„A mai napig megvan az oka annak, hogy két szakszervezet működik a közoktatásban. Magunkról azt tartjuk, hogy mi bátrabban kimondjuk a problémákat, ha kell, bátrabban felvállaljuk a konfrontációt és ebből a szempontból harcosabbak is vagyunk. A két szervezet között vitathatatlanul van egy egészséges rivalizálás, de ezt a mostani helyzetben háttérbe kell szorítani és a közös érdekeket kell előtérbe helyezni” – mondta a sztrájkra készülő Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke. Mendrey László szerint azért döntöttek a PDSZ sztrájkbizottságának felélesztéséről, mert ezzel segíthetik azt a nyomásgyakorlást, amit a Pedagógusok Szakszervezete elkezdett, és amit a civil társadalom folytat: a kormánynak újabb frontvonalon kell szembesülnie a rossz döntéseivel. „Számomra kemény kihívást jelent, hogy hogyan tudunk olyan erőt felmutatni, amelyik megkerülhetetlen a kormány számára. Ehhez pedig a PSZ-nek is meg kell értenie, hogy nem ellenük, hanem velük lenne jó” – tette hozzá.

Budapesten született 1954. február 10-én. Édesanyja pedagógus volt, édesapja technikusként dolgozott. Csepelen nőtt fel, ott járt zenei általános iskolába és ott is érettségizett a Jedlik Ányos Gimnáziumban. Bár eredetileg is tanári pályára készült, az odavezető út kis kitérőkkel volt tarkított. Érettségi után repülőgép-szerelő ipari szakmunkásképzőbe iratkozott be, de megszakította a tanulmányait. Segédmunkásként helyezkedett el a Pest-Vidéki Repülőgépgyárban. A szakmunkásvizsgát végül ugyan magánúton letette, de visszatért eredeti elképzeléséhez. Felvételizett az egri, akkori nevén Ho Si Minh Tanárképző Főiskola népművelés-történelem szakára, ahol levelező tagozaton szerzett oklevelet. Magyartanári másoddiplomáját az ELTE Tanárképző Főiskolán kapta, amit média szakkal is kiegészített.

1980 óta tanít a békásmegyeri Bárczi Géza Általános Iskolában, amelynek alapító tagja. Szakterülete az irodalom, a nyelvtan, a történelem és a média oktatása.  

1988 óta vesz részt aktívan a szakszervezeti mozgalomban. A Bárcziban kezdődött el a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének szervezése, amelybe bekapcsolódott, s a kezdetektől tagja a különböző vezető testületeinek. 2010-ben választották a PDSZ elnökévé.  Érdekvédelmi munkáját továbbra is a tanítás mellett végzi.

Második házasságában él, felesége szintén pedagógus. A fia kertépítő, nagyobbik lánya is tanár, a kisebbik pedig második éve készül a pályára az ELTE-n.  

Hobbija a tanulók táboroztatása: 1985 óta minden évben megszervezi a Visegrád környéki, mogyoróhegyi nyári sátortábort.

– Már gyerekfejjel tudta, hogy a katedrán van a helye, érettségi után mégse a tanárképzőbe felvételizett. Mi volt az oka a kitérőnek? 

– Az általános iskolában kitűnő tanuló voltam és azt gondoltam, a gimnáziumban sem lesz különösebb gondom a tanulással. Elbizakodott voltam, nagy volt a mellényem, de hamar kiderült, hogy a tudásom csak a ketteshez elegendő. Ez a felismerés eléggé elvette a kedvem, de összeszedtem magam és végül négyessel érettségiztem. Már gimnazistaként megszerettem a vitorlázórepülést, ezért úgy gondoltam, szakítva az eredeti elképzelésemmel, vadászpilóta leszek. Mivel azonban elég haragos viszonyban voltam a matematikával, nem sikerült a felvételim a pilótaképzőbe. Mindenképpen a repülők környékén akartam maradni, ezért repülőgép-szerelő ipari tanulónak jelentkeztem. Rossz döntés volt, mert nem érdekelt a szakma, s kifejezetten taszított az olajos ruhában, piszkos kézzel végzett munka. Erőteljesen kilógtam a sorból. Az iskolában semmi sikerélményem nem volt, nem úgy, mint a repülőklubban és a lányok körében. Mindennel törődtem, csak a tanulással nem. A szakmunkásképzőben háromszor is megbuktam, amit pedagógus édesanyám nagyon nehezen viselt. Ráadásul az ámokfutásommal egy időben komolyra fordult az akkori kapcsolatom, és megfogant az első gyermekem. Alig 21 évesen megnősültem. Ekkor már segédmunkásként dolgoztam a Pestvidéki Repülőgépgyárban. A büszkeségem azonban nem hagyta, hogy ne fejezzem be a szakmunkásképzőt, magánúton letettem a vizsgát, bár tudtam, hogy az életutam másfelé kanyarodik. Felvételiztem az egri tanárképző főiskola népművelés-történelem szakára, ahol levelező tagozaton szereztem meg az első diplomámat. 1980-ban tanárjelöltként részt vettem jelenlegi munkahelyem, a III. kerületi Bárczi Géza Általános Iskola alapításában, ahol a komplex tehetséggondozást és a felzárkóztatást tűztük ki célul.  

– Az irodalom, a nyelvtan és a történelem mellett médiaórákat is tart. Miért tartotta fontosnak, hogy a médiaszakot is elvégezze?

– Nem tudatos, inkább ösztönös döntés volt. A kilencvenes évek elején kezdett el terjedni itthon az internet, egyre több tévécsatorna lett, nagyon sok filmet meg lehetett nézni, ekkor dübörgött fel nálunk a reklámgépezet. Megragadott az a tapasztalás, hogy a média hogyan tudja manipulálni az embereket. Nagyon nem tetszett ez az irány, ezért törekedtem arra, hogy megismerjem a hatásmechanizmusát. Fontosnak gondoltam és gondolom ma is a gyerekek figyelmének felkeltését, hogy tudatos médiafogyasztók legyenek. Sajnos ez a lehetőség a tanév végével befejeződik, nem lesz külön tantárgy a média. Talán nem véletlenül, hiszen a hatalom számára nem feltétlenül jó az, hogy tudatos médiafogyasztók kerülnek ki az iskolákból, akik felismerik a manipulációs szándékokat.

– Miért választotta a pedagógus életpályát?

– Egy gyerek hosszú időn keresztül mintakövető. Azért lettem pedagógus, mert az édesanyám is az volt, mint ahogy a családban többen és jó tanáraim voltak az általános iskolában és a gimnáziumban is. A mintakövetés rendkívül fontos tanulási folyamat és ebben a folyamatban a pedagógusnak nagyon fontos szerepe van. Ahogy én viselkedem, az minta a gyerek számára, az, hogy hogyan oldok meg problémás helyzeteket, hogyan jutok túl nehéz pontokon. Előttük lettem „nagy ember”. Hosszú időn keresztül rendszeresen jelezték, hogy láttak a tévében. Ez mára megszűnt, de tudom, hogy valamilyen módon figyelemmel kísérik a szakszervezeti munkámat is. Amikor a PDSZ elnöki pozíciót elvállaltam, osztályfőnök voltam az egyik hatodik osztályban. Elmagyaráztam a gyerekeknek, hogy nem hagyom el a katedrát, de más módon is dolgozni szeretnék azért, hogy nekünk jobb legyen. Megértették. Vannak időszakok, amikor nap közben is el kell mennem. Ilyenkor a kollégáim helyettesítenek. Úgy érzem segítenek, támogatnak. Eddig egyetlen szülőtől se érkezett panasz, s azt remélem, a gyerekek is díjazzák az elszántságomat.

– Több mint három és fél évtizede tanít a Bárcziban. Nem fordult meg a fejében, hogy megpályázza az igazgatói posztot?

– Dehogynem. Jó tíz évvel ezelőtt. A mostani igazgatónk elődjével nagyon eltérő pedagógiai elveket vallottunk, emiatt volt egy nehéz öt-nyolc éves időszak az életemben. Az igazgatónő megpróbált fegyelmi úton elküldeni, de végül ő ment el, én meg maradtam. Átgondoltam a lehetőséget és megpályáztam a posztját. A kollégáim bizalmat is szavaztak nekem, de az óbudai önkormányzat nem. Tudták a döntéshozók, hogy a PDSZ-ben mozgok, ráadásul Bús Balázs polgármester nem szereti az izgága fickókat, nem engem nevezett ki.

– Ha iskolaigazgató nem is, országosan ismert szakszervezeti vezető lett. Mi volt az indíttatás az érdekvédelmi munkához?

– Ne lepődjön meg, a kiváltó ok a borsófőzelék volt. 1988-at írtunk, amikor már forrongott a hangulat, Lengyelországban működött a Szolidaritás, itthon létezett a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete. Mi meg azon bosszankodtunk a kollégámmal, hogy a menzán milyen rosszul főznek. „Kellene már egy normális szakszervezet, amelyik kiáll értünk” – vontuk le a következtetést. Innen indult a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének a gondolata. Az első találkozón ott volt Beke Kata, Für Lajos, Pokorni Zoltán, Horn Gábor, akik a rendszerváltás után rendesen kinőtték magukat. Nekem akkor már nagyon komoly mozgalmi múltam volt. Kizárattam magam a KISZ-ből és a szakszervezetből is. Az ifjúsági szervezetbe még gimnazistaként léptem be. Nagyon nem tetszett, ami az első munkahelyemen, a repülőgépgyárban folyt, hogy minden héten legalább egyszer aktívaülésre kellett menni. Rendszeresen hiányoztam, aminek meglett a retorziója. Összehívtak egy gyűlést azzal a céllal, hogy „párt- és KISZ-ellenes magatartásomért” kizárjanak. Nagyon megalázó helyzet volt. 1980-tól itt, az iskolában másfél éven keresztül tagja voltam az akkori Pedagógus Szakszervezetnek, de egy idő után semmi értelmét nem láttam. Amikor drasztikusan felemelték a tagdíjat, azt mondtam, na, ezt már nem. Ki akartam lépni, de azt mondták, nem lehet, viszont ha nem fizetem a tagdíjat, kizárnak. Ennyi volt a PSZ-szel a liezonom.

– Amikor a PDSZ megszervezésén gondolkoztak, nem merült fel, hogy az ágazatban már működő szakszervezethez csatlakoznak, s azt belülről reformálják meg?

– Nem, hiszen éppen a Pedagógus Szakszervezettel szemben határoztuk meg magunkat. A PSZ, ahogy az akkori SZOT is az állampártnak, az MSZMP-nek volt a tagozata, a párthatározatok végrehajtása volt a feladatuk. Mi azt nem akartuk.

– Gyakorló pedagógusként nem volt problémája abból, hogy részt vett az ellenszakszervezet szervezésében?

– A kerületi szakszervezeti bizottsághoz néhányszor raportra rendeltek, hogy hogyan gondoljuk, egyébként is felelősségteljesebbnek gondoltak. Retorziótól azonban nem kellett tartani.

– Kit tartott a példaképének?

– Szakszervezeti vezető példaképem nem volt soha. De van egy ideálom a tudatosan gondolkodó, társadalmi felelősséggel bíró értelmiségi polgár emberről. Én ennek szeretnék megfelelni. Amit én csinálok, azt nagyon sokan elfogadják, bíznak bennem, biztatnak, de vannak olyanok is, akik számára ez elfogadhatatlan. Sokkal kevesebben vannak, de sokkal jobban megvisel, mint ahogy az indokolt. Így is van min elgondolkodnom.  

– Milyen a kapcsolata a mostani Pedagógusok Szakszervezetének vezetőjével?

– Távolságtartó. A mai napig megvan az oka annak, hogy két külön szakszervezet van a közoktatásban. És ez így jó. Magunkról azt tartjuk, hogy mi bátrabban kimondjuk a problémákat, ha kell, bátrabban felvállaljuk a konfrontációt, és ebből a szempontból harcosabbak is vagyunk. Ezért tölt el jó érzéssel, hogy az elnökségem hat éve alatt csaknem 15 százalékkal nőtt a PDSZ taglétszáma. Egy olyan környezetben, ahol ellenszél fúj, nem népszerű és nem olcsó a szakszervezet, és túlságosan nagy hatékonyságot nem is tud felmutatni. Természetesen a taglétszám-növekedést nem kizárólag a saját zsenialitásomnak tulajdonítom, hiszen vannak kollégáim a szakszervezet elnökségében, választmányában, akik nagyon sokat dolgoznak azért, hogy eredményesek legyünk. Talán nem véletlen, hogy a lányaim is PDSZ-tagok, különösen a kisebbikben látok komolyabbnak tekinthető társadalmi felelősségvállalási hajlandóságot.   

– Ennek ellenére tény, hogy a PSZ-nek van lényegesen több tagja. Mi lehet az oka?

– Az, hogy alacsony általában is a szakszervezetek támogatottsága, elég egyértelmű. Az egész mozgalom nem funkcionál jól, hiszen igazából nem nagyon tudta megvédeni a munkavállalókat a rendszerváltást követő átalakulás során. A taglétszám drasztikus csökkenését az is segítette, hogy nagyon sok munkával ugyan, de nagyon kevés olyan eredményt tudtunk felmutatni, amiről egyértelműen azt mondhattuk, hogy mi értük el. Ilyen a demokrácia: a politika rendszerint rányomul a szakszervezeti mozgalmak elért eredményeire, mert azt a pártok tudják megvalósítani, ha tetszik ez nekünk, ha nem. Ugyanakkor tény, hogy a kollégák nagyobbik részének gondot okozhat a tagdíjfizetés és azt mondják, azt a két-háromezer forintot nem adom oda, mert ha a szakszervezetek bármit is elérnek, az engem is ugyanúgy kedvezően érint, mint aki harcolt érte. Ez nem korrekt magatartás, de Magyarországon ez elterjedt. A fiatalok körében már dolgozunk azon, hogy megismertessük velük a szakszervezetet, hogy amikor kilépnek az iskolakapun, jó, ha van egy védőernyő fölöttük, amit használni tudnak, ha bármiféle atrocitás éri őket a munkahelyen. Ma erre nincsenek felkészítve. Szeretnénk elérni, hogy tananyag legyen a munkavállalók érdekvédelme, hogy a fiatalok már diákként tudják, milyen jogaik vannak a dolgozóknak.

– A szakszervezetek társadalmi presztízse elég gyenge ma. Ön miért tartja fontosnak a mozgalmat?

– Polgári demokráciában alapkritérium, hozzátartozik a polgári értékrendhez, viselkedéshez az öntudatosság. Az, hogy az ember ne engedje, hogy bármit megtegyenek vele. Azt látom, hogy a magyar társadalomban – egyebek mellett a média segítségével – bármit meg lehet tenni. Ez rettentő rossz irány. Egy holland kolléganő mondta nemrégiben, hogy szerinte az a baj a magyarokkal, hogy birkák. Olyan intézkedések ellen, amit nálunk például a közoktatásban bejelentettek, más országokban azonnal tömegek vonulnak az utcára, nem három év után. Nálunk bármit meg lehetett eddig csinálni. A most kibontakozott, a sajtó által tanárlázadásnak nevezett mozgalom eredményességén erősen dolgozunk. Azt látom, hogy a kormányzat nem hajlandó tudomásul venni, hogy változtatni kell. Erőszkanderezés folyik, hogy ki az, aki a másikat le tudja győzni. A közoktatás nagyon rossz irányba indult el 2010-ben, nagyon mély gödörben vagyunk és a hatalom nem is akar ezen változtatni. Pedig a dolog rákfenéje a központosítás. Nekünk nem a Klik eddigi vezetőivel volt bajunk, nem is a most kinevezett Pölöskei Gábornéval, hanem magával a rendszerrel. Ezt nem lehet jól csinálni.

– Ön a napokban bejelentette, hogy ha a kormány továbbra sem hajlandó az érdemi párbeszédre és nem fogadja el a legfontosabb követeléseiket, általános sztrájkot hirdetnek. A PDSZ már tavaly is „belengette” a fenyegetést, aztán a sztrájkbizottság félbeszakította a munkáját, azért is, mert a tagságban kicsi volt a sztrájkhajlandóság. Mára más lett a helyzet?

– Egy év alatt gyökeresen megváltozott a helyzet, rengeteg olyan dolog csapódott le, amire a pedagógusok azt gondolták, úgysem merik megcsinálni. Ilyen a minősítési rendszer a maga ostoba szabályozásával, buta kivételeivel, a portfóliójával, az iskolában fölöslegesen eltöltött idővel, a megemelt óraszámok okozta fáradtsággal. Nem a bérek, hanem az ellehetetlenített oktatás és a kilátástalan helyzetbe hozott diákok miatt sztrájkolnánk. A miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestületének nyílt levele olyan elégedetlenségi hullámot indított el, amire legkevésbé a miskolciak, utána pedig a kormány számított. Azt hitték, hogy a szokásos kommunikációval, az elhallgatással, a tereléssel, a megosztással ellehetetlenítik az elégedetlenkedőket. Ez most nem jött be. Ha a kormány továbbra sem hajlandó az érdemi párbeszédre és nem fogadja el a legfontosabb követeléseinket, egy kétórás figyelmeztető sztrájk után április elején meghirdetjük az általános munkabeszüntetést.  Nemcsak a pedagógusokra, hanem a közoktatás összes dolgozójára számítunk, mindenkire, akinek fáj az oktatás állapota. A nagy kérdés, hogy a Pedagógusok Szakszervezete megegyezik-e közben a kormánnyal.

– Galló Istvánné, a PSZ elnöke úgy nyilatkozott, a sztrájkbizottságuk folytatná a tárgyalásokat a kormánnyal, mert a szakszervezetnek is az az érdeke, hogy minél hamarabb megállapodjanak, de megtették az előkészületeket a sztrájkra. Együtt erősebbek lennének. Nem kereste meg Gallónét?   

– Nem nálunk van a labda, nem nálunk kell csengetni. Soha egyetlen nőnek annyi levelet nem írtam, mint Piroskának, hogy nyissuk össze a két sztrájkbizottságot, mert együtt erősebbek vagyunk, közösen jobban tudunk eredményt elérni. Nem kaptam rá pozitív választ. Ahogy már említettem, abszolút korrekt a munkakapcsolatunk, de van oka annak, hogy ma is két szakszervezet működik a közoktatásban és a kettő között van egyfajta egészséges rivalizálás. Ez vitathatatlan. De most azt mondom, háttérbe kell szorítani ezt a rivalizálást és a közös érdekeket kell előtérbe helyezni. Azért is döntöttünk úgy, hogy mi is felélesztjük a sztrájkbizottságot, mert ez segítheti azt a nyomásgyakorlást, amit a PSZ elkezdett és amit a civil társadalom folytat: a kormánynak újabb frontvonalon kelljen szembesülnie a rossz döntéseivel. Számomra kemény kihívást jelent, hogyan tudunk olyan erőt felmutatni, amelyik megkerülhetetlen a kormány számára. Ehhez pedig a PSZ-nek is meg kell értenie, hogy nem ellenük, hanem velük lenne jó. Azt remélem, hogy a március 15-ikei tüntetésen megjelent tömeg ráébreszti Galló Piroskáékat arra, hogy mást kellene csinálni. Nem vitatom a tisztességüket, de a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. 

– Pukli István iskolaigazgató, a Tanítanék Mozgalom egyik alapítója a március 15-ei pedagógustüntetésen váratlanul bejelentette, ha nem teljesítik követeléseiket, március 30-tól polgári engedetlenségi akciósorozatot indítanak. Nem teszi ezt fölöslegessé a szakszervezetek sztrájkszervezését?

– Egyáltalán nem befolyásolja a bejelentés az elszántságunkat, a PDSZ szándékait, hiszen mi már korábban sztrájkbizottsági tárgyalások folytatását kezdeményeztük a miniszterelnöknél, amire egyébként nem kaptunk választ. Az elmúlt napokban igen komoly lépéseket tettünk azért, hogy egy legális figyelmeztető sztrájkot szervezzünk. 

     – Zuglói kolléganője, Tahy Zsuzsa rendhagyó sztrájkkal tiltakozik az oktatásban kialakult közállapotok ellen. Megtartja az órákat, de nem ír be jegyet a diákjainak. Mit gondol erről?

– Ez egy rendkívül látványos és az elkeseredettség fokát jelző, ugyanakkor önveszélyes akció, amely veszélyeztetheti az egész nyomásgyakorlás kimenetelét. A kolléganő minden szavával egyetértek, de a tiltakozásnak ez a formája pontosan a diákokat és a szülőket fordítja velünk szembe. Azokat, akik egyébként a Kossuth téri tüntetésen igen felemelő példát mutatva álltak ki az oktatás átalakításának szükségessége mellett. Ha a gyerek nem kap bizonyítványt, mert nincsenek jegyei, ezért nem tud érettségire jelentkezni, nem tud továbbtanulni, ez nagyon nagy botrányt okozhat, a tanárnő ráadásul munkafegyelmi vétséget is elkövet.  Persze a sztrájkhoz minden munkavállalónak joga van, és azt csak a munkahelyen lehet gyakorolni. A munkaviszonyban állóknak azonban megvannak a speciális kötelezettségei. Ilyen, hogy a pedagógusnak nincs joga megakadályozni, hogy a hozzá tartozó tanuló végzettségéről szóló bizonyítványt megkapja. Amikor a tanítók, a tanárok végső elkeseredettségükben eljutnak a sztrájkfenyegetésig, sokan a gyerekek érdekére és a pedagógusok lelkiismeretére hivatkoznak. Fel kell tenni a kérdést: melyik lelkiismeretesebb hozzáállás, ha a mai rendkívüli rossz feltételek mellett is megpróbáljuk beleverni a gyerekek fejébe ezeket a tudományokat, miközben tudom, hogy az élettől is elmegy a kedvük, vagy ha azt mondom, hogy ide ma nem jössz be, mert ezek a feltételek a te károdra vannak és nem a javadra. Régóta vallom, hogy azt, amit tőlünk elvárnak, nem segíti az oktatást, nem lehet mindent megtanítani. Abban kell segítenünk, hogy tudják, hova nyúljanak a polcokon, mire kattintsanak a számítógépen, hogy megtalálják az éppen szükséges ismereteket, információkat.      

– Nem tart karaktergyilkosságtól?

– A kormányzat eszköztára elég széles. Ebbe beletartozik a karaktergyilkosság kérdése is. Nincs múlt nélküli ember, ezért erre nem lehet felkészülni, ellene nem lehet védekezni. Eléggé elborzasztóak és cinikusak a hatalom „mutatványai” azért is, mert ez a hatalom vezette be az iskolai oktatásba kötelező jelleggel az etikát és az erkölcstant. Márpedig ahogy viselkedik, mérhetetlenül etikátlan és az egész társadalmat kiégetté teszi.

Kun J. Erzsébet