A legtöbb makrogazdasági folyamat iránya aránylag jól prognosztizálható, csak éppen nehéz a fordulópontokat kiszámítani és a mértékeket kalibrálni. Ilyen várható folyamat volt két-három éve a magyar munakerőpiac feszességének megnövekedése és a bértarifák gyors megemelkedése. A kormányzati ösztönzés (nagymértékű minimálbér-emelés 2016-ban) egy már magától beinduló folyamatra erősített rá. Prociklikus gazdaságpolitikai lépés, mondhatják rá a teoretikusok, de hát a kormányzati gyakorlat tele van olyan intézkedéssel, amely úgy általában nem rossz, csak nem mindig jó ütemben születik meg. Ilyen volt a CSOK is, amely az építőipart akkor tolta meg, amikor az amúgy is lendületet vett más okokból – írja a Világgazdaságban Bod Péter Ákos, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora.

De ez már a múlt. A könnyen mobilizálható munkaerő-tartalék mára felszívódott a magyar gazdaságban, és az európai konjunktúra is olyan élénk volt a mögöttünk hagyott néhány évben, hogy kiszippantotta a mobil munkaerőt nemcsak tőlünk, hanem az egész keleti térségből.

A nyugat-európai növekedés talán már elérte a plafont ebben az évben, de még szerényebb bővülés mellett is igényelni fog friss munkaerőt, ezért a folyamatok irányváltására korai lenne számítani.

A bérek tehát továbbra is növekedési szakaszban vannak. Viszont mindenki joggal kérdezi, hogy meddig tarthat a folyamat.

Hogy hosszú ideig nem, az bizonyos.

A bér a munkavállalóknak jövedelem, a munkaadóknak viszont költség, és a helyettesíthető erőforrások költsége nem szokott túl sokáig szakadatlanul növekedni. Ami a mi konkrét hazai ügyeinket illeti: a duális, sőt inkább töredezett munkaerőpiacon a tőkeerős és hatékony nagyvállalati szektor (a „multik”) számára a további bérköltség-emelkedésnek idáig nincs még effektív korlátja. Most pláne nincs, mivel a forintárfolyam gyengülése az exportintenzív nagyvállalati szektort nagyobb arányú nemzeti ajándékban részesítette, mint amekkora költségnövekedést okozott a bérek mostani emelkedése.

A kritikus szereplő nem is ez a szektor, hanem a kkv.

A magyar munkavállalók nagyobb hányadának ad munkát, ám nyereségessége – a privilegizált néhányak kivételével – már eddig is csekély volt.

Legális keretek között az átlagos magyar középvállalat és főleg a kisvállalat egyszerűen nem tudja megismételni még egy-két éven át az eddigi béremelést.

Ezt látják a gazdaságpolitikusok. Sajnos éppen ebben a szektorban kevés eszközük van a korrekcióra. A társasági adó kulcsa például másodlagos fontosságú akkor, ha már eleve nem képződik nyereségadó-alap. A hitel olcsósága is csak annak jó hír, aki képes és hajlandó beruházni, tevékenységét bővíteni.

A fontos munkavállalóik megtartásával küszködő kis cégek gondja más és súlyosabb, és ezen nehezebb segíteni állami eszközökkel. Félő tehát, hogy a sokak által prognosztizált béremelkedés-lassulás e körben a cégcsődök szaporodása révén következik be.

A „királyi út” a meglévő munkaerő hatékonyabb felhasználása, a termelékenységemelés lenne. Erről még sokat fogunk hallani, de a hatékonyabb üzleti gyakorlat, amely megfékezhetné a munkaerőhiányt, és tartósan finanszírozhatóvá tenné a magasabb hazai béreket, most még csak remény.

Ami valószínűbb: a cégek nekilátnak áraik emelésének, ha tudnak.

Sok jel mutat arra, hogy az inflációs nyomás erősödik, és ez ad némi utat a bérek áthárításán keresztül a vállalati profitabilitás fenntartására.

Ezzel az egyik nemzetgazdasági probléma (a termelékenységtől immár lassan elszakadó bérköltség-növekedés) egy másik gonddá transzformálódik: gyorsul az infláció. Meglátjuk, hogy a szerkezeti változások segítenek-e rátalálni a királyi útra.

Forrás: Világgazdaság