Nincsen abban semmi csodálnivaló, hogy a köztársasági elnök aláírta a munka törvénykönyve – rabszolgatörvényként elhíresült – módosítását. Ha egy baráti társaság elfoglalja egy ország legfőbb közjogi méltóságait, vezető pozícióit, az események menete nem is lehet más. Gondolják végig a köztársasági elnök sanyarú sorsát: az elfogadott törvény aláírására öt napot engedélyeztek számára az Alaptörvény összeállítói. Nem számít, az adott törvény miről szól, nem számít, mekkora a terjedelme, nem számít, naponta hányat küldenek át neki.

Elvárható lehetne, hogy a köztársasági elnök apparátusa a törvényhozás ideje alatt is dolgozzon, s mire megkapja a dokumentumot, már naprakészek legyenek. Lehetne, de nem teljesíthető ez az elvárás, miután sokszor az utolsó tárgyalási napon írják át a törvényjavaslatot, máskor pedig egy nap alatt fogadják el a törvényt. Már az is vitatható, hogy az Országgyűlés alkothat-e ilyen regulát. Vitatható, de minek, hiszen a köztársasági elnök is vastagon szerepet vállalt abban, hogy kiüresedjen a pozíciója, miután cinkos a jogállam diktatúrává szervezésében.

A tavalyi eseményekben sincs új, meglepő. Karácsony előtt több mint egy tucat törvényt küldött át szignálásra a köztársasági elnöknek a jó barát, a házelnök. Helyet kapott a csomagban az új egyházügyi, a közigazgatási bíráskodást szentesítő, a közigazgatást alapjaiban újraszervező törvény. Ezek méretüknél fogva is hosszabb átfutási időt érdemelnének, tartalmukról nem is szólva. Ezért a legészszerűbb megoldást választotta a legfőbb közjogi méltóság, nem habozott, nem várt öt napot, aláírta majdnem az összeset (a Számvevőszék foglalkozatási ügyeire vonatkozó törvény kivételével), köztük a munka törvénykönyve néhány pontját érintő, két képviselő által, előzetes egyeztetés nélkül benyújtott módosítást is. Nem talált kifogásolnivalót a köztársasági elnök, pedig jelen volt, amikor az Országgyűlés a törvényalkotás eljárási rendjét súlyosan megsértve – például a levezető elnök nem a házszabályban meghatározottak szerint vezette a parlament ülését, a szavazásnál nem alkalmazták a képviselői jelenlétet igazoló kártyákat – elfogadta ezeket a törvényeket. Valószínűleg osztja a másik két legfőbb közjogi méltóság-cimbora álláspontját, az ellenzéknek nincs joga egységes fellépéssel megakadályozni az ország érdekeit durván sértő törvények elfogadását.

A legnagyobb vihart kiváltó törvénymódosítás a munka törvénykönyve két „aprócska” kiigazítása: a munkaidőkeret felső határának tizenkét hónapról harminchat hónapra emelése és a naptári évben elrendelhető kettőszázötven óra túlmunka évi százötven órával történő megtoldása.

A szabályozás mind a két esetben alternatív megoldásként jelenik meg, így adódik a lehetőség a kormánypropaganda számára: „önként vállalható kereseti lehetőséget biztosítunk a munkavállalóknak, hogy ne kelljen Nyugatra menniük a túlmunkázásért”. Ezek az állítások azonban nem fedik a valóságot.

Mindenekelőtt a civilizált világban a munkaidő csökkentésére és ehhez kapcsolódóan a tisztességes megélhetést garantáló díjazásra törekszenek.

Erre egyébként Magyarország is kötelezettséget vállalt, amikor az Országgyűlés elfogadta a 2009. évi VI. törvényt – a Módosított Európai Szociális Karta kihirdetéséről. A karta e témát érintő rendelkezései: a felek vállalják, hogy „észszerű napi és heti munkaidőt állapítanak meg és a munkahetet fokozatosan olyan mértékben rövidítik, amennyire azt a termelékenység növekedése és más, azzal összefüggő tényezők megengedik” [2. cikk 1. pont]. „A Felek elismerik a dolgozók jogát olyan díjazáshoz, amely nekik és családjuknak tisztes életszínvonalat biztosít” [4. cikk 1. pont].

A megváltozott rendelkezések áttekintése előtt világossá kell tenni, hogy a munka világában nem a mellérendeltségre épülő polgári jogi kapcsolatok érvényesülnek, hanem az utasításadási jogot elismerő alá-fölérendeltségi viszonyok. Ezért – a jogviszony megnevezésétől függetlenül –

a munkaerejét áruba bocsátó és az azt igénybe vevő nincs azonos helyzetben.

Így a civilizált világban az e kérdéskörben kibocsátott törvények a gyengébb fél jogait, a munkát vállaló érdekeit védik az erősebb féllel, az utasításadási joggal, az azonnali elbocsátás lehetőségével rendelkező foglalkoztatóval szemben.  

Előzetesen világossá kell tenni azt is, hogy a munka törvénykönyve melyik részéhez nyúlt hozzá az Országgyűlés.

Ez dönti el ugyanis, hogy a rendelkezések alkalmazása kötelező-e a közalkalmazotti körben. A közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) 2. §-ának (3) bekezdése ugyanis a következőképpen rendelkezik: „A közalkalmazotti jogviszonyra a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szabályait az e törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.” A munka törvénykönyve előírásait tehát csak akkor kell alkalmazni, ha a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) nem zárja ki alkalmazását. A két módosított törvényhely – az Mt. 94. § és 109. §-ai – a munka törvénykönyve XI. A munka- és pihenőidő című fejezetében találhatók. A Kjt. 59. §-a sorolja fel azokat a rendelkezéseket, amelyek a munka törvénykönyve XI. fejezetéből nem vagy eltérésekkel alkalmazhatóak a közalkalmazotti foglalkoztatásban. A két § nincs a tiltólistán. 

Az Mt. XI. fejezet határozza meg, hogy egy nap nyolc órát, ebből következően egy héten negyven órát lehet a rendes munkaidőben, a fizetéséért dolgoztatni valakit. Az ezt az időt meghaladóan végzett munka, a rendkívüli munka, közismert nevén túlmunka, amelyért többletdíjazás jár. A munkaidő azonban munkaidőkeretben is megszervezhető. Ekkor a heti teljes munkaidőt a munkaidőkeret átlagában kell teljesíteni. A túlmunkát és az érte járó díjazást a munkaidőkeret lejárta után kell megállapítani és elszámolni.

A munka törvénykönyve 94. §-a (3) bekezdésének új szövege a következő:

A munkaidőkeret tartama, ha ezt objektív, vagy műszaki, vagy munkaszervezéssel kapcsolatos okok indokolják, kollektív szerződés rendelkezése szerint legfeljebb harminchat hónap.

  Valóban kell a kollektív szerződés. Ennek megkötéséhez kell a szakszervezet.

Ha nincs „sárga” szakszervezet, ezt a rendelkezést nem lehet alkalmazni. (Sárga szakszervezetnek hívják azt a szakszervezetet, amelyik a munkáltató, a hatalom támogatásával jön létre vagy működik, így kiszolgálja azokat.)

Az Mt. 109. §-ának új szövege a következő: „(1) Naptári évenként kétszázötven óra rendkívüli munkaidő rendelhető el. (2) A munkavállaló és a munkáltató írásbeli megállapodása alapján – az (1) bekezdésben foglaltat meghaladóan – naptári évenként legfeljebb százötven óra rendkívüli munkaidő rendelhető el (önként vállalt túlmunka). A munkavállaló a megállapodást a naptári év végére mondhatja fel.” Bár a megállapodás megkötéséhez kell a munkavállaló, kell a közalkalmazott aláírása, ez a rendelkezés akkor is tisztességtelen, ha nem lennének szövegértési problémákkal küzdő munkavállalók és közalkalmazottak, ha nem lennének a reménytelen anyagi helyzetüknek kiszolgáltatott alkalmazottak, ha nem lennének megfélemlített, a „feketelistára” kerüléstől rettegő dolgozók, csak tudatosan önpusztító túlmunkavállalók.

A köztársasági elnök azért küldte vissza megfontolásra a számvevők munkajogi helyzetét megváltoztató törvénymódosítást az Országgyűlésnek, mivel úgy ítélte meg, hogy néhány tucat számvevő kiszolgáltatott helyzetbe kerül a változások miatt.

A több millió munkavállaló és közalkalmazott megváltozott helyzete nem aggasztotta.

Ügyükben az alaptörvény O cikkét (szándékosan kis betűvel) tekintette irányadónak: „Mindenki felelős önmagáért...”

Legyen irányadó az elnöki útmutatás! Közös a felelősségünk, hogy a szakszervezetek egy része a hatalom asztalánál foglal helyet. Közös a felelősségünk, hogy hazánkban a rendőrök szeme láttára büntetlenül ki lehet penderíteni – kezüknél-lábuknál fogva – országgyűlési képviselőket egy állami cég ajtaján. Közös a felelősségünk abban is, hogy a választók átvegyék végre az ország irányítását a három cimborától.

Forrás: ÉLET ÉS IRODALOM, PUBLICISZTIKA - LXIII. évfolyam, 1. szám, 2019. január 4.