérdésével, a bevételi forrásokkal (amelyek oroszlánrészét – ágazati, munkahelyi szinten gyakorlatilag kizárólagosan –, továbbra is a tagdíjbevétel adja) azonban valóban érdemes foglalkozni. Jól mutatja ezt a 2018 novemberében, az atlatszo.hu-n megjelent és nagy port kavart, sok hírportál által átvett cikk^[2] is. Az írás számos konkrét tévedést is tartalmaz, de a lényeg, hogy a rendelkezésére álló információkból a szerző azt a következtetést vonta le, hogy az állam 2018 végén azért utalt a szakszervezeti konföderációk számára egy jelentősebb összeget, mert arra számított, így azok elfogadják a Munka Törvénykönyvének azokat a módosításait, amelyeket egyébként éppen a munkavállalói érdekképviseletek neveztek el „Rabszolgatörvénynek”. A valóságban az összeg törvény alapján jár minden évben, és valamennyi konföderáció elutasította és elutasítja ma is a módosításokat, még ha a tiltakozás, ellenállás lehetséges formáiban nincs is közöttük egyetértés, így egységes fellépés sem.

Szabó Imre Szilárd munkajogászként a törvényi szabályozás oldaláról közelítette meg a szuverenitási kérdést, illetve a szakszervezeti mozgalom jelenkori állapotát, a szociális párbeszéd hazai helyzetét, illetve annak a struktúrában is rejlő okait. Írásában jól bemutatja a vállalati szintre történő bezárkózásból fakadó hátrányokat, és ami még fontosabb, az onnan való kitörés lehetőségeit.

A két hivatkozott dolgozat egyik – jelen írás számára is fontos – közös pontja, hogy

fájóan hiányoznak a magyar szakszervezeti struktúrából a középszintű, ágazati kollektív szerződések.

Szabó Imre, amennyire a terjedelem engedte, részletesen bemutatta, elképzelése szerint, milyen irányba kéne elmozdulnia a törvényi szabályozásnak – elsősorban a munkáltatókat, munkáltatói szervezeteket motiválva –, hogy több ilyen megállapodás jöjjön létre, így most ezekre nem térünk ki. Egyedül annyit tennénk hozzá, a törvényi változás kiharcolásához természetesen elengedhetetlenek az erős ágazati szakszervezetek és munkáltatói szövetségek. Tény ugyanis, hogy az ágazati szintű megállapodások hiánya az egyik leghatékonyabb eszközt veszi ki az ezen a szinten működő szakszervezetek kezéből, amivel a munkavállalók helyzetének javítása érdekében élhetnek.

Mi a következőkben azokat a szakszervezeti szövetségeket (ágazati vagy országos szakszervezeteket) érintő kritikákat vesszük át, amelyekkel munkánk során, illetve a sajtót olvasva leggyakrabban szembesülünk. A fenti írások is már adnak egy képet arról, melyek azok a strukturális, gyakran öröklött hiányosságok, amelyekkel szembesül a mozgalom. Ebben az írásban az említett AHFSZ interjúban és máshol is elhangzott kritikákra válaszolunk, és mutatjuk be, hogy bár a jelenlegi rendszer kétségtelenül átalakításra szorul, az egységre, összefogásra és szolidaritásra épülő szakszervezeti mozgalomnak nincs alternatívája.

Mire jó a konföderáció?

Gyakran elhangzik, a szakszervezeti konföderáció nincs ott a munkahelyeken, távol vannak a munkavállalók problémájától, ebből kifolyólag érdemi érdekvédelmi tevékenységet gyakorlatilag nem végez.  Egy ilyen kijelentéssel ugyanakkor figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy csak ezek a szakszervezeti szövetségek jogosultak részt venni az országos bértárgyaláson és ott megállapodást kötni. Ezekkel, a munka világát érintő tripartit megállapodásokkal tudják befolyásolni a munkakörülményeket, a minimálbéren keresztül pedig az átlagos bérszínvonalat és a legkiszolgáltatottabb munkavállalói réteg számára nyújtanak garanciákat.

A munkáltatók és az állam érdeke mellett tehát csak a szakszervezeti konföderációk jelenítik meg a munkavállalói akaratot országos szinten.

Ez a szint Magyarországon rendkívül felértékelődik annak tükrében, hogy ágazati megállapodások alig vannak, ez pedig azt jelenti, a szakszervezetek szinte kizárólag azok munkakörülményeire tudnának legfeljebb hatással lenni, akik olyan munkahelyeken dolgoznak, ahol van önkéntesen szerveződő érdekképviselet^[3]. Ez pedig egyértelműen a munkavállalók további kiszolgáltatottságához vezetne, növelné a regionális bérkülönbségeket és tovább mélyítené a már így is meglehetősen nagy különbségeket a társadalmi rétegek között. Ma a szakszervezetek a legnagyobb munkáltatónál a legerősebbek, tehát az állami szférában, a közszolgáltatásokban, szállításban. Emellett jellemzően az mondható el, hogy a feldolgozóiparban van jelentős szakszervezeti jelenlét, ott is inkább a nagyobb üzemekben. Ez azt is jelenti, hogy ezekben az ágazatokban, illetve a nagyvállalatoknál, multinacionális cégeknél egy erős szakszervezet önmagában is képes lehet komoly eredményeket elérni, de a mikro, kis-, de még a középvállalkozásoknál is nagyon ritka a működő helyi érdekvédelem. Az ott dolgozók számára létfontosságúak az államilag meghatározott foglakoztatási minimumsztenderdek, amelyek garantálják a minimális bérüket és munkafeltételeiket. A szakszervezeti és ágazati szervezetek azok, amelyek demonstrációkkal, utcai akciókkal – mint azt az utóbbi hónapok is megmutatták – nagyobb tömegeket megmozgatni és ezzel nyomást gyakorolni. Elengedhetetlen tehát a megfelelő érdekképviselethez, hogy országos szinten a szakszervezetek befolyásolni tudják a törvényalkotást is, amelyhez politikai, parlamenti kapcsolatokkal is kell rendelkezniük.

A konföderációnak tehát elsősorban nem az a feladata, hogy munkahelyi szinten oldja meg a problémákat.

A munkahelyen az ott működő alapszervezetek és az ottani tisztségviselők feladata és kompetenciája az adott dolgozók közvetlen munkafeltételeinek, bérének megvédése, fejlesztése, érdekeik képviselete.

Ebben egyértelműen ők a legjobbak. Ezen tevékenységükhöz viszont az ágazati szakszervezet, valamint a konföderáció ad anyagi és jogi támogatást, rendelkezésére bocsátja a felhalmozott gyakorlati tudását, a szakértők segítségét, illetve biztosít országos szintű érdekképviseletet, ha kell, kapcsolati hálóját biztosítja a helyi munkához.

A konföderáció – a mindenkori minimálbértárgyaláson folytatott érdekharc mellett – elsősorban a rendszerszintű változások elérésében hivatott eljárni,

mint a legmagasabb szintű érdekegyeztetésen való munkavállalói képviseletre jogosult szervezet, az ágazatok viszont közvetlenül támogatják a helyi érdekvédelmet. Ennek fontos része az ágazatokon belül működő munkahelyi alapszervezetek között létrejövő folyamatos kommunikáció, egymás kölcsönös segítése információkkal, tudással, tapasztalattal, adott esetben különböző akciókkal, egymás melletti egyértelmű kiállással.  Az itt felsoroltak mellett alapvető fontosságú a folyamatosan biztosított képzés és oktatás, melyet az ágazati szakszervezetek és a szakszervezeti szövetségek biztosítanak tagszervezeteik részére, minél hatékonyabbá téve a helyi érdekvédelmet.

Amint arra a cikkünk elején hivatkozott két írás is kitér, a jelenlegi szakszervezeti struktúra közel sem tökéletes, gyakorlatilag egy korábbról öröklött modell, de éppen az elmúlt néhány évben többször mutatta kifejezetten pozitív oldalát. Az egész országra és szinte minden ágazatban jelentkező munkaerőhiányt, illetve az ezt okozó, elhibázott, a béreket mesterségesen alacsonyan tartó gazdaságpolitika következményeit az elmúlt években a szakszervezetek arra használták, hogy folyamatosan százalékosan legalább két számjegyű béremelést harcoljanak ki, nem ritkán 20%-os vagy afölötti eredményt elérve egy-egy évre. Ennek érdekében többször elmentek a végsőkig és a sztrájk eszközéhez nyúltak. Ha ezt a tendenciát folytatni szeretnénk, ahhoz sokkal több szakszervezeti tagra van szükség, amelynek egyik legfőbb eszköze a „fehér foltok” felszámolása, tehát minél kevesebb olyan munkahely legyen, ahol nem működik érdekvédelem. Új alapszervezetekre van szükség azoknál a vállalkozásoknál, ahol ma nincsenek, ezt a munkát pedig kétségtelenül az ágazati szakszervezetek tudják a leghatékonyabban végezni, nekik legalapvetőbb érdekük a folyamatos fejlődés, növekedés, és ők képesek leginkább támogatást, jogi segítséget és anyagi erőforrásokat biztosítani új alapszervezetek létrehozásához. Ennek a rendszernek az alapja az a szolidaritás, hogy a tagok által befizetett tagdíjból újabb és újabb munkavállalók érdekvédelme válik lehetővé. Ezzel pedig az ágazati szakszervezet is erősödik, eredményesebben gyakorol nyomást nemcsak az egyes munkáltatókra, de a munkáltatói szövetségekre vagy az állami döntéshozókra is akár.

Előítéletek

A szakszervezeti vezetőket gyakran éri az a vád, hogy náluk az önérdek felülírja a szervezeti érdekeket. Ezzel a fajta előítélettel a legnagyobb probléma, hogy kivetül azokra a helyi szakszervezeti tisztségviselőkre, aktivistákra is, akik sok esetben saját állásukat is kockára téve küzdenek a tagságuk érdekeikért. Ők sokszor főállásuk mellett, társadalmi munkában végeznek felelősségteljes, sőt sokszor anyagi felelősséggel járó szakszervezeti munkát és szabadidejüket, szabadságukat nem a napi 8 órás munka kipihenésének szentelik, hanem helyben harcolnak egy igazságosabb társadalomért.

Az előítélet miatt nehéz észrevenni azokat a szakszervezeti fiatalokat is, akik a sztereotípiák leküzdésén dolgoznak és új színt hoznak a mozgalom mindennapjaiba.

A pozitív példákból egyre több van, ezek viszont még mindig nehezen kerülnek be a köztudatba, vagy csak kivétel szintjén kerülnek említésre. Amit még szintén nem szabad elfelejteni, hogy a szakszervezet mi magunk vagyunk, alulról építkező, demokratikus döntéshozatallal. Ha tehát nem tetszik a működés, a lehetőség adott a beleszólásra, ha nem tetszik a vezetés, minden adott új vezetők választására. Ez azonban főleg a tagok tudatosságától függ.

Végül röviden még érdemes kitérni arra a kevésbé ismert aspektusra, hogy az ágazati szakszervezetek és konföderációk tartják fent tagdíjaikkal a nemzetközi szervezeteket. Ezek munkája megérne egy külön cikket, különösen az egész világot lefedő szakszervezeti szövetségek egyre sikeresebb tevékenysége, de ami a magyar munkavállalók életére közvetlen befolyással van, az inkább az európai szintű szervezetek munkája és a szintén tag más országbeli szakszervezetekkel való kapcsolat. Ezek azért rendkívül fontosak az itt dolgozók számára is, mert egyfelől egyre több minket érintő kérdés európai uniós szinten dől el, a kialakult szociális párbeszéd rendszerében pedig ezen a szinten ezek az európai szakszervezetek a munkavállalók képviselői. Az ő munkájuk irányára pedig a tagság révén lehetünk csak befolyással. Másfelől ahogy a multinacionális vállalatok sem ismerik a határokat, és könnyedén együttműködnek leányvállalataikkal, úgy a szakszervezeteknek is együtt kell működniük a többi országban működő társaikkal. Csak így lehet elkerülni azt a jól bevett gyakorlatot, hogy ezek a cégek egymás ellen kijátsszák a szakszervezeteket, és belekényszerítsék őket egy lefelé tartó versenybe a béreket és munkakörülményeket illetően^[4].

Visszautalva a címre tehát írásunkban arra szerettünk volna rámutatni, hogy

bár a szakszervezetek változnak, alapvető értékeik ugyanazok maradtak, hiszen érdekeik is ezt kívánják.

Egységesség és szolidaritás nélkül a mozgalom nem lett volna képes fejlődni, és ma is ebbe az irányba kell mozognia a szakszervezeteknek, ha az eredményes érdekképviseletről beszélünk. Az érkező kihívások, az új ipari forradalom, tehát többek között a gyártás robotizálása, az atipikus foglalkoztatás terjedése, így az ún. platform-munka megjelenése mind abba az irányba mutatnak, hogy a munkavállalói érdekképviseletnek még inkább ki kell törnie a vállalati bezárkózásból és elérnie ezeket az „új” munkavállalókat is.

Forrás: Új Egyenlőség