A „Lépjünk, hogy léphessenek!” és más, súlyosan fogyatékos gyermeküket, önellátásra képtelen hozzátartozójukat otthonápolók érdekeit és törekvéseit képviselő civil szervezetek azért küzdenek, hogy az állam ismerje el foglalkozási jogviszonynak az otthonápolást. Nyugdíjszerző időnek eddig is beszámították, egészségbiztosítás ma is jár vele, de munkabér csak foglalkozási jogviszonyhoz járhat, s az érdekképviselők munkabért, legalábbis minimálbért szeretnének elérni – írja a Mércén Betlen Anna közgazdász, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség munkatársa.

A tartósan beteg, fogyatékos, önellátásra képtelen értelmi vagy testi sérült gyermeküket, illetve ugyancsak önellátásra képtelen beteg, demens stb. idős hozzátartozójukat gondozók rettenetes körülmények között élnek. Az talán a legkevesebb, hogy megalázóan alacsony állami támogatással kell beérniük. Az otthonápolási díj az ápolt állapotának súlyosságától és a gondozó és gondozott viszonyától függően 28 és 56 ezer forint között mozog havonta. Ebből a pénzből, főleg tartósan – márpedig az otthonápolás egyik legfontosabb jellemzője éppen a tartósság – gyakorlatilag semmit nem lehet megoldani: se a fűtést, se az étkezést, se a ruházkodást, se a lakhatást, semmit.

De a pénzhiánynál is nyomasztóbb a végeérhetetlen odaszögezettség, a folyamatos érzelmi igénybevétel, a fejlődés, javulás reményének csekély volta, s a kiszakadtság a társadalomból. (Pál Mónika a 24.hu-n szép írásában részletesen kifejti, mi minden nehézséggel, lelki teherrel, egészségügyi kockázatokkal kell megküzdeniük az otthonápolóknak.)

Nyilvánvaló: óriási az egész társadalom adóssága azok felé, akik a közös terhet egyedül cipelik. Sokkal-sokkal jobban el kell ismerni, meg kell becsülni, sokkal jobb feltételekkel kell ellátni, és sokkal több pénzzel kell megfizetni azokat, akik ezt a nagyon nehéz és megterhelő munkát végzik. De arra a kérdésre, hogy legyen-e az otthonápolás foglalkozási jogviszony, és járjon-e érte minimálbér, a válaszom egyértelmű NEM.

Tüntetés, beszédek, petíciók: ott pezseg az érintettek civil szervezetei mellett jó néhány párt, szakember, kormányzati tényező, s a média. Végre itt az összefogás, örülhetünk. Hiszen ezt akartuk már mióta. Az AHang, a közösségi célokért petíciókat indító kampánycsapat közleményében külön hangsúlyozza is, hogy a széles társadalmi összefogás immár eredményre vezetett, s ha nem is teljes még a siker, de csak így tovább, haladni kell a megkezdett úton.

A mozgalomhoz sokan, sokfelől csatlakoztak, és október 12-i közleményében a kormány, ha egyelőre csak részlegesen is, szintén melléjük állt: január 1-től a súlyos fogyatékossága miatt önellátásra képtelen gyermeket otthon ápoló szülő (a gyermek életkorától függetlenül) bruttó 100 ezer, több gondozásra szoruló gyermek esetén 150 ezer forint díjra (gyod) lesz jogosult.

Mindenekelőtt tegyük fel az alapkérdéseket.

Munka-e az otthonápolás?

Persze, hogy munka. Összetett, nehéz, rendkívül sok belső (tudás, sőt, lehetőleg: szaktudás, energia, szeretet stb.) és külső (pénz, eszközök, gyógyszerek, szolgáltatások stb.) forrást felemésztő, és komoly értéket teremtő munka.

Igen ám, de ez a munka-fogalom, amit most használtunk, nem teljesen azonos azzal a munka-fogalommal, amelyet a foglalkoztatáspolitika, a munkajog, a munkaügyi statisztika stb. használ. Márpedig foglalkoztatási jogviszony, (minimál- vagy bármilyen) munkabérrel azokért a munkaviszonyokért jár, amelyeket (leegyszerűsítve) a Munka Törvénykönyve szabályoz.

Ha nem így volna, bért követelhetnénk (ráadásul az államtól, hisz ki mástól?) azért, mert a kertünkben kertészkedünk, mert mosogatunk otthon, mert eljárunk szülői értekezletre, mert elhozzuk az óvodából az unokáinkat …

Nehéz feladat lenne elhatárolni, mely tevékenységünkért jár fizetés, és melyikért nem.

Pl. a napi főzésért igen, de a karácsonyi sütésért – mert az szórakozás – már nem? (Itt most beúszik az alapjövedelem kérdése, de anélkül, hogy állást foglalnánk vele kapcsolatban, szögezzük le, hogy ez állami juttatás lenne, munkaviszonytól és minden mástól függetlenül, nem pedig munkabér.)

Ha valóban foglalkozási jogviszonyt szeretnénk biztosítani az otthonápolóknak, akkor tisztázni kéne azt is, hogy ki is a munkaadó? Az állam? A beteg gyermekét otthon gondozó anya tehát állami alkalmazott? El is lehet bocsátani? Felmentéssel vagy közös megegyezéssel? Jár végkielégítés? Hát fizetett szabadság? Egyáltalán, mi itt a törvényes munkaidő? 24 órás szolgálatot a hét minden napján, a hónap minden hetében, az év minden hónapjában lehet-e törvényes munkaidőnek tekinteni?

Ha pedig nem jár szabadság, végkielégítés, táppénz, ha nincs szabályozva a munkaidő, a helyettesítés, a munkaviszony megszüntetés, vagy ha a normálistól nagyon eltérő szabályok vonatkozhatnak rá, vajon ki fogja ezután megvédeni úgy általában a magyar munkavállalók munkajogait? Netán azt kívánjuk törvénybe iktatni, hogy a munkavállalói jogok mindenkit megilletnek, KIVÉVE azokat, akiknek súlyosan fogyatékos hozzátartozójuk van?

Az otthonápolás mint (állami) munkaviszony koncepciója tehát csapda, amelybe az otthonápolókon kívül a hazai munkavállalók tömegei eshetnek bele.

Járjon-e legalább minimálbér az otthonápolásért?

2018-ban bruttó 138 000 forint a minimálbér (szakképzettséget nem igénylő munkakörökben), illetve 180 500 forint a garantált bérminimum (legalább középfokú, illetve szakmunkás végzettséghez kötött munkakör esetén). Teljes munkaidőben.

Aki otthon ápolja vele együtt élő hozzátartozóját, az nem teljes, hanem totális (háromszoros: napi 24 órás, heti 168 órás) munkaidőben dolgozik. Járjon tehát neki minimálbérként alapesetben 414 000 Ft bruttó bér? Vagy esetleg megfontolva, hogy az otthonápolók közül sokan magasabb iskolai végzettséggel, szakismereteiket legalább részben hasznosítva végzik ezt a munkát, akkor azért kijárna legalább a garantált bérminimum is, így tehát az ő esetükben számoljunk mindjárt havi 541 500 forint bruttó bérrel?

Hiszen, ha az alkalmazó (állam) foglalkozási jogviszony keretében háromszoros munkavégzésért egyszeres minimálbért kívánna folyósítani, ezzel súlyosan sértené azt az alkotmányos jogunkat, hogy egyenlő (értékű, mennyiségű stb.) munkáért egyenlő bér jár. Itt most – foglalkozási viszony keretében – egyharmadnyi (minimál-)bért tervezünk juttatni pár tízezer honfitársunknak. És még hálát is várunk ezért tőlük.

Bár ezek a munkajogi fenntartások fontosak, hisz rámutatnak az egész javaslat átgondolatlanságára, de ennél is sokkal fontosabb szerintem, hogy valójában mi lenne a súlyos beteg, önellátásra nem vagy csak korlátozottan képes hozzátartozójukat gondozók – és az ápoltak – tényleges érdeke. Nem is beszélve a társadalom egészéről.

Kik az otthonápolók?

Többségükben – a Tátrai Annamária kitűnő tanulmányában közölt adatok (TÁRKI, 2016) szerint háromnegyed részt – nők. Fontos ezt tudatosítanunk annak érdekében, hogy a kérdés tágabb társadalmi összefüggéseiben is tisztán lássunk. Az otthonápolók általában tehát felnőtt nők, akiknek mintegy négyötöde rendelkezik valamilyen végzettséggel, szakmával, háromnegyedük már dolgozott, munkajövedelemmel bírt akkor, amikor (sérülten) megszületett, megbetegedett, megsérült a gyermekük, hozzátartozójuk, s amikor rákényszerültek vagy szabadon úgy döntöttek, hogy egészen vagy részben felhagynak korábbi keresőtevékenységükkel (alkotó munkájukkal), és otthon maradnak gyermeküket, rokonukat ápolva.

Kb. egyharmaduk kis- vagy nagykorú gyermekét, másik egyharmaduk idős házas- vagy élettársát ápolja. Az otthonápolók mintegy 80%-a a szegénységi küszöb alatti vagy a körüli egy főre jutó jövedelemmel rendelkezik. (Ezt részben magyarázza, hogy ápolási díj csak annak adható, aki nem kap más, az ápolási díj összegét meghaladó rendszeres pénzellátást pl. gyed vagy nyugdíj formájában.) 2015-ben kb. 53 ezren részesültek ápolási díjban Magyarországon. Az idézett tanulmány szerint az otthonápolást végzők 40 százaléka több mint tíz éve gondoskodik az ápoltról.

Kerestem, de nem találtam elemzést arról, hogy mekkora GDP-kieséssel kell számolnunk ezeknek a (többnyire) nőknek a munkaerőpiacról való kimaradása miatt. Mindenesetre nem nehéz elképzelni, hogy egy cipőfelsőrész-készítő, egy mérnök, egy tanító, egy külkereskedő, egy biológus, egy fodrász saját eredeti munkakörében nem csak többet kereshetett a ma még szégyenletesen alacsony ápolási segélynél, de még az oly nagyon áhított minimálbérnél is – egyben többet is adózhatott –, hanem nagyobb részt is vállalhatott közös tárgyi és szellemi javaink előállításából is. A saját termelő tevékenység, valamint a magasabb kereset miatt nagyobb fogyasztás piacélénkítő szerepét, végül mindezek együttes adóbevétel-növelő hatását már ne is emlegessük.

Csináld magad!

Tízezres nagyságrendben szorulnak ki (jobbára) nők tanult szakmájukból, veszítik el többnyire már fiatalon a normális karrier lehetőségét, szorulnak ki a társadalomból, fosztatnak meg kapcsolatoktól, utazástól, szórakozástól, fejlődéstől, tanulástól… És ha minden jól megy, a végén minimálbér fog járni ezért. Meg nyugdíj. Annyi nyugdíj (ha lesz még akkor, amikorra ők nyugdíjba mehetnek), amennyi egy minimálbéren tengetett élet után járhat.

Nők tízezrei, bár szívvel-lélekkel, nagy elhatározással, óriási szeretettel, de mégiscsak többé-kevésbé szakképzetlenül végeznek egy komoly szakképzettséget igénylő munkát ma 28-52 ezer forintos alamizsna, jövőre valamivel több juttatás, de továbbra is könyöradomány ellenében, megállás nélkül, egész életen át.

Pedig a fogyatékos vagy beteg gyerekek és felnőttek, akiket otthon kell ápolni, szakképzett ápolót igényelnének legalábbis a nap jelentős részében. Mondjuk nyolc órában szakápolót, nyolc órában ápolási asszisztenst, nyolc órában pedig a szülő, rokon szerető gondoskodását. Ez valóban otthonápolás lenne, a fajlagosan nyilván sokkal drágább intézeti ápolás nem csak érzelmi, de szakmai értelemben is valódi alternatívája.

A ma az ápolási munkába bennszoruló anyák, rokonok pedig dolgozhatnának, élhetnének, mint más: ennek előnyeit talán részletezni is fölösleges (így se lesz sétagalopp egy önellátásra képtelen családtaggal együtt élni!).

Munkavállalás helyett rabszolgaság

Ha azonban a kormányzat elfogadja a „Legyen az otthonápolás munka, járjon vele foglalkozási jogviszony és legalább minimálbér!” követelést, azzal elfogadja egyben azt is, hogy az ápolás kényes munkáját képzetlenül is lehet tömegesen végezni; elfogadja, hogy az állam nem felel fogyatékos állampolgárai, azok családjai életéért; elfogadja, hogy az államnak nem dolga működő szolgáltatásokat kialakítani és fenntartani annak érdekében, hogy a szerencsétlenséggel sújtott polgárok is emberi életet élhessenek; és legfőképpen azt fogadja el, hogy a nők számára a rabszolgasors némi baksis folyósításával intézményesíthető, legalizálható.

Ha netán a kormányzat a követelés második részét is magáévá teszi, vagyis azt, hogy a tartósan beteg, önellátásra nem képes rokon gondozása is munka, amiért munkaviszony és legalább minimálbér jár, az további sok-sok magyar nő sorsát pecsételné meg végérvényesen. Ma Magyarországon minden negyedik munkavállaló a minimálbér vagy a garantált bérminimum környékén keres. A munkaképes korú népesség majdnem harmada inaktív (vagyis sem nem munkavállaló, sem nem munkanélküli).

A nők körében ez az arány még magasabb: majdnem minden második munkaképes korú nő nyugdíjból, járadékból, segélyből vagy önálló jövedelem nélkül él. Azok a szegényebb népcsoportokból jövő, rosszabb társadalmi helyzetben élő nők, akik egy ilyen intézkedés következtében bejelentett, nyugdíjra jogosító, ám egyben örökre minimálbéres foglalkoztatási viszonyhoz juthatnak, tömegesen fogják, természetesen rendkívül önkéntesen és szabadon „választani” a jelenlegi semmi helyett azt az opciót, hogy szüleiket, azok testvéreit, férjük rokonait, meg akit még lehet, otthon ápolják.

Egy munkaerőhiánytól, a fiatalok elvándorlásától sújtott országban nők újabb ezreit fogjuk ezzel az intézkedéssel a lakásba zárni örökre, ahelyett hogy rövid távon valamivel több pénzért, de már középtávon jelentősen több haszonnal ugyanezeket a nőket kiképeznénk valamire (pl. otthoni ápolásra – de más családjában, rendes bér ellenében), és gazdaságilag önellátó, független, kereső, fogyasztó, adózó polgárrá segítenénk válni őket.

A szerencsésebbek, akiknek nem kell otthon ápolniuk magatehetetlen rokonukat, és még vállalkozókedv is terem bennük, vagy akik nagyon rászorulnak,

tömegesen mennek külföldre ápolónak ahelyett, hogy itthon tanulnák ki és alkalmaznák a szakmát.

Ez egy legális lehetőség, amelynek keretében tanfolyam, gyakorlatszerzés és szervezett, ellenőrzött, biztonságos (egészség- és nyugdíjbiztosítással ellátott) munka várja őket – az itthon szinte bármilyen területen elérhető fizetésekhez képest álombéren.

Gyökeres megoldást kellene követelni

Nem hibáztatom én a „Lépjünk, hogy léphessenek!” egyesületet vagy a CSEVE Csoportot. Ők rettenetes, kilátástalan helyzetben élnek, s a tél közeledtével egyszerűen az is kérdéses, hogy fognak-e tudni fűteni, enni adni tehetetlen ápoltjaiknak (és maguknak), egyáltalán túlélik-e a telet mind. Ilyen helyzetben teljesen elfogadható és érthető, hogy egyszerűen több pénzt követelnek.

Annál inkább hibáztatom támogatóikat, a pártokat, a szakmai szervezeteket, tanácsadóikat, a médiát. Nem százezer forintot, nem fals, jogi nonszensz állami foglalkoztatási viszonyt, hanem a probléma gyökeres megoldását kell követelni.

Összefoglalva:

1. Az otthonápolás – amennyiben szakképzetlen, napi 24 órában rendelkezésre álló családtag végzi – munka ugyan, de nem foglalkozási viszony. Ezt jogszabállyal munkaviszonynak minősíteni és minimálbér közeli juttatással ellentételezni nem más, mint a munkajog megsértése, és a tevékenységet ellátó személyek – többségükben nők – végletes kizsákmányolásának állami szentesítése: szimpla cserben hagyás.
2. Az otthonápolással mint munkával végleg a lakásba zárt nők kiszorulnak a saját szakmájukból, a munkaerőpiacról, ezáltal mind őket magukat, mind családjukat, mind pedig a szélesebb társadalmat megfosztjuk attól a többlettől, amit tanult és gyakorolt szakmájuk révén előállíthattak, illetve megkereshettek volna.
3. Az otthoni ápolás munkaviszonnyá minősítésével hozzájárulunk az egészségügyi szakdolgozók hihetetlenül fontos, értékes, érzékeny és nagy tudást, képzettséget és gyakorlatot igénylő munkájának az alulértékeléséhez, lebecsüléséhez. Az év elején 25-26 000 ápoló hiányzott a magyar egészségügyi rendszerből, évente százával hagyják el a rendszert – s az országot – a szakképzett ápolók. Munkaerőhiánytól sújtott hazánkból pedig a még rendelkezésre álló ápoló-potenciált is gondosan kiűzzük más országokba, hogy ott teljesítsenek, ottani családokat szolgáljanak, ott keressenek, fogyasszanak és adózzanak.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy nagyrészt nőkről van szó. Nőkről, akiket a társadalom alkotóemberként és munkaerőként egyaránt alacsonyabban értékel, mint a férfiakat, s ezért könnyedén (és ostobán) lemond a szakértelmükről, tehetségükről, részvételükről.

Nőkről van szó, akiknek a valós helyzete, tényleges egyéni és társadalmi problémái annyira nincsenek jelen a közbeszédben, hogy sokszor ők maguk se látnak rá, hogy ami velük történik, az nem egyéni sorscsapás csupán, hanem nemükhöz kötött társadalmi helyzetük következménye.

Javaslat

Az otthonukban ápolásra szoruló emberek gondozásának rendszerét gyökeresen át kell szervezni.

A rászorulók ápolásához szükséges feltételeknek a biztosítása – intézményben vagy otthon – állami feladat.

A változás nyilván nem vezethető be egy határozattal. Az átmenetet azonban meg kell tervezni, és ki kell tűzni a megvalósítás főbb lépéseit és ezek határidejét. A fokozatos bevezetés egyben a rendszer kipróbálására, finomítására is alkalmat ad majd. Az első lépés természetesen a most folyósított ápolási díjak jelentős megemelése kell, hogy legyen, de ez önmagában nem elég.

1. Juttatás, a felhasználás szabályozása

Az otthonápolási díjat nem az ápolást végző személy, hanem az ápolt kell, hogy megkapja. Neki jár a juttatás, legyen a neve pl. Ápolási Ellátás. Ennek az összegnek fedeznie kell a szükséges ápolási munka bérét, járulékaival együtt, valamint azokat a tárgyi költségeket, amelyek szorosan az ápolt ellátásához szükségesek (gyógyszerek, gyógytorna-eszközök, speciális táplálék-kiegészítők, gépek, kerekesszék stb.).

Amennyiben pedig az ápolt nincs abban a helyzetben, hogy önállóan tudja kezelni ezt az összeget, a család gondoskodik a megfelelő felhasználásról. Ezt azonban szabályozni kell. Az ápolási munkát – természetesen az ápolt állapotához igazodva – családtag és/vagy szakképzett vagy betanított ápoló végzi, foglalkoztatási jogviszony keretében, a minimálbérnél lényegesen magasabb bér ellenében.

A foglalkoztató maga az ápolt, illetve a család, de a kiadásokkal szorosan elszámolni kötelesek az Ápolási Ellátást folyósító államnak (önkormányzatnak). Viszont az ápoló mint munkavállaló elsősorban nekik tartozik felelősséggel, a család pedig mint munkaadó, az Ápolási Ellátásból a munkabéren felül befizeti a munkáltatói járulékokat, ezáltal rendezi az alkalmazott társadalombiztosítását is, és fedezi a szükséges költségeket.

A család, ha teheti, fizethet többet is az ápolónak (kevesebbet nem). (Mindezt vállalkozói konstrukcióban is ugyanígy meg lehet oldani: a család a megrendelő, az ápoló vállalkozóként maga után fizeti a járulékokat és adókat, a család pedig ugyanúgy elszámol az Ápolási Ellátás felhasználásával az önkormányzat/állam felé.) A konstrukció lehetővé teszi, hogy amennyiben az ápolt meghal vagy esetleg meggyógyul, az őt ápoló személy ne kerüljön automatikusan az utcára, hisz a továbbiakban is kamatoztatni tudja megszerzett tudását, gyakorlatát.

Ez a javaslat nyilván lényegesen mélyebben nyúlna az állam zsebébe, mint az, amit most vezet be, ill. fontolgat bevezetni a kormány. De nagyon hamar elkezd majd megtérülni. És ne feledjük: ha esetleg lépni akarnánk, mégpedig gyorsan, már most ezres nagyságrendben állnak rendelkezésre kiképzett és gyakorlott magyar munkavállalók, akiknek egy része bizonyára hazajönne itthon dolgozni, ha biztosítva látná, hogy családjával együtt meg tud élni legális jövedelméből anélkül, hogy háromhetenkénti váltásban külföldön kéne dolgoznia.

1. Radikális béremelés, fejlesztés, hatékony munkaszervezés az egészségügyben

Haladéktalanul, látványosan meg kell emelni az egészségügyi dolgozók, köztük az ápolók bérét. Erre a célra szinte bárhonnan érdemes átcsoportosítani, itt minden befektetett fillér bőségesen megtérül. Hiszen biztosítani kell, hogy az otthonápolók juttatásának emelése ne vonja maga után az egészségügyi intézményekből a szakdolgozók elvándorlását.

EU-s fejlesztési forrásokból jelentős fejlesztést kell végrehajtani az intézményi ápolás területén is. Költségvetési forrásból pedig a fenntartást és a munkáltatást kell biztosítani. Valódi alternatívát, rugalmas megoldásokat kell nyújtani a súlyosan fogyatékos, önellátásra nem képes betegeknek és rokonaiknak.

1. Képzés, protokoll

Azonnali kapacitás-bővítés szükséges az egészségügyi középkáder-képző intézményeknél. Az alapképzés bővítése mellett gyorstalpaló szakasszisztens-képzéseket kell indítani. Meg kell alkotni az otthonápolás protokollját, ezt államilag (önkormányzatilag) biztosított rendszeres szakfelügyelettel, szupervízióval kell megtámogatni.

*.*

Tisztában vagyok azzal, hogy a felsorolt javaslatelemek – komolyabb kidolgozottság nélkül is – azonnali ellenállást váltanak majd ki mindenkiből: ugyan, honnan lenne erre pénz, ki fogja megszervezni, micsoda adminisztrációt igényel stb. Az állami oldal a költségvetés és az apparátus szűkösségére hivatkozik majd, az érintettek pedig arra, hogy ez beláthatatlanul hosszú idő alatt valósítható csak meg, ha egyáltalán, márpedig nekik azonnali megoldásra van szükségük.

Pedig jó lesz belegondolni, hogy a súlyos társadalmi problémákat nem lehet egy tollvonással kezelni, különösen megoldani nem. Bele kell tennünk azt a sok munkát és pénzt, ami valódi változáshoz vezethet, különben az előre megtett egyetlen kis lépés is könnyen vethet száz esztendővel vissza, a láthatatlan és megfizetetlen női munka világába, s mi ott gubbaszthatunk a merő jó szándékkal felállított csapdába szorulva mindannyian, amíg csak világ a világ.

Forrás: Mérce