Bejártuk az országot napszámot keresve. Munkás sehol nincs elég, a bér mégis kevés. A közmunkának van értelme, és jelentős a károkozása is. Volna itt dolga a baloldalnak: ugyanaz, mint mindig a történelemben. Tóta W. Árpád sorozatzáró gondolatai a HVG-ben.

Százötven évvel ezelőtt, és a százegy éves vörös október előzményeként orosz mozgalmárok egy csoportja narodnyiknak nevezte magát, és felkiáltott: menjünk már el a néphez, és nézzük meg, mit csinál. Minden hajnalban gondoltam rájuk, amikor a halastóhoz, a szamócaföldre vagy a műanyaggyárba indultunk, hogy néhány óráig napszámosként igyekezzek helytállni.

Ez mind olyan munka volt, amihez odaengednek egy budapesti liberális publicistát, vagyis betanított, sőt gyorsan betanítható feladatok.

Azok munkája, akik nem végeztek egyetemet, vagy ha igen, akkor igen szokatlanul alakult az életük.

Minden egyes nap tanulságos volt, az összes egyben pedig rendkívül pregnáns. Ilyen szavakat nyilván nem használunk a földeken, viszont most az összegzésnek van ideje.

Magányos vadász a szív

 Gyakori tapasztalat, hogy az egyébként embert próbáló, rosszul fizetett, kényelmetlen meló is tele van örömteli pillanatokkal. Átmeneti kollégáim a tűző napon vagy nyakig gumiruhában, panaszok és káromkodások között, de rendre kibökték: a legjobb benne a társaság. A tízezredik szem eperre már nem csodálkozik rá, de jut aznapra is valami jó pletyka, van kihez szólni, és a közös erőfeszítés óhatatlanul kitermeli a bajtársiasságot.

Valószínűleg ez a közmunka sikerének egyik kulcsa. Igenis volt értelme kirángatni az embereket a tévé elől bármit csinálni, vagy akár semmit, de azt együtt. Pénzt ezért nem sokat tud adni az állam, de amit ad az embereknek, az felbecsülhetetlen: egymást. „Jó a kollektíva”, mondja az öregasszony hajlongva, rég túl minden elképzelhető nyugdíjkorhatáron – nem mellékes bónusz, hogy pénzt kap a munkájáért, ám a lényeg a fonó légköre. És ez nem jelent barátságot, de egymásrautaltságot igen, felszínes ugyan, de sokkal, sokkal jobb, mint az egyedüllét.

A magány az, ami szektákba, galerikbe, kocsmákba és pokoli kapcsolatokba hajtja az embert akkor is, ha tudja, hogy rossz helyen van. A magány az, aminek a táptalaján az égig nőnek virtuális, hazug, manipulált álközösségek, nemzeti oldalak, szekértáborok. A magány problémájával minden politikai erőnek foglalkoznia kell. Ma egy receptet látunk működés közben: együtt gyűlölni mindenkit, aki különbözik. A kihívás: másikat találni.

A közmunkát ugyanakkor elátkozta minden vállalkozó, akivel beszéltünk. Mert sehol nincs elég ember. Hatan jönnek reggel, amikor tíz kellene legalább, egy-két nap után lépnek le a munkások – és mennek vissza közmunkára, mert az könnyebb, és nem annyival kevesebb pénz, hogy megérné a szenvedés. (Ehhez tegyük hozzá, hogy a közmunka messze nem mindenhol jelent valódi munkavégzést, hanem segélyként működik.)

A munkaerőpiac alsó szegmensét a gazdaságon kívül tartja a közmunka; ilyenkor jön jól a sokkal szűkmarkúbb Románia és Ukrajna, ahonnan még lehet éhes embereket toborozni – ha nem ér oda előbb egy másik magyar vállalkozó.

A munkaerőhiány égető; igen, betanított munkás sincs elég. Szakács, felszolgáló, gépkezelő még kevesebb; ennek nyilván nemcsak a közmunka az oka, hanem például a kivándorlás. Mert Portugáliában és Angliában is ez a helyzet, kell a magyar kéz leszedni a gyümölcsöt és megetetni az állatot meg a gépet.

Mindez azt jelenti, hogy az adu a dolgozók kezében van, csak még nem tudják kijátszani.

Munkájuk jóval értékesebb, mint amit kapnak érte. A magyar vállalkozók – akiknek álmai és ösztönei elbűvölően működnek Battonyától Nemesmedvesig – az utolsó szalmaszálakból hajtogatnak ma munkaképes brigádokat. És bizony a napszámosok közt ott vannak szép számmal a cigányok. Amikor a cigányember hajnalban felveszi a munkát, a gazda ugyanúgy fellélegzik, mintha egy fehér vagy akár zöld ember fogná meg a kapanyelet. Felvennének afgánokat is – de ezt csak kamerán kívül vallják be.

Még épp betölthető az egy-két üres hely, a többiek megfeszített munkájával (vagy egy odatévedő újságíróval). Még forognak és hajtják egymást a kerekek, de egyre lassabban. Még van, aki beugrik, ha a másik azt mondja egy átizzadt, gerinctörő nap után, hogy ennyiért ezt nem.

Élesebb legyél a késnél

Nincs hova hátrálni, ha mind a tíz, mind a száz azzal állít be hajnalban, hogy akkor ez a nap nem nyolcezer lesz, hanem tizenkettő.

És végképp nincs mit tenni, ha a másik faluban, az egész megyében nincs napszámos, aki felvenné a munkát. Csak egy kiút marad a tőkésnek ilyenkor: engedni, és újraírni az üzleti tervét. A helyzet ugyanez az áruházakban és az összeszerelőüzemekben.

A munkaerőhiány következménye ott van a levegőben, és ott van a történelemben. Összességében úgy hívják: munkásmozgalom. Legfőbb – de nem egyetlen – eszköze a sztrájk, módszere a szervezettség, képviselője hagyományosan a baloldal.

Ha van a baloldalnak keresnivalója a sajtótájékoztatókon és a tévéstúdiókon kívül, az ennek a megszervezése.

Száz éve sem maguktól találták ki a szakszervezetet a munkások, és nem spontán alapítottak sztrájksegélyt.

Ezt a közöttük és értük mozgó értelmiségiek, pártmunkások, mozgalmárok vállalták magukra, hogy aztán konokul várakozó ezrekkel a hátuk mögött nézzenek farkasszemet tőkével és hatalommal. Nem olyan békés napokat jelent, mint betaxizni a tévébe és felmondani a leckét: ez konfliktus, érdekháború és kemény ütközet. Izzik a tűz, de ki szítsa, ma nincs.

De az adu már ott van a munkásoknál. A földekre azzal a zsebükben mennek ki, és mellette cincog az aznapi bérük – ami most annyi, amennyit ajánl a nagyságos úr. Csak az van hátra, hogy egyszerre vegyék elő és mutassák fel a piros ászt.

Akkor tapasztalják meg majd, hogy nincsenek egyedül. És talán ez lesz a másik válasz a magányra.

Forrás: HVG

Hozzászólok a Facebookon