Ha nem megy szép szóval, megpróbálják erővel. A kormány csodaszerként tálalta a közfoglalkoztatást, mint a munkanélküliség egyetlen ellenszerét. Százezreket kényszerítettek bele egy olyan létformába, ami valóban csak néhány hajszállal jobb a biztos nyomornál. Most viszont, hogy körmükre ég a dolog, szabadulnának tőle, ahol csak lehet – írja a Kettős Mérce.
Megalázóan alacsony bérek, néha embertelen munkakörülmények, és a kilátástalanság pokla: ez a közmunka. És hiába hivatkoznak újra meg újra arra, hogy ez csak amolyan köztes lépcsőfok (amolyan modern kori, magyar purgatórium), átvezető szakasz a munkanélküliség és a versenypiaci szféra között, a szakemberek a kezdetektől jelezték, hogy nem olyan könnyű átlépni a nyílt munkaerőpiacra annak, aki egyszer bekerül a csapdába. Így – jobb híján – most, hogy a közfoglalkoztatás megtelik, erővel igyekszik szabadulni az önmaga teremtette ördögi körből a kormány. Csak nem nagyon megy.
Alig néhány napja mi is írtunk arról, hogy az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság közmunkásokat képezne át rohamtempóban kéményseprőkké, hogy az országos, katasztrófával fenyegető hiányt befoltozza. Ilyen, és ehhez hasonló megoldások mutatnak rá igazán a közmunka tragédiájára.
Eddig a helyzet egyszerűnek tűnt: a munkanélkülieket álláskeresési járulékuk megvonásának kilátásba helyezésével kényszerítették arra, hogy bármilyen felajánlott közmunkát elfogadjanak (így takarítanak diplomások árokpartot), miközben a munkáltatók egy része lecsapott a lehetőségre, hogy saját alkalmazottait szintén a jóval alacsonyabb bérezésű közfoglalkoztatás keretei közt alkalmazza tovább (mint például az oktatás egyik fő mételye, a KLIK, ami az iskolai takarítókat, portásokat, pedagógiai asszisztenseket például ezzel a megalázó módszerrel hozta még sanyarúbb helyzetbe).
Így nem csoda, hogy varázslatos statisztikai sorokat tudott produkálni a kormány a munkanélküliség visszaszorításáért folytatott harcban. Csakhogy a közmunka megtelt. Több mint 250 ezer ember épp a létminimum környékén csapdába rekedt, a kitörési lehetőség viszont továbbra is csak álom számukra. Mit tesz ilyenkor a magyar kormány?
Kényszerhelyzetet teremt, hogy ellehetetlenítse és ezzel kiszorítsa ezeket a százezreket, vagy legalábbis egy részüket a közmunkából (amelybe épp ő maga kényszerítette bele őket egykor).
Tavaly egész egyszerűen úgy döntöttek, hogy nem emelik a közmunkások bérét, ami így 2016-ban a nettó 52 ezer forintot sem érte el, így a közmunkások 22 ezer forinttal vittek haza kevesebbet, mint a minimálbérből élők. Idén még egy fokkal furmányosabb lett a helyzet. Nagy lendülettel emelést vezetett be a kormány: még karácsony előtt bújt meg a hír a Magyar Közlönyben, hogy a közfoglalkoztatottak bérét januártól bruttó 2375 forinttal(!) emelik, a jelenlegi 79.155 forintról 81.530-ra. Mit tesz ez a gyakorlatban? A kézhez kapott összeg a korábbi 51.847 forintnál mintegy 1500 forinttal lett több (igaz, a szakképzettek esetében bruttó 5000 forintos emelés járt).
Tehát emelés volt, mindenki nyugodjon meg, 1500 forinttal többet vihet idén haza egy közmunkás. Hogy a helyzet még visszataszítóbb legyen, a kormány a minimálbért természetesen emelte (hiszen vannak még olyanok, akiket a lassan kampányüzembe kapcsoló Fidesznek el kell kápráztatnia), méghozzá bruttó 127.500 forintra. Ezzel pedig egyetlen dolgot sikerült drámai szinten emelniük, a közmunkások bére és a minimálbér közti szakadékot: 45 százalékkal nőtt a különbség, vagyis 22 ezerről 32 ezerre kúszott fel az eltérés.
Lássuk, mivel magyarázza a kormány ezt az embertelen gyakorlatot. Amolyan edukatív, kényszerítő szándékkal, mondván, hogy így, látva az óriási különbséget, a közmunkások majd kezüket-lábukat törik, hogy átaraszoljanak a munkaerőpiacra. Vagyis a „jószándékú” állam megint erőből old meg problémákat, arra egyáltalán nem figyelve, hogy ezzel mekkora kárt okoz.
Biztos, hogy így kell ezt?
Talán nem kell(ene) magyarázni, hogy a bérszakadék, s így a társadalmi olló szétnyitásával a helyzet nem oldódik meg.
Ahhoz, hogy egy közmunkás a nyílt munkaerőpiacra kiléphessen, ennél sokkal többre van szükség. Egyrészt arra, hogy legyen hová mennie. Magyarán munkahelyekre. És persze mondhatjuk, hogy óriási a munkaerő-hiány országszerte, mert lám, informatikust is mennyit keresnek, de reálisan nézve azoknak, akik a közfoglalkoztatásba kényszerültek, többsége végzettség és képzettség hiányában nem tud, nem képes csak úgy, sétapálcát lengetve átsétálni a versenypiac napos oldalára.
Ugyanis többek közt továbbra sincs megoldás arra, hogyan képezzék tovább ezeket az embereket úgy, hogy valóban olyan álláshelyek betöltésére legyenek alkalmasak, amelyek fel is tudnák őket venni. Persze lehetne erre jó példa akár a katasztrófavédelem esete, ahol most közmunkásokkal próbálják feltölteni a kéményseprő-pozíciókat, csakhogy itt tűzoltásról van szó, olyan rohamtempóban folynak ezek az átképzések, ami már-már a felelőtlenség határát súrolja.
A képzések azonban többnyire amúgy sem követik a munkaerőpiac igényeit: ahhoz, hogy a közfoglalkoztatási csapdából valóban kiléphessen valaki, olyan tudást kellene megszereznie, amivel valóban értékes szereplője lehet a magyar gazdaságnak. Ettől is messze vagyunk még, területileg óriási egyenlőtlenségek vannak az országban.
És ha már az a kormány terve, hogy a bérolló szétnyitásával tereli át a közmunkásokat a versenyszférába, akkor érdemes megnézni, hogy a gyakorlatban hogyan működik ez. A Policy Agenda adatai szerint ez ugyanis csak az olyan, egészséges munkaerőpiaccal rendelkező megyékre igaz, mint a nyugati országrészben lévők, illetve természetesen Pest megye és a főváros. Ezeken a területeken valóban alacsony, legfeljebb 3 százalékos a közmunkások aránya a foglalkoztatottakon belül. Ám a keleti országrészben ennél jóval rosszabb a helyzet, az arány 9 és 17 százalék között mozog, jól mutatva egyben azt is, hogy a gazdaságilag rosszabb helyzetben lévő térségekben még ha a megalázóan alacsony bérekkel ösztönöznék is az embereket a váltásra, nincs hova menni. Vagyis elsősorban a gazdasági problémák megoldására kellene törekedni, mielőtt kiéheztetnék a közfoglalkoztatottakat.
Mert ezt máshogy nem lehet nevezni: elvárni valakitől, hogy a létminimum alatt éljen, és nézze sóvárogva az egyre messzebb kerülő minimálbért, miközben munkahely a környéken nincs, elköltözni sincs miből, de még ha lenne, akkor se lenne megfelelő képzettsége egy másik állás betöltésére – nem más ez, mint puszta, buta kegyetlenség.
És akkor itt az újabb nagy kérdés: aki teljes munkaidőben épp a közfoglalkoztatásban senyved, annak hogyan, mi módon jut ideje, alkalma, energiája arra, hogy átképezze magát? Nyilván a jó válasz az lenne (de ez már hosszabb távú gondolkodást igényelne), hogy ne kerüljön ki senki az iskolából úgy, hogy csak a közmunkások számát gyarapítsa. Ám a jelenleg éppen lerohadó oktatási rendszerben (és főleg a szakképzésben) ma az, hogy valaki megfelelő végzettséget szerezzen, sokak számára a lehetetlenség határát súrolja.
És hogy mit tervez még a kormány, hogy megállítsa a közmunkások egyre szaporodó számát?
Érdekes, hogy míg tavaly például, amikor sokan felkapták a fejüket a 18 év alatti közmunkások egyre növekvő száma miatt, elszórtan lehetett hallani arról, hogy törvényileg akadályoznák meg, hogy a fiatalkorúak részt vegyenek a közfoglalkoztatásban, ez a terv mostanra valahogy elsikkadt - vagy legalábbis nem hallani róla semmit. Bár az is igaz, hogy sok, az iskolából végzettség nélkül kieső fiatal számára a közmunka volt az egyetlen lehetőség arra, hogy fenn tudják tartani magukat, az is tény, hogy embertelen a gyakorlat, hogy valaki a közfoglalkoztatotti létbe csöppenjen rögtön az élete elején - hogy aztán a kitörés esélyét is eltemethesse.
Azt viszont már komolyabban hangoztatja a kormány, hogy ösztönző módszerként maximalizálná a közmunkában eltöltött időt: ha bevezetik a változást, 3 év alatt csak 12 hónapot tölthet el valaki közfoglalkoztatottként. A maradék időben pedig valószínűleg petrezselymet árulhat a nyílt munkaerőpiacon. Mindeközben a kormány a segélyezési rendszert jelentősen visszavágta, míg az ezekre jogosultak körét szigorításokkal igyekezett a lehető legalacsonyabbra csökkenteni. Így sokan valóban ellátatlanul maradnak – és sokszor önhibájukon kívül.
A közmunkás-lufi lassan, de biztosan kipukkad. Amit viszont jelenleg látunk: bár valóban csodaszerként tálalta a kormány, mint a munkanélküliség felszámolásának egyetlen lehetséges eszközét, a lényegről elfelejtkeztek. Lehet árkot tisztíttatni, és árvácskát ültetni minden kistelepülés polgármesteri hivatalának előkertjébe – ettől az emberek élete nem lesz könnyebb, de a gazdasági fellendülés lehetőségétől is megfosztják az országot. Így csak a szegénységi küszöb alatt élők számát lehet növelni, akiket kényszeríteni már semmire sem lehet. Hiszen mindent elvettek már tőlük.
Forrás: Kettős Mérce
