11 évet tanult, hogy aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos lehessen, most pedig képzést indítanak egészségügyi főiskolát végzetteknek, gyógytornászoknak, dietetikusoknak, hogy másfél év alatt pont olyan jogosítványokat kaphassanak, mint egy aneszteziológus szakorvos. Név nélkül mesélt az aneszteziológus arról, hogy ez miért veszélyes, és milyen élete van annak, aki ezt a szakmát választja Magyarországon – írja az nlcafe.hu.
Honnan tudtad meg, hogy ilyen gyorstalpaló képzés lesz?
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma pusztán a Kórházszövetség felé jelentette be, hogy ilyen képzést terveznek, és azt hallottam, hogy vidéken már el is indult. Később egyre többen foglalkoztak vele a szakmában, mostanra a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság is foglalkozik vele. Már nagyon régen nem hozott ki semmi ennyire a sodromból, mint ez a hír, mert végtelenül igazságtalannak tartom. Én magam 11 évet tanultam, hogy anesztes szakorvos legyek, 6 év egyetem után 5 év szakképzés következett, amit szinte lehetetlenség tényleg 5 év alatt megcsinálni, mert annyira durva, hogy ha egy hétig beteg vagy, vagy szabadságra mész, akkor annyival megnyúlik a képzési idő. Nincs ezzel baj, remek képzést kaptunk, de mindezt nem lehet belesűríteni 1,5 évbe, és nem is kell. Arról nem beszélve, hogy egy egészségügyi főiskola sem ér fel hat év orvosi egyetemmel, más célok, más út, más mentalitás. Azt gondolom, hogy ezt nem kell sokáig magyarázni, ezt mindenki megérti.
Mit gondolsz, miért van szükség erre?
Mert meg akarják oldani az orvoshiányt. Magyarországon egyetlen kórházban sincs elég aneszteziológus, ez tény. Azok, akik annyira bevállalósak is, mint amennyire profik, már rég elmentek, ugyanis Amerikában például egy altatóorvos keresi a legtöbb pénzt a szakágak közül. Csak utánuk jönnek a plasztikai sebészek… Ugye, mondanom sem kell, itthon nem így van. Nincs paraszolvencia, iszonyatosan nagy a nyomás, döbbenetes pörgés van, akinek van esze, menekül. Én imádom, nyilván bolond vagyok. Arról nem is beszélve, hogy az aneszteziológusok találkoznak a legtöbbet a halállal, a kollégák között világviszonylatban is a legnagyobb a kiégés (burnout) és az öngyilkosság aránya, nehéz kenyér. Rezidensként – és később szakorvosként is – kötelező bizonyos pontszámok fejében konferenciákon részt venni, de ezt persze nekem kellett kifizetni, kb. 150 ezret kerestem, a legolcsóbb konferencia is olyan 30-40 ezerbe került szállással, utazással. Plusz a nyakamban lógó fonendoszkóp a legdrágább műszer a világon: azért a fiatal éveimmel fizettem…
Sokan azt sem tudják, hogy egy aneszteziológus nemcsak altat.
Ez egy nagyon összetett szakág, aneszteziológus és intenzív terápiás orvos vagyok, ez így együtt a hivatásom. A gyakorlatban ez azt jelenti, kritikus állapotú betegeket tartunk életben, és mindig, mindenhez az intenzíveseket hívják egy kórházban, például az újraélesztésekhez is. Tehát a mi dolgunk nem pusztán annyi, hogy kivizsgáljuk, meg kifaggatjuk a beteget a műtét előtt, aztán elaltatjuk és csókolom. Például elég gyakran előfordul, hogy egész Budapesten nincs szabad intenzíves ágy, ezért igyekszünk a legjobban és a leggyorsabban is végezni a munkánkat. Az altatóorvos azért van, hogy a betegek életére vigyázzon – a 26.órában, a 14.műtétnél is. És bármilyen hihetetlen – szereti ezt csinálni.
Mi lesz, mi lehet a következménye annak, ha nem orvosok végzik majd a munkátokat?
Amerikában ezt már bevezették, és ott nagyon megszaporodtak a műhibaperek. Ez az egyik következménye. Másrészt Norvégiában pedig működik az, hogy aneszteziológus asszisztens altatja azokat az embereket, akik az egészséges besorolás (nincs társbetegség, vagy maximum 1) alá tartoznak. Nagyon fontos, hogy a besorolás valós és jól ellenőrzött kategória, illetve az is fontos, hogy folyamatosan felügyeli az asszisztensek munkáját egy vérprofi, képzett aneszteziológus szakorvos, aki ott van, ha bármi történik, és azonnal átveszi a beteget. Ez az ASA besorolás, és itthon is alkalmazzuk! Szóval, vannak jó külföldi példák is, persze erről nem ártott volna előbb a szakmai szervezeteket is megkérdezni…
Azt mondtad, hogy ti találkoztok leggyakrabban a halállal… Hogyan lehet ezt mentálisan egészségesen kezelni?
Nehezen. Nekem 10 év után már megy, de sok olyan kollégám van, aki tönkremegy ebben. Az első néhány haláleset örökre beég az agyadba, napokig gondolkoztam azon éjjel és nappal, hogyan kerülhettem volna el, jó döntést hoztam-e, vagy sem. Muszáj egy idő után megtanulni kizárni ezeket a dolgokat a fejedből, legalább otthonra, mert annyi jó dolog van az életben, hogy nem szabad tönkretenni azzal, ha folyamatosan a munkádon gondolkozol, vagy arról beszélsz. Nekem a párom is orvos, mégsem beszélünk állandóan erről, pedig nem is tudatosan alakítottuk így. Ez a túlélés. Azt is mérlegelnem kell például egy újraélesztésnél, hogy meddig szabad csinálni, mikor megy túl az emberi méltóság határán az, amit csinálunk. Egy gyereknél vagy egy fiatal embernél mindent megpróbálunk, elmegyünk a végsőkig, de egy nyolcvanéves bácsit nem biztos, hogy tizedszer is ki kell ütni, belenyomni még egy adag gyógyszert, amikor a szervezete nem reagál megfelelően, a szervei amúgy is várhatóan hamarosan feladják, mert annyi társbetegsége, szervi elégtelensége van, és már szinte biztosan nem tudunk egy emberhez méltó életet biztosítani neki. Ez az igazi dilemma, ez mindig nehéz. Mert a hozzátartozónak igenis ő a fontos, neki kell megmondani majd a rossz hírt.
Megtanítottak erre az egyetemen?
Igazából egy gyakorlat volt összesen kommunikációból a 11 év alatt, arra viszont élénken emlékszem. Egy háziorvosi rendelőbe mentünk, profi színészek voltak a betegek, minden beszélgetést videóra vettek, és együtt néztük meg. Siralmas volt, ahogyan nem tudtunk válaszolni jól a kérdéseikre, ahogyan hülyeségeket hablatyoltunk, és tényleg igazi baleknak látszottunk mindnyájan. De sokat segített az önfejlesztésben. Aztán szerencsés esetben lesz egy klassz mestered, aki megtanít erre, és kell, hogy legyen benned empátia is. Mondjuk, amikor hajnalban telefonálok egy hozzátartozónak, hogy éjszaka meghalt a férje, akkor legszívesebben bárhol lennék, csak nem a vonal végén… Szörnyű érzés, mindig! Persze, azt sem ártana megtapasztalni, hogy a rezidensekkel is normálisan kell bánni.
Nehéz a rezidenseknek például a sürgősségin?
Azt látom, hogy jön egy szemész vagy bőrgyógyász rezidens, akinek szintén teljesítenie kell pár hónap sürgősségi gyakorlatot is, mert az mindenkinek kötelező, és ez nagyon helyes gyakorlat. Nem véletlenül választotta azt a szakágat, ahol nincs kapcsolata a közvetlen életveszéllyel, esetleg a halállal, nem kell egy ügyelet alatt 5 életbevágó döntést meghoznia, nem olyan alkat – és ez teljesen rendben van, így kerek az orvostársadalom. Bekerül a sürgősségire, és annyira kevés a szakorvos, hogy az első nap önállóan megoldandó eseteket kap, belekerül a mély vízbe. Vagy kiúszik, vagy nem. Eleinte mindent megkérdez, nem hoz döntést, aztán előbb-utóbb egy fáradt és ingerült kolléga ráüvölt, hogy te is orvos vagy, ne kérdezősködj, oldd meg. És ilyenkor baj lehet, mert megoldja, már nem mer kérdezni, tapasztalata sincs, és hibázhat. Ahogy hibázik is, csak itt életekbe kerülhet egy-egy hiba. Gyakran figyelmeztettek engem is, hogy döntsem el, megszokom vagy megszököm. Hasonló a helyzet az intenzív osztályon is, az a Forma–1, ott nincs megállás, nincs mellényúlás, ott kritikus állapotú betegek vannak, akiknek egy vagy több szervük nem működik, és elég kevés a sikerélmény, amire nagyon vágyunk.
Nyugtass meg, hogy azért sikerélmény is akad!
Persze, csak kevés. Még arra is képesek vagyunk, hogy az intenzívről kikerülő – illetve másik intenzívre kerülő – beteg után telefonálunk, hogy jobban van-e ott, ahová került, meggyógyult-e. Mindig nagy az öröm, ha igen, a nővérek és az orvosok ilyenkor együtt örülnek, mert nem volt hiábavaló a megfeszített munka. Vagy amikor újraélesztesz egy beteget, és teljesen rendbe jön utána, az fantasztikus érzés, hiszen visszahoztad őt, sikerült. Azért lettünk orvosok, hogy életet mentsünk.
Mit gondolsz a hálapénzről?
Én nem fogadok el hálapénzt, ez nálam szabály. Remélem, tudom is tartani ezt mindig. Látom, hallom, hogy a kollégák bizony elfogadnak, de az aneszteziológusnak – szerencsére – nem is nagyon akarnak adni, mert amikor találkozunk, akkor altatok, vagy a intenzíven éppen életet mentek, ritka, hogy borítékot akarnak a kezembe nyomni, bár volt rá példa. Köszönettel visszautasítottam, de néha sajnos ilyen viselkedéssel is meg lehet sérteni a beteget vagy hozzátartozót. Más szakágakban sokkal jellemzőbb, ismerek olyan sebészt, aki megmondja, hogy 200 ezerért végez el egy műtétet, ha a beteg pedig azt válaszolja, hogy nincs annyi pénze, akkor az OTP-t tanácsolja, vagy azt, hogy adjon el valamit. Végighallgattam már ilyen beszélgetést, ami műtéttel végződött, de mivel eleve tudta a sebész, hogy menthetetlen a beteg, ezért az altatás után csak vágott egyet, és bezárta a sebet. A pénzt meg zsebre tette. Az ilyen orvos egy patkány, én annyit tudok tenni, hogy nem köszönök neki, és remélem, hogy visszakapja majd, amit érdemel, és hogy az efféle kapzsi kufárokat kiveti magából a szakma, mert mindenki becsületét besározzák. Mielőtt még bárki azt gondolná, szólok, hogy a legtöbb orvos szerencsére nem ilyen. A műtő egy olyan terület, ahol tényleg nagyon komoly és koncentrált munka folyik, nagy küzdésekkel, ahol mindent igyekszünk megtenni a beteg életéért. Ilyenkor nagyon nagy csönd van, utána viszont le kell engedni a gőzt, és a legdurvább fekete humor következik, de sosem a beteg kárára.
Milyenek a többiek? Nővérek, műtősnők?
Nézd, ma műtősfiúnak már a bűnözők sem mennek el. A nővérek közül a legjobbak/legbátrabbak/legelkeseredettebbek pedig külföldön dolgoznak. Van még egy-két kolléga, akinek akkor is van egy jó szava a beteghez, amikor hullafáradt, és van olyan nővér is, aki tizedszer is kedvesen pelenkázza át a beteget. Egy jó szó nem kerül semmibe, de igen nagy érték. De ez a ritkaság. Kevés a pénz, óriási a túlterheltség, kritikus az emberhiány, felhígult az állomány. Roskadozik az egész rendszer, nemcsak tudásban, de emberségben is hiány van az egészségügyben. Ezért aztán megnő a hiba lehetősége is.
Vannak műhibák, amikor összezár a rendszer, és nem derül ki?
Hogyne. Minden szakmában vannak hibák, de nálunk egy hiba életekbe kerülhet. Egyszer, nagyon kezdő koromban egy idősebb bácsi megkérdezte tőlem, hogy megtöltöttem-e már egy közepes temetőt halottakkal. Levegőt nem kaptam. Nevetett, és azt mondta, feléjük csak azt tartják jó orvosnak, akinek már meghalt jó pár betege. Van olyan hiba, amit a felettesemmel és a kollégákkal megbeszélünk, és nem tudjuk eldönteni, vajon történt-e hiba. Megpróbálom értelmesen elmagyarázni: minden jel, minden tünet egy irányba mutat, alapos vizsgálatok után megkapja a megfelelő gyógyszert, a megfelelő terápiát. És meghal a beteg, mert utólag derül ki, hogy teljesen más baja volt, de nem produkálta a tipikus tüneteket. Tízből 10 orvos ugyanezt a döntést hozta volna. Akkor hibáztál? A betegségek nem olvasnak tankönyvet… Vagy a nagy sietségben nincs felcímkézve az egyik fecskendő az ötből, és összecserélték a gyógyszert… A fáradtság miatt, a rohanásból adódik a hiba, mert a nővér is fáradt, az asszisztens is, és kész a baj. Vagy a kimerült kolléga a gyógyszeradag kiszámolásánál egy helyi értékkel arrébb írja a tizedesvesszőt, a nővér – aki esetenként a két másik munkahelye mellől esik be a harmadik műszakba – nem szól, mert az orvos ezt mondta, és beadja a tízszeres dózist. Vagy fel sem tűnik neki, mert nem ért hozzá, mert nincs tapasztalata, mert nincs ott fejben – mert az ő gyereke is beteg otthon. Ezek a hibák, és igen, léteznek.
Forrás: nlcafe.hu
