Szakszervezetet szerveznek a pizzafutárok? Bírósághoz fordulnak a kényszervállalkozók? Nyugat-Európában ennek is eljött az ideje – írja a HVG.
Super Mario óta nem izgatott ennyi embert egy vízszerelő sorsa – helyezte képbe olvasóit a londoni The Economist, amikor Gary Smith peréről számolt be. És amit a brit legfelsőbb bíróságon nemrég kezdtek tárgyalni, arra érdemes odafigyelni Magyarországról is, ahol szintén kényszervállalkozók tömegei igyekeznek túlélni.
Az álvállalkozó pizzafutárok, takarítók vagy a sokat emlegetett – itthon éppen betiltott – Uber-sofőrök képviselőjéként is tekinthetünk Gary Smith-re, aki azért perel egy nagy londoni víz-, fűtés- és villanyszerelő társaságot, a Pimlico Plumberst, mert szeretné elérni, hogy ne független szerződéses partnernek, hanem szabályos alkalmazottnak tekintsék. Hasonló cipőben járnak azok a németországi ételfutárok, akik szakszervezet-alapítással, sztrájkfenyegetéssel szinte a klasszikus munkásosztály nyomdokaiba lépnek. De – bármennyire meglepő is – látszatra önálló vállalkozóként dolgozik a nagy fapados légitársaság, az ír Ryanair sok pilótája is.
Az interneten, akár okostelefonos appal kiközvetített szolgáltatásokat szokás közösségi vagy megosztásos gazdaságként emlegetni. Már írtunk arról, hogy ez a megszépítő név nem egészen stimmel. Angolul ezért egyre gyakrabban gig economy néven emlegetik ezt a főállásban mellékállású, mindig alkalmi munkát. (A gig – úgy ejtik, ahogyan írják: „gig” – eredetileg zenészek hakniját, másodállásban végzett fellépését jelenti.)
Maga a rendszer persze nem ördögtől való. A gig economynak köszönhető, hogy a briteknél alacsony a munkanélküliség, a csúcsot ostromolja a foglalkoztatottság – írja az Economist. Sokaknak kedvező a rugalmas munkabeosztás, főképp a diákoknak vagy azoknak, akik enélkül tétlen nyugdíjba kényszerülnének. Az érem másik oldala, hogy nincs betegszabadság, nincs minimálbér, nincs védelem a jogtalan elbocsátás ellen.
Nem Gary Smith az egyetlen, aki bírósághoz fordult. A sokat emlegetett Uber sofőrjeit már tavalyelőtt alkalmazottnak minősítették, nem pedig kisvállalkozónak. Volt példa arra is, hogy egy biciklis futár kiharcolta magának a fizetett szabadságot. De megeshet, hogy a dolgozó rovására dől el a dolog: februárban a BBC egy volt műsorvezetőjét, Christa Ackroydot minősítették vállalkozó helyett foglalkoztatottnak, miután az adóhivatal beperelte. Neki utólag meg kell fizetnie az elmaradt szja-t és tb-járulékot (és a precedens aggodalomba ejtheti a tekintélyes rádió és tévé több más ismert arcát is). Az egyik nagy ételszállító, a Deliveroo viszont meg tudta győzni őfelsége bíróságát, hogy a futárai nem főállásúak, hiszen bármikor helyettesíthetőek.
Mindezek után a The Economist szerint a Pimlico-ügy nagy hatással lehetne a piacra, ha a legfőbb bírák ítélete több jogot adna a gig economy sok dolgozójának. Még akkor is, ha napjaink haknizása annyira sokféle munkát jelent, hogy a cégek bőven találhatnának kibúvókat az alkalmazotti státus megadása alól.
Pedig a britek komolyan veszik a „korszerű foglalkoztatási gyakorlatot”: tavaly e témában készült hivatalos jelentés. Theresa May konzervatív miniszterelnök egy munkáspárti elődje, Tony Blair egy volt tanácsadójától, Matthew Taylortól rendelte meg az elemzést. A több mint 50 ajánlás közé tartozott, hogy adókedvezményeik csökkentésével érdemes lenne mérsékelni a látszatvállalkozások előnyeit. Taylor javasolta – és a londoni kormány fontolgatja – azt is, hogy a bizonytalan szerződésekkel foglalkozatott embereknek járjon magasabb minimálbér.
Annyi bizonyos, és a német biciklis futárok és társaik mozgolódása is jelzi, hogy a nyomott bérű alkalmi munka csak első pillantásra tűnik megfelelőnek. Kimarad például a számításból a munkaeszköz. A Foodora ételszállító egy futárja – aki a napokban név nélkül nyilatkozott, mert éppen üzemi tanácsot készül alapítani, és fél a megtorlástól – fel is sorolta a tételeket a Süddeutsche Zeitungnak. Sajátja a versenybicikli és a télre való meleg ruha, a vékony Foodora-egyenkabátért pedig kauciót fizetett. Okostelefonból újabb modellre van szükség, azt is a futárnak kell megvennie, és az adatforgalom is az ő költsége. A kerékpár karbantartása naponta legalább fél óra, de ezt a munkaidőt és az alkatrészeket csak részben fizetik meg, ami nagyjából azt jelenti, hogy a fizetség a minimálbér alá csúszik.
A XIX. századi klasszikus munkásság jutott a müncheni riporter eszébe, amikor a nagy, részben már nemzetközi futárszolgálatok, a Foodora, a Deliveroo és a Lieferando példájához kapcsolódva arról írt, hogy német nagyvárosokban már szerveződni kezdenek a korábban szervezhetetlennek tűnő internetmunkások. Tüntetések, sztrájkfenyegetések, szakszervezet-alapítási tervek vannak a levegőben. Üzemi tanács jött már létre Kölnben a Deliveroo-nál és a Foodoránál is. A kapitalisták nem egyformán reagálnak: a Foodora belement a dologba, a Deliveroo-nak egyik első dolga volt, hogy nem alkalmazza tovább az egyik szervezőt. Az üzemi tanácshoz persze alkalmazottak kellenek, és most a Deliveroo lassacskán csökkenti a foglalkoztatottak létszámát, nyilván addig, amíg olyan kevesen lesznek, hogy megszűnik az üzemi tanács jogi alapja.
Igen, itt már alkalmazottakról is szó van. Mert az is a piaci fejleményekhez tartozik, hogy jó néhány német szolgáltató már nem tudta csupa alkalmi külsőssel elvégezni a munkát. Tavaly őszi adatok szerint a berlini Book a Tiger takarítóközvetítő és a Foodora már csak főállásúakat foglalkoztatott, a Deliveroonál 60 százalék kapott rendes fizetést. Ez persze nem szívjóság, hanem üzleti érdek. A cégek már nem a startup kategóriába tartoznak, hanem akkorák, hogy alkalmi munkásokkal nem tudják szavatolni a minőséget. Meg persze azt sem, hogy esőben is mindig legyen elég biciklis futár.
A németeknél, britekénél és máshol is szempont továbbá, amit Gary Smith példája és a többi bírósági ügy jelez: a gig economy szolgáltatói jobban járnak – legalábbis jól működő jogállamokban –, ha elkerülik a költséges munkaügyi pereket. Igaz, ha van is munkaszerződés, az sem az igazi. Az efféle szolgáltatók nem kötnek határozatlan idejű szerződéseket és nem alkalmaznak futárt, takarítót teljes munkaidőben.
Egészen más kategória – legalábbis jövedelemben – a pilótáké, mégis a gig economy különös példájaként írt nemrég a New York Times a Ryanair kapitányairól. Az ír fapados (a világ ötödik, Európa első légitársasága) munkaerőköltségei repült óránként és fejenként két eurót tesznek ki, ami alig feleannyi, mint a két fő versenytársnál, az easyJetnél a Norwegian Airnél. A főállású személyzet mellett sokan szerződéses partnerek. Német és brit hatóságok is vizsgálják ezt és a cég más adóelkerülés-gyanús ügyeit.
Magyar könyvelők persze aligha csodálkoznának az olyan eseteken, mint például Robertus Van Boekel (időközben megszüntetett) foglalkoztatása. A pilótát a Ryanair egy tanácsadó céghez küldte, ott megdumálták vele, hogy ő igazából a Winged Foot káefté részvényese és igazgatója, és ez a kisvállalkozás pilótaszolgáltatást nyújt a Ryanairnek. Elszámolni persze repült óránként lehet. Felkészülés idejére, betegség esetére nincs pénz, és a Ryanair-uniformist nem kapja ingyen a kisvállalkozás.
Akik pedig a Ryanairnél szakszervezetesdivel próbálkoztak, rendszerint ugyanúgy jártak, mint a Deliveroo biciklis futárjai: az első adandó alkalommal megszűnt a vállalkozási szerződésük.
Forrás: HVG
